Délmagyarország, 2003. május (93. évfolyam, 101-126. szám)

2003-05-03 / 102. szám

Szombat, 2003. május 3. SZIESZTA II. Húszéves a „hangos cipő" A mobiltelefon napjainkra az egyik legfontosabb kommunikációs eszközzé vált. FOTÓ: MISKOLCZI RÓBERT Húsz éve mutatták be a mobiltelefon őspéldányát. A most már gyermektenyérnél is kisebb szerkezet a legfontosabb kommunikációs eszköz, még a kisiskolások is az egyre többet tudó mobilon társalognak egymással, túl a padsorokon. És ki tudja, még milyen csodákat tartogat a jövő? MTI PRESS A mobiltelefon karrierje hagyományos hívással kezdődött. New York egyik mellékutcájából tárcsázta a Motorola termelési igazgatója Martin Coopert, a rivális Bell labor vezetőjét és közölte, hogy bemutatták az új készülék prototípusát. Az őshívás 1983 áprilisában történt. A készülék - DynaTAC - 1 kiló 13 dekás „tégla" volt, feltöltéséhez 10 óra kellett, ám 35 percnél tovább nem bírta. Ki emlékszik már arra, hogy mennyi idő kellett, amíg a telefon drótakadályától végleg megszabadulhatott a világ? A krónikák egy svéd úr, Lars Magnus Ericcson habókos ötletére utalnak, aki „azért, hogy bárhonnan telefonálhasson, a feleségét használta antennaként." A múlt század ördögi újdonsága, az autó 1910-ben őt is hatalmába kerítette, igaz, nem bízott benne. Ezért aztán elakadásra felkészülten autózott, s ha úgy hozta a sors, megállt egy telefonpózna mellett. A hosszúlábú Helga asszony pedig kiszállt, majd ráakasztott egy vezetékpárt a hálózatra, míg a férj a tekerős dinamóval leadta a vészjeleket a legközelebbi központnak. Visszahívni, természetesen nem lehetett őket, de az utókor így is elismeri a korabeli szellemességet: az Ericcson „házaspárt" tekintik a világ első mobiltelefonjának! Cooper említett hívásának azonban különös előzménye volt. Az igazgató Rudy Krolopp „bogaras és zseniális" mérnök számát tárcsázta, mert az a hír járta, hogy feltalál különféle dolgokat. „Ideje, hogy pontot tegyünk a hordozható telefon ötletére" - mondta. Krolopp egyáltalán nem lelkesedett az ajánlatért, a repülő szerkezetek távirányítása érdekelte. „Oké, mondta, amint lesz rá időm, foglalkozom vele." „Kapsz rá hat hetet", hallotta, aztán a hívó letette a kagylót. A csapatában 12 ember dolgozott, önmagukat a piszkos munkák vagányainak nevezték. „Nem volt előzmény, nekünk kellett kitalálni mindent" - emlékezik a 73 esztendős, nyugdíjas mérnök. A DynaTAC elkészült, de nem feledhető, hogy a dizájnhoz a cipő formája adta az ötletet. A nevét is attól kapta: „shoe phone", azaz hangos cipő. Ahogy az idő telt, az alakja is változott, de nem a súlya. A neve is ehhez igazodott: „The brick" - a tégla. A vezeték nélküli tégla azonban nem keltette a remélt meglepetést. A lehetséges vásárlók az orrukat húzták. Ki vesz 3 ezer 995 dollárért egy utcai nehezéket? A kihívás azonban immár vitathatatlan. A típus finomodott, sőt az Ameritech a prototípussal egyidejűleg az első „network" készítésén is dolgozott, egy felhőkarcoló tetején. A munkát irányító mérnök így emlékezik: „Mi sem tudtuk, hogy mi lesz belőle. A jövőről pedig halvány elképzeléseink sem voltak." A mágikus telefon híre azonban rohamosan terjedt. Eleinte csupán jelkép volt, a gazdagok, a pénz birtokosainak szimbóluma. A gyártás azonban képtelen volt lépést tartani az igénnyel. Gondot okozott a központok hiánya is, a felszerelésükhöz legalább 40 hét kellett. És akkor is lakásokban szorongtak, drótokkal, különféle vezetékekkel zsúfoltan. A digitális kor mindezt kisöpörte, ma már egy kontódban elférne a korábbi vezetékrendszer. Mi jöhet ezek után? Merre tart a hangos cipő, a beszélő tégla, vagy éppen a bunkofon? A legjobb, ha Krolopp mérnököt idézzük. „Elég egyetlen pillantás az utcára, hogy rádöbbenjen az ember: senki sem tudhatja, milyen irányba mennek a dolgok. Egy biztos, ma már több a bogaras feltaláló, akik bizonyára zseniális ötleteken dolgoznak." K.E. Ki volt az áruló? Amszterdamban újabb történelmi tanulmány jelent meg arról, milyen körülmények között árul(hat)ták el Anna Frankot, akit aztán a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba hurcoltak, ahol meghalt. MTI PANORÁMA Dávid Barnouw holland történész műve szerint a világsikert aratott posztumusz napló szerzőjéről készült két életrajzban eddig kifejtett elméletek történelmileg megalapozatlanok. Anna Frank és családja négy másik zsidó személlyel együtt 1942-től 1944-ig Amszterdamban egy lakóház hátsó épületrészében rejtőzködött, és miután rejtekhelyüket valaki elárulta, koncentrációs táborba hurcolták őket. A deportálást csak Anna apja, Ottó élte túl, aki később kiadta lányának naplóját, amely azóta ötven nyelven jelent meg. A Ki árulta el Anna Frankot? című tanulmány szerzője szerint még nem mondták ki az utolsó szót ebben a kérdésben. Bizonyos, hogy újabb elméletek merülnek még fel, Anna Frank ugyanis sok történész képzeletét megmozgatta. - Tartok azonban tőle, hogy soha nem fogjuk megtalálni az árulót - jelentette ki Barnouw, akinek meggyőződése, hogy a véletlen nagyobb szerepet játszott, mint azt eddig feltételezték. A nevezetes lakóház hátsó épületrészére legkevesebb száz szomszéd ráláthatott. Véletlenül oda vetődött járókelők is felfedezhették a rejtekhelyet. P0DMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... A rizses csoki karnyújtásnyira hevert előttem a moziaulában, de nem vettem fel, mint egy telefont, ami csörög, ha belerúgnak. A gázégő lángja sárgára festette a falat, a padozatot barnára, engem pedig kék színűre, a szembogaram feketén világított. Ha elkezdődött az előadás, már nem engedhetjük be, mondta Hazel 0' Connor, csak késedelmi bírság lefizetése ellenében, ami postai csekken, három napon belül esedékes, és a csekk fénymásolatával a moziüzemi vállalat igazgatójánál jelentkezzél. Én, mondtam, mondani akartam, csak a lemezekért jöttem, egy kis és egy nagy bakelit lesz, de befejezni már nem maradt erőm, gyöngeség szállt meg, abból a fajtából, amelynél az „én" elvesztése testsúlycsökkenéssel is jár. A mozlterem bejárata melletti két felhajtható tűzoltószéken egy belga nő és egy ukrán férfi csecsemőfényképeket cserélt egymás között, mikor a nő véletlenül meglátta a mellzsebéből előnyúló késedelmi pótlék befizetését Igazoló csekkszelvény fénymásolatát, zavarában szívéhez kapott egy, a hátoldalán teljesen fehérnek látszó csecsemőfényképet, és törve-töredezve a férfire mordult mély, bengáli medve hangján: „Ó, nem gondolol, hogy ezt a kissé lányt át kellenék keresztelkedni valami másra a Feriről?" Az ukrán férfi felemelte mutatóujját, mint aki valami biztosat mutat a plafonon, ám szemével nem követi az irányt, csak valami olyat éreztetett a belga nővel, hogy „bezzeg-bezzeg", vagy: „Te, Natalí, borzongok, ha egynél több fáraóra gondolok ültömben". A belga nő elsírta magát, cigarettát vett elő, mire az ajtó túlfelén álldogáló nyugdíjas jegyszedőnő lecsatolta hátáról a korbácsot, s egy próbasuhintás után kicsapta a belga nő szájából a cigit, majd a tépőzáras nyelezetű korbácsot vlszszanyomta a hátára. A belga nő azonnal abbahagyta a sírást, mint akiben kettétörték a könynyomócső-fővezetéket. Ajka azonban továbbra Is biggyedt maradt, valószínűleg örökölte, az Ilyen alakú szájszerven táncoltatják a cirkuszi kardot. Az ajtó fölött a mai előadás plakátja, A fenyőaggató Salamon, avagy rúdmágnes a patkóbélben ment, helyi hangalámondással. A jegyszedő nyugdíjas hátán megreccsent a tépőzár: „Menjen már befelé, maga senki!" - mondta, s egy lépést tett hátra, a dohányzásra kijelölt hely felé. Benyitottam a moziterembe, fejének sziluettjéből ítélve egyetlen néző ült közvetlenül a vászon alatti első sorban, fogai alatt hangosan ropogott a frissen sütött dlsznópörc. Még egy perc, gondoltam, és leülök, mert nem tudtam, milyen hosszú a film, ráadásul felharsantak a trombiták, ami még csak a mozielőzetest hirdette. Akkor viszont az előbb nem a hangalámondást hallottam, gondoltam, s nekidőltem a hideg lakkfestékkel lefújt falnak. Canada die!, ez jelent meg a képernyőn, s mindjárt utána az otthoni nappali szobát láttam a vásznon, ahogy ott ülök a szépen feldíszített fenyőfa mellett, ugyanebben a ruhámban, öszszekulcsolt kezem az ölemben, fejem lehajtva, szemeim türelmesen lesütve, és egy szó nélkül várom a Jézuskát. Ekkor a kép terébe lép egy államtitkár, akit mintha ismertem volna az előző életemben. Asztalt és széket húz elém, leül, lóbőrből készült „semmi szöglet - csupa ív" aktatáskáját az asztalra helyezi, felnyitja, én a képen nem látom, mi van a táskában. Elővesz két decis poharat, és egy üveg vegyes gyümölcspálinkát, mindkettőbe tölt. Kinézek a képből, hogy mit csináljak, alig múltam tíz, még soha nem ittam pálinkát. Ekkor mintha a szüleim arcát látnám a kép szélén erősen felnagyítva, bólogatnak. Megfogom a poharat, koccintok az államtitkárral, aki ekkor barátságosan azt mondja: „Egészségedre!" Meghúzom, leöntöm egyből, az arcom rezzenetlen, a ruhám sem mozdul, csak a szemeimben indul nedves csillogás. Az államtitkár tátog, valószínűleg nem működött a mikrofonja, vagy nem akarta a hangját adni a filmhez. Három csomagot vesz elő, leteszi elém az asztalra, a fénylő asztallapra. A csomaggal már tudom, mi a dolgom, bontani kezdem. Az államtitkár hol a kezemre, hol az arcomra néz, olvasni akarja arcomról a hatást, a kezeimről, a bontási sebességből a kíváncsiságot, s megint arcomról az örömöt, ami majd neki is örömet okoz, az örömszerzés örömét. Mindhárom csomagot kibontom egyenként, de nem mozdítom el őket. Az egyik csomagban egy könyv, a másikban kettő, a harmadikban három. Az első csomagban: Jézus élete; a másodikban: Jézus élete l-ll.; a harmadikban: Jézus élete I—11—III. Az államtitkár felém nyújtja tenyerét, valamit mond is, arra biztat, lapozzak bele. A kezem még elég pici, bátortalanul, de egyetlen mozdulattal lapozom föl az egykötetes könyvet, a kezemet visszahúzom az ölembe. Látom, zavarban vagyok, de egy pár centit megemelkedem a székben, valószínűleg a könyv lapja csillog a bevilágítás fényében, nem látom a képet. Lapozok még egyet, megnyújtom a nyakam, mintha belefeledkeznék. Az államtitkár elmosolyodik, áthajol az asztal fölött, megsimogatja a fejemet. Újra lecsavarja a vegyes gyümölcspálinkás üveg kupakját, de ezúttal csak magának tölt, felhajtja, majd mindkét poharat és a már visszazárt üveget berakja az aktatáskába. Feláll, kezet nyújt, én Is fölállok, kezet fogunk, kezem elveszik a tenyerében. Az államtitkár a kamerába pillantva kifordul a képből. Ott állok a szék előtt, hol magam elé, hol a könyvekre nézek. A rendező nem akarja leállítani a gépet.