Délmagyarország, 2003. március (93. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-22 / 68. szám

Szombat, 2003. március 22. SZIESZTA ii. SZERBIA ÉS MONTENEGRO Egy kényszerházasság anatómiája A szerbiai magyarság mindig is mostohagyermeknek számított a magyar kormánypolitikában - állítja cikkünk történész szerzője, aki szerint az ottani magyarok további elvándorlásával a jövőben is számolnunk kell. A cikkíró aki az MDF szegedi szervezetének elnöke - úgy véli, Magyarországnak és különösen Szegednek létérdeke e kedvezőtlen folyamatok megállítása és lehetőség szerint megfordítása. 2003. február 4-én este hoszszan tartó, súlyos betegség után megszűnt létezni a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és megszületett az új állam: Szerbia és Montenegró. Az 1992. április 27-én megalakult szövetségi államot Szerbia és Crna Gora alkotta, az egykori Jugoszlávia két tagköztársasága. Az 1990-es évek elejére ugyanis a szocialista Jugoszlávia „testvéri" népei között annyira megromlott a viszony, hogy a nagyszerb hegemóniát elutasító Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét. Ezzel véres fordulatot vett az első világháborút követően összetákolt ország haláltusája. 1991-ben háborús események láncreakciója indult el, amely végső soron a korábbi tagköztársaságok kiválásához és Szerbia sorozatos politikai vereségeihez vezetett. Jelenleg a jogilag még Szerbiához tartozó, bár nemzetközi ellenőrzés alatt álló Koszovóban, ahol a nemzetközi közösség az USA veze: tésével megállította a szerb népirtást, a dinár nem számít hivatalos fizetőeszköznek, a szerb hadsereg pedig nem léphet be a tartomány területére. Montenegróban is az euró a hivatalos fizetőeszköz, s az ottani fiatalokat nem engedik Szerbia területén katonai szolgálatot tej^síteni. Szerbia tehát egy olyan állam, amelynek határai jelentősen megváltoztak az utóbbi tíz esztendő alatt, s amely még mindig a puskaporos hordó szerepét tölti be az európai politikában. A jelek tehát arra utalnak, hogy Szerbia és Montenegró kényszerházassága, amelyet jelentős mértékben a nemzetközi közösség kényszerített ki, nem lesz hoszszú életű. GAZDASÁGI MUTATÓK A régi-új állam mutatói katasztrofálisak: 2002-ben az infláció kb. 19,2 százalékos volt, a megélhetési költségek pedig 16,5 százalékkal növekedtek, a mezőgazdasági termelés 5 százalékkal csökkent. A szegénység méreteire jellemző, hogy miközben a megélhetési költségek kb. a magyarországi szinttel megegyeznek, addig egy bolti eladó átlag 22 ezer forintnak, egy pedagógus kb. 50 ezer forintnak megfelelő dinárt keres. A szegénység és a nagy nehezen meginduló privatizáció közepette virágzik a korrupció és a bűnözés. A szervezett bűnözés olyan méreteket öltött, hogy 2003. március 12-én meggyilkolták Zorán Gyingyics szerb kormányfőt is. A lakosság átlagéletkora 40 év, s ezzel együtt a társadalomban igen alacsony a gyermeket vállalók száma. Szerbia lakosságának - hivatalosan -3,91 százaléka, azaz 293 ezer 207 fő magyar nemzetiségű. A Szerbiában élő magyarság zöme az 1974-ben autonómiájától megfosztott Vajdaságban él, a Tisza mentén egységes tömböt, máshol szórványt alkotA kormányfőgyilkosság után nyüzsögnek a rendőrök. Virágzik a bűnözés. Fotó: Miskolczi Róbert va. A 90-es évek háborúi, majd a koszovói válság kedvező helyzetet teremtett a szerb nacionalisták számára, hogy további etnikai tisztogatásokat hajtsanak végre. A nagyszerb hadvezetés előszeretettel küldte katonai behívóit a délvidéki magyar tartalékosoknak. Ha valaki eleget tett a behívóparancsnak, akkor az idegen eszmékért és érdekekért onthatta vérét, ha elmenekült, akkor kisebbségi magyarként már nem kellett vele Jugoszláviában számolni. Eközben a Tisza menti városokban a Koszovóból menekült szerb asszonyok szemrevételezték a magyarok házait és felosztották azokat, hogy - politikai vezetőik ígéreteinek megfelelően - új otthonra lelhessenek. VAJDASÁGI AUTONÓMIA Napjainkban egyre többet hallani a vajdasági autonómia esetleges helyreállításáról, de ezek az erőfeszítések aligha oldanák meg az ott élő magyarság problémáit. Figyelemre méltó, hogy a szerbeknek csak igen kis hányada támogatná az autonómia helyreállítását, s maga a meggyilkolt kormányfő sem támogatta azt. A tartománynak 65 százaléka szerb nemzetiségű, a magyarság részaránya 14,28 százalék. A magyar kisebbség érdekérvényesítő képességét jelentős mértékben rontja, hogy a vajdasági magyar pártok képtelenek az egységes fellépésre: legutóbb éppen a Vajdaság jövendő helyzetével kapcsolatban nem tudtak közös nevezőre jutni az újvidéki televízió kamerái előtt. Eközben a legnagyobb támogatottsággal (beleértve a magyarországi pénzügyi forrásokat is) rendelkező Vajdasági Magyar Szövetség első számú politikusa, Kasza József, váratlanul bejelentette, hogy a párt a jobbközépen keresi helyét. Az eddig inkább a szociálliberális oldallal szimpatizáló politikus váratlan lépésének hátterében valószínűleg a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) megalakulása áll. A 2002. október 19-én, Szabadkán megalakult MNT a délvidéki magyarság személyi elvű autonómiáját megtestesítő önkormányzat. A harmincöt tagú MNT Józsa Lászlót választotta meg elnökévé, s a testület most a magyarországi támogatások jelentős részét kanalizálhatja, ezáltal forrásokat vonva el a Vajdasági Magyar Szövetségtől is. A szerbiai magyarság mindig is mostohagyermeknek számított a magyar kormánypolitikában. Az Apáczai Közalapítvány egy főre számítva Kárpátalján négyszer annyi támogatást osztott szét a legutóbbi időben, mint a Délvidéken. Az Orbán-kormány alatt a határon túli magyarok egy főre jutó támogatásában a délvidéki magyarság az utolsó helyen állt. Miután a szerbiai magyarság felsőfokú oktatása nincs megnyugtatóan rendezve, sok szülő Magyarországra járatja gyermekeit közép- és felsőfokú tanintézetekbe. A szórványmagyarság asszimilációja mellett ezért jelentős mértéket öltött a fiatalok elvándorlása is. Az egymást követő magyar kormányok nem fordítottak kellő figyelmet a szerbiai privatizációra, valamint a délvidéki magyar civil szervezetek megerősítésére, így a szerbiai magyarok további elvándorlásával lehet számolni a jövőben is. SÜRGETŐ FELADATOK Magyarországnak és különösen Szegednek létérdeke e kedvezőtlen folyamatok megállítása és lehetőség szerinti megfordítása. Az úrr. Szegedi Folyamat életben tartása, az önmagukat lejáratott politikai pártok helyett a civil szervezetek politikai meggyőződéstől független támogatása, a magyar vállalkozások szerbiai támogatása, a sokat emlegetett, de soha meg nem valósított magyar tannyelvű egyetem magyarországi támogatással történő létrehozása nem csak a szerbiai magyaroknak, hanem a határ innenső oldalán élőknek is jól felfogott érdeke. Fontos lenne a délvidéki magyarság számára a kettős állampolgárság lehetőségének kiharcolása, mivel európai uniós tagságunk a vízumkényszer bevezetésével fog együtt járni. Sürgető feladat a Magyarországra menekült azon családok helyzetének a rendezése, akik - nem lévén bejelentett munkájuk - nem kaptak tartózkodási engedélyt. Néhány család az 1990-es évek eleje óta vergődik ebben a kilátástalan helyzetben: Szerbiába nem térhetnek haza, Magyarországon pedig nem tudják helyzetüket legalizálni. A legkevesebb, amit valamennyien megtehetünk, hogy korunkban, amikor a nyitottság alapkövetelménynek számít, vonatra, vagy autóba ülünk és átlépjük a határt. A többi már menni fog magától. ZAKAR PÉTER A délvidéki vérengzés krónikása A sok-sok ezer áldozatnak igazságtalanul, magyarsága miatt kellett meghalnia - vélekedik Matuska Márton vajdasági újságíró, aki az 1944-45-ben Délvidéken lezajlott kegyetlen magyarirtás jeles kutatója. Az erről szóló - A megtorlás napjai című - könyvét lefordították angol, francia és német nyelvre is. - Hosszú évtizedekig nem lehetett beszélni arról, hogy 1944 őszén Tito partizánjai kegyetlen mészárlást hajtottak végre a vajdasági magyarok körében. Több tízezer ártatlan áldozat került a tömegsírokba. - Hála isten, egyre többen vagyunk, akik a délvidéki magyarok lemészárlásával kapcsolatos adatokat gyűjtik és közreadják. Ilyen például a Temerinben született Illés Sándor - a Magyar Nemzet főmunkatársa aki valamikor a hetvenes évek végén írt egy regényt Sirató címmel. Megrendítő történet az egyik temerini kisbíróról, akinek sikerült a tömegsírból élve kimenekülni és „továbbadni" Illés Sándornak a vele történteket. Érdeme, hogy hosszú csend után a magyarországi és a vajdasági közMatuska Márton vélemény figyelmét a témára irányította. Ezenkívül az 1944-ben lezajlott délvidéki magyarmészárlás egy-egy részletét megírták: többek mellett Mojzes Antal a Bajmokon, Szloboda János a Zentán, Teleki Júlia a Csurogon, Papp Imre pedig a Szivácon történt kegyetlen tragédiát. Négyen: Ádám István, Csorba Béla, Ternovácz István és jómagam pedig 2001 - ben a temerini razzia történetét és az ehhez kapcsolódó nyilatkozatokat, vallomásokat és dokumentumokat adtuk közre. - A nehezen hozzáférhető dokumentumok, az írott források mellett különös hangsúlyt kapnak a kutatásban, a megörökítésben a szóbeli nyilatkozatok, visszaemlékezések. - Az ember sohasem tudja, hol akad új forrásra. Sokat járok előadásokat tartani és szinte hihetetlen, bárhol jártam a világban, majd mindenütt találtam a kint élő magyarok között olyan adatközlőt, aki olyat mesélt, amit máshol soha sem tudhattam volna meg. - Valójában mi történt annak idején a délvidéki magyarokkal? - Amikor negyvennégyben odaérkeztek a Tito által vezetett partizánegységek, illetve a szovjet csapatok, megkezdődött a szörnyű bosszú: a magyarellenes vérengzés, az embertelen kínzások sora. A magyar férfilakosságot kényszermunkára vezényelték, a magyar és a német családokat - központi rendelettel kifosztották. A kommunista partizánok jól átgondolt és kíméletlen terrort vezettek be a Vajdaságban: megsemmisítettek minden olyan személyt, akiről feltételezték, hogy az új politikai berendezkedés ellenzéke vagy ellenfele lett volna. Ennek a német-, de főleg magyarellenes vérengzésnek csak körülbelül tudjuk, mennyi áldozata lett. Egy valamikori belügyes dolgozó titkos megbízatást kapott Titótól, hogy mérje fel, hány magyar esett áldozatul annak idején. O közölte később dr. Mészáros Sándor történésszel, aki szintén könyvet írt a témáról, hogy a belügyi felmérés szerint húszezer magyar halt meg ártatlanul a terror alatt. Vagyis ennyit maguk a tettesek is elfogadnak. Forrásaink szerint viszont biztos, hogy ennél jóval több kivégzett, lemészárolt testvérünkről van szó. - A számos tragédia közül melyik volt a legmegrendítőbb? - Soha nem tudom meghatódottság nélkül elmesélni, hogy Magyarkanizsán az elhantolt tetemeket hóolvadás után vaddisznók és kóbor kutyák túrták ki a Tisza partján, és emberi testrészeket hurcoltak mindenfelé. A másik megrázó esetet egy csurogi illető szájából hallottam, aki most Ausztráliában él. A hajdani csurogi kisbíró fia. Édesapját háborús bűnösként azért végezték ki, mert valamikor a magyar hatóság szolgálatában állt. Ezt mondta ki a jogi terminus technicus. S mit jelentett mindez a gyakorlatban? Nem mást, mint hogy apja az első világháborúban honvédként szolgált, rokkanttá vált és amikor negyvenegyben megérkezett a magyar honvédség, mint kiszolgált és rokkant katonát felvették kisbírónak. Hát ez volt az ő árulása, vagyis hogy a „megszálló" magyar honvédség szolgálatában állt. Emiatt végezték ki. Az édesanyja is odaveszett: letartóztatták, a fia elbeszélése szerint úgy kínozták, hogy az ujjai begyét odatetették vele az ajtónyíláshoz és rácsukták azt. így minden ujját „lecsippentették". Szenvedett és azzal kéredzkedett ki, hogy vécére megy. Az udvarban volt a pöcegödör, fölötte deszkák és az asszonyt pár perc múlva a gödörben találták, holtan. Hogy belebukott-e vagy belevetette magát, az soha sem derült ki, de mindenképpen megrendítő, könnyekig megható. Ha ilyesmi megtörtént, és ennek ellenére ezeket a személyeket a hatóság, a történészek háborús bűnösként kezelik, akkor ebbe nekünk nem szabad belenyugodni. Akkor meg kell írni - elsősorban magunknak -, hogy legalább mi legyünk tisztában azzal, amit állítanak, az szemenszedett hazugság. GÜLCH CSABA