Délmagyarország, 2002. december (92. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-24 / 299. szám

Kedd, 2002. december 24. A Délmagyarország es a Délvilág karacsonyi melléklete Zalán Tibor Újszülött1 •• • • . // koszonto /udit lányomnak Pásztorok Jó Pásztorok Nagy tüzeket gyújtsatok Megszületett a kis Gyermek Kit bölcsőbe most emelnek Mellette áll nézi Sára Könnyét könnyein át látja Fenyőfáról gyanta csorran Angyal jár kint: ablak koppan Beengedjük megpihenjen Mellénk üljön énekeljen Pásztorok Jó Pásztorok Tömjént mirhát hozzatok Zsebetekben arany diót Égi békét és földi jót Csendesség ül most a tájon Mosoly látszik minden szájon Házak fölött felhők szállnak Suhognak fenn ezüst szárnyak Gyermeksírás bölcsőt ringat Falon kék árnyék bólingat Pásztorok Jó Pásztorok A hírünkkel fussatok Járjatok be messze földet Kék hegyeket szelíd völgyet Örömünket hirdessétek Boldogságunk elvigyétek Csengő szóval suhanjatok Kövessétek a Csillagot Kelet Jelé és Nyugatra Hol szíveket jóság lakja József Attila Betlehemi királyok Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta - biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem. Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal, Én vagy a Boldizsár, aki szerecsen király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporon át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni mát. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! Kis karácsonyi történet Őszinte hálával doktor Katona Mártának és doktor Sári Tamásnak. Örök szeretettel Orsinak és Andrisnak. DECEMBER 6., PÉNTEK Budapestről, a Bródy Sándor utcából fordultam Szeged felé. Orsi fél kilenckor hív, hogy a kórházban még feljebb ment a vérnyomása és a szülésznő riadtan telefonálgatni kezdett. Baj van! - villan be azonnal. A péntek reggeli csúcsban az Üllői úton araszolok kifelé, amikor jön az újabb hívás. A számomra mindig oly tisztán csengő, megnyugtató hang most fátyolosan, halkan, mégis erőt sugározva annyit suttog: „Tolnak a műtőbe, császármetszés. Túl magas a vérnyomásom, halkul a kicsi szívhangja. Szurkolj értünk!" Mi történt?! Hiszen január 11-ére írták ki a feleségem! Mi ez az egész? Soha vissza nem adható érzések tolulnak föl bennem. Miközben kétszáz fölé kúszik a sebességmutatóm a sztrádán, valószínűleg a rosszul értelmezett kötelességtudatomnak köszönhetően, udvariasan lemondogatom az aznapra tervezett programjaimat. Beszélgetek még - rendkívül tárgyilagos helyzetjelentést adva - feleségem édesanyjával és fogadom a szerkesztőséggel kapcsolatos mindennapos hívásokat. Fogalmam sincs, miért nem csapom a kocsi padlójához a mobiltelefonomat, hiszen legszívesebben azt tenném. Talán merő mazochizmusból. (Micsoda gyarlóság.) Szoruló torokkal, nedves pillantásokkal száguldók. „Beviszlek majd a kórházba, ott leszek az utolsó percig, aztán közvetlen a szülés előtt kimegyek a szobából." „Jó, különben akkor is téged kellene nyugtatgatnom." így terveztük. Kinéztük a szülőszobát, félig berendeztük a gyerekszobát, és december elejéig semmi, de semmi nem utalt arra, hogy karácsonykor nem vásárolgatjuk majd nagy pocakkal, békésen a babaholmikat. Már értem, miért telefonálgatok. Könnyebb, mint másra gondolni. Az M5-öst lezárták. Az árokba csúszott egy kamion, most emelik ki onnan. Előzés a leállósávban. A rendőrnek csupán annyit mondok: „Kérem, engedjen át, szül a feleségem!" Átenged, nem is kérdezősködik. Én még így nem szerettem rendőrt. Tíz után érek a kettes kórházba. A két emelet fölfelé többnek tűnik, mint a Budapest-Szeged távolság. (Micsoda közhely.) A liftajtónál azonnal fogad egy nővér. „Ön a Szetey apuka?" így tudja meg az ember, hogy gyermeke született... A „hogy vannak?" kérdésre kitérő a válasz, Sári doktor még a műtőben, a kicsi a kezelőben, a feleségemet most tolják a szobájába. Merre induljak?! A kicsi nagyon kicsi. Hallom, hogy sír, éppen ezzel biztat a gyermekorvos, majd hozzáteszi: „A biztonság kedvéért átvisszük a gyermekklinika intenzív osztályára." Mondhatom, megnyugszom... Orsit megpillantva pláne. „Mindenki ilyen a császár után" - mondja kedvesen a nővér, és hozza a fájdalomcsillapítót. Sári doktor a folyosón, nagyon zöld és kicsit véres műtősruhában türelmesen megpróbál mindent elmesélni. A szakkifejezéseket egyébként sem értem, nemhogy most. Két mondat ragad meg bennem. „Szerintem a műtéttel az anya és a gyermek érdekében helyesen döntöttünk. Minden esély megvan arra, hogy mindketten teljesen egészségesek legyenek." „Akkor örülhetünk?" - kérdem bárgyún. „Pezsgőt csak akkor bontson, ha otthon a család." Este whiskyt iszom. Skótot, erőset, sokat, egyedül. DECEMBER 7-8., SZOMBAT-VASÁRNAP Kétfrontos hétvége (kórház, klinika) a magyar egészségügyben. Ha ezzel a munkacímmel írnak többoldalas - több száz oldalas - őszinte tanulmányt, azt olvasva joggal borzadunk el. Ha viszont valaki átél egy ilyen hétvégét, akkor felháborodik. Ha átél kettőt, akkor elgondolkodik, elszomorodik, esetleg megért bizonyos dolgokat, beleképzeli magát orvosok, nővérek helyébe, s döntő többségüket elkezdi végtelenül tisztelni és nagyra becsülni. Csakhogy én most az első, a felháborodás hétvégéjénél tartok. A feleségem hál' istennek sokkal jobban van. Köszönhetően Sári doktornak, aki többször is meglátogatja, orvosi kezelést kap a kórházban. Nagy dolog ám ez szombat-vasárnap. De hát mennyire lehet jól az az édesanya, aki kisfiát napokon keresztül nem veheti karjaiba, őt csak fényképen láthatja? Andriskát néhány kilométerrel arrébb, a klinika intenzív osztályán ápolják. Különös, hátborzongatóan csodálatos világ az. A víkend magányában - orvos egy szál se, pontosabban egyetlen ügyeletes, ő is a másik osztályról... - jut időm körülnézni. Megannyi inkubátor, egyikben a kisfiam fekszik. „Az állapota stabil" - ennyit tudok kihúzni a nővérkéből. Haragudtam rá, de ma már értem. A nővér nem adhat felvilágosítást. Ha nincs orvos, akkor nincs felvilágosítás. A kórházak világa feudális, de érthetően az. Csak, mint már említettem, ahhoz legalább két hétvége kell, hogy az ember kezdje érteni a kórházakat. Addig marad a felháborodás. Ami nálam vasárnap tetőzik. Kisfiam ránézésre rosszabbul van. Rendkívül ingerült, a táplálékot szondán keresztül sem fogadja be, a hasa felpuffadt, ráadásul éppen hány, amikor figyelem őt. Az ügyeletes orvost (sosem felejtem el a nevét) áthívják az osztályra, unottan rám pillant, és így szól. „Van kérdése?", „Hogy van-e kérdésem?", „Igen. Van-e kérdése? Nem kell ilyen aggodalmaskodva néznie!". Itt némi spéttel, egyesével tízig történő számolás után szólalok meg halkan, de határozottan. „Nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek kinézek. Beszéljen a kisfiámról!" Némi szünet ott is. „Az állapota stabil, szondával próbáljuk táplálni.", „Köszönöm, nincs több kérdésem.", „Viszontlátásra!" Doktornő el, nekem meg ennyi érdemi információ jut a péntek délelőtt született kisfiámról hétfő reggelig. Magam azzal vigasztalom, hogy Andriskánál jóval apróbb kicsi emberkéket ápolnak az osztályon. Hogy Andriskán nincs lélegeztetőgép. Hogy Andriskán látom: nem adja föl, élni akar! Aztán átmegyek a kórházba a feleségemhez és megpróbálom mindezt úgy elmesélni neki, hogy a lehető legnyugodtabban töltse az éjszakáját. Este még beszélek Sári doktor úrral. Érdekes, neki elhiszem, hogy minden rendben lesz. Hitelesnek érzem a szavait, megnyugtat a stílusa. Hogy ennek mi köze az orvostudományhoz? Semmi. Vagy nagyon is szükséges része annak? Mostanában ezek a kérdések is foglalkoztatnak. DECEMBER 9., HÉTFŐ A klinika újszülött intenzív osztályán délelőtt vagy háromszor annyi nővér sürgölődik, mint 24 órával korábban. Az orvosok viszonylatában hasonló adattal nem szolgálhatok. A matematika szabályai szerint ugyanis a nyolc nem többszöröse a nullának. Az osztályvezető főorvos, Katona Márta tanárnő odalép hozzám és beszélni kezd. Ettől a pillanattól kezdve változik meg •minden. Arad belőle a szakértelem és a szeretet. Nem azt mondja: stabil az Andris állapota. Elmeséli, mit talált a legnagyobb rendben, mik azok, amik problémát jelentenek és jelenthetnek, miként alakulhatnak a következő percek, órák, napok. Reményt, hitet ad, megnyugtat. Nem állítja, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen az intenzív osztályon beszélgetünk. De elhiteti, hogy minden a legnagyobb rendben lesz! Majd körbepillant és szomorúan közli, hogy Andris nem sokáig lesz bent, nála sokkal súlyosabb állapotú koraszülötteknek kell a hely. „Dél-Magyarország legbetegebb kisgyermekei fekszenek itt" - mondja és már siet is tovább. A sors jelen esetben talán érthető fintora, hogy én boldogan hallgattam a súlyos szavakat. DECEMBER 13., PÉNTEK Orsi éjszakára is beköltözik a klinikára, hogy minél többször táplálhassa kisfiúnkat. Katona tanárnő kezelése óta ugyanis Andriska enni kezdett. Mit enni! Kis súlyához képest falja az anyatejet! A főorvos asszony nem győzi dicsérni Andriskát és édesanyját, én meg olyan büszke vagyok rájuk, mint amennyire aggódtam egy héttel korábban. A kicsi inkubátorból vízágyba került és már egyetlen csövecske sem lóg ki belőle. Visszajáró látogatóként köszönök a nővéreknek, arra sem haragszom, aki éjszakásként a könnyebbség kedvéért szondáról táplálta az egyébként már cumizó kicsiket, mert közben más dolga akadt. Lassan őt is megértem. Pláne megértem három műszakban, havi nyolcvanezerért. Ismerősként pillantok a korábbi koraszülöttek falakon büszkélkedő fotóira is. Azokra, akik nem 2,2 kg-mal születtek, mint Andris, hanem 850-900 grammal. És akik 1-2-3 évesen, egészségesen mosolyognak le a fából. Sok-sok megmentett gyermekélet. Eszembe jut egy sajtótájékoztató. Nem is olyan régen tartotta a klinika igazgatója, Túri professzor úr és Katona tanárnő. A négyes ikrekről, az egészségesen hazatérő négyes ikrekről szólt a beszámoló. Ámulattal hallgattam végig a harcot, amit a klinika folytatott azért, hogy a családból mindenki egészségesen térjen haza. A fotóalbum alól bepillantok a szobába. Orsi angyali mosollyal szoptatja Andriskát. Vé^re el merek egy kicsit érzékenyülni. És már a hét végétől sem félek annyira. DECEMBER 20., PÉNTEK Otthon vagyunk mindannyian. A boldog-fárasztó éjszaka után Orsi végre lepihen, de persze a kicsi rögtön felsír. Állandóan éhes. Van segítségünk is, a feleségem édesanyja. (Nem szeretem rá azt a szót használni, hogy az anyósom.) Este vállalati évzáró vacsora, el merek menni otthonról és pezsgővel fogok koccintani. Talán jól is érzem majd magam. Azonban az a tábla, rajta egy apró idézettel és néhány mondattal mindvégig ott lesz az agyam egyik szegletében. Nem csak ma este, mindörökké. A klinika újszülött intenzív osztályának bejárata előtt ezt olvashatjuk: „Látott Ön már koraszülöttet, aki olyan pici, hogy elfér a tenyerében? És látott már beteg újszülöttet küzdeni minden lélegzetvételért? Mi ezekért a gyerekekért dolgozunk. Hetekig, sokszor hónapokig küzdünk, hogy életben tartsuk, meggyógyítsuk őket. Feladatunk szép és sokszor örömteli, de rendkívül költséges. Talán több kis életet tudnánk megmenteni, több koraszülöttet segíthetnénk a teljes élet felé, ha anyagi lehetőségeink ezt megengednék." A klinika vezetői nem kérnek többet, csak a személyi jövedelemadó egy százalékát. Az oly sokatmondóan kulturált kérés fölött egészen apró betűkkel ott áll még egy Devecseri-idézet is. Azt kívülről tudom: „Megszülettünk hirtelen, egyikünk se kérte. Kérve kérünk szép jelen, meg ne büntess érte." SZETEY ANDRÁS Sonkodi Rita: Mária a kis Jézussal. Részlet az ajnácskői templom szárnyas oltáráról.