Délmagyarország, 2002. november (92. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-30 / 279. szám

Szombat, 2002. november 30. SZIESZTA II. CZEIZEL ENDRE KÖLTŐK ÉS ZENESZERZŐK ÉLETÉBE KUKKANTOTT BELE, DE NEM TUDTA MEGTAGADNI ÖNMAGÁT A géniusz a génekben lakik Dr. Czeizel Endre orvos-genetikus professzor. Ismerhetjük Az öröklődés titkai című tévésorozatból, hallhattuk nyilatkozatait az őssejttel kapcsolatban, legújabb kutatásait pedig könyvekben publikálta. írt, mégpedig géniuszokról, írt, de már nem törődött a betegségekkel. Négy hete Atlantában járt, és azt mondja, hallotta, hogy a gének nemsokára patikában lesznek kaphatók. Lesz olyan, amiben csak húsz gén lesz - ezerötszáz dollárért. És lesz olyan, amiben ötven. Egy idő után majd meg lehet vásárolni a zsenialitás génjeit is. Azt mondja, elfáradt, és nyugdíjaséveit olyasmivel szerette volna tölteni, ami igazán érdekli. Hobbiból tehát költők és zeneszerzők életébe kukkantott bele, de valahogy nem tudta megtagadni önmagát. AZ ÉLET NAPOS OLDALÁN -A '80-as években kezdett a muzikalitással foglalkozni, kiderítette, hogy Liszt Ferenc nagypapája Győr-MosonSopron megyei volt, Rajkán élt. 25 fia született. A zeneszerző géniuszok között a férfiak dominálnak, jellemzi családjukat a halmozódás és az ősi jelleg. Kétezer gén helyett csupán 1-2 gén határozza meg a tehetséget. A költőknél más a helyzet. Velük mikor kezdett el foglalkozni? - A kilencvenes években kezdtem, és igazából egy tervet szerettem volna végrehajtani. Tudja, Nyugaton ez ügy megy, hogy ha egy professzor elmegy nyugdíjba, akkor sok szabadideje van és ráér régi titkos vágyait valóra váltani. Mivel én mindig betegségekkel és fogyatékosságokkal foglalkoztam, szerettem volna végre az élet napos oldalát tehát a kivételes tehetséget, Egy szerteágazóan tehetséges család: Mozarték. talentumot is - megismerni. A zenészekkel kezdtem, akikre valóban az a jellemző, hogy rengeteg zenész van egy családban, tehát nyilvánvaló, hogy öröklődő tulajdonság. A Bach családban 71 muzsikus van, de ugyanez igaz a Mozart, a Liszt vagy az Erkel családra is. Ahogy a zenészekkel foglalkoztam, külföldi Shakespeare-, Puskin- vagy Goethe-múzeumlátogatásaim során azt vettem észre, hogy a költőkre pont az ellenkezője igaz. Végiggondoltam a magyarokat - Petőfit, József Attilát -, akiknek a családjában sehol egy költő. Ezek a talentumok a semmiből jönnek és a semmibe mennek. Ez adott egy ötletet, mert a genetikus betegségek nagy része ilyen derült égből villámcsapás. A MAGYAR GÉNIUSZOK SZERENCSÉTLEN EMBEREK VOLTAK - Ahogy az előadásában mondta: harmincezer génpárból minden embernél öt hibás. Ha ketten ugyanott hordják ezt a hibás gént, akkor 25 százalék az esély arra, hogy a gyerek örökli. Erről van szó? - Igen. A tehetségnél is a szülőkben lévő lappangó gének találkozását feltételeztem. Ezt szerettem volna igazolni, ezért először 16, majd a 21 legnagyobb magyar költőnél végeztem ilyen jellegű vizsgálatokat. A feltételezésem többé-kevésbé bejött, mert ahhoz, hogy valaki költői géniusz legyen, kell egy, a költői kivételes adottságok lappangó génje. De - ahogy Ady Endre írta - nem elég szép verseket írni, hanem „új időnek új dalaival" kell betörni, tehát a kreativitás is nagyon fontos, így magyarázható ez a „gejzírmodell". Csak sajnos a kutatások közben rádöbbentem arra, amit az ember tud, de így, együttesen látva rendkívül elszomorító: hogy ezek a nagy magyar géniuszok micsoda szerencsétlen emberek voltak. ADY NAPI NÉGY LITER BORT IVOTT - Nem orvosként vizsgálja őket? Hiszen az irodalomtörténészek csak annyit tudnak, hogy 1920-ban Ady Endre vérbajos lett. Amit ök nem tudnak, azt tudja az orvos, nevezetesen, hogy Ady még háromszor kapta el újra a vérbajt. Tehát orvosként tekint bele egy-egy nagy ember életébe? - Vörösmarty depressziós volt. Ady Endrének pedig havi baja is volt. Képzelje el, hogy volt egy szerződése a kiadóval, hogy minden hónap másodikára adjon le egy verset. Na most képzelje el azt is, hogy egy Ady Endrének kötelező verset írnia. És éppen nincs ihlete. Szóval Ady ezt úgy oldotta meg, hogy napi négy liter bort megivott. Megjegyzem, jól berúgott. Amikor részeg volt, sose írt verset. Csakhogy ő azt találta ki magának, hogy amikor józanodik, akkor jönnek a legfantasztikusabb gondolatai. Szerintem ez önámítás volt, de ezzel megint csak azt akarom jelezni, hogy testileg bizony nagyon is megviseltek voltak a költők. És itt jön be megint csak az a gondolat amiben én hiszek hogy a tehetség a legnagyobb természeti kincs, amire úgy kéne vigyáznunk, mint a szemünk világára. Orvosilag is. A géniuszok veszélyeztetett emberek és olyanok, mint a keszonmunkás. Aki lemegy a mélybe, de amikor feljön, vigyáznia kell, nehogy buborékok keletkezzenek a vérében, mert akkor meghal. A géniuszok is lemennek a pokol fenekére, és nekünk vigyáznunk kellene rájuk, hogy vissza is jöjjenek. És ne sérüljenek közben. Hogy a Petőfik és a József Attilák és a Radnótik éljenek hosszabb ideig és adják ide nekünk azt az istenadta kincset, ami bennük van és ne a sírba vigyék el. IZZADSÁGBÓL PRÉSELT REMEKEK - De ez egy ördögi kör: egyrészt védenünk kéne őket, hogy ne sérüljenek, másrészt a szenvedés az, ami kicsikarja belőlük ezeket a müveket. Van megoldás? - Ez tényleg egy nagyon nehéz kérdés, nem tudok rá választ adni. Biztos van valahol egy középút, de ezen el kell gondolkodni. Mert tényleg, egészen biztos, hogy ha a Vörösmartyk, József Attilák, Ady Endrék nem mennek keresztül azon az istentelen sok szenvedésen, önpusztításon, társadalmi konfliktuson, akkor nem tudják magukból kicsiholni, a vérükből, a szenvedésekből, az izzadságukból kipréselni ezeket a nagy műveket. És igaza van, mert ha mondjuk ezeknek az embereknek a szélsőséges kedélyét valami új, modern gyógyszerrel meggyógyítjuk, akkor lehet, hogy nagyon harmonikus emberek lesznek, akik majd elüldögélnek egy tea, egy kávé mellett és nagyon jól érzik magukat, csak nem írják meg az Ódát, a Szeptember végént. Tehát a kérdés az, hogy lehet megtalálni az egyensúlyt, hogy kijöjjön belőlük ez az istenadta tehetség, de azért ne ilyen szenvedésteli életük legyen, ne ilyen korán menjenek el. Ebben a társadalomnak rettentő nagy a szerepe, és ilyen szempontból a magyar társadalom nagyon rossz. Amíg élnek ezek a géniuszok, addig irtják őket, de abban a pillanatban, hogy eltemetik őket, már szeretik, már szobrot állítanak nekik és akkor a temetőben, a föld alól már előtűnik a ragyogásuk. De akkor már késő. DÉNES VANDA Czeizel Endre mindig nagyon szerette a költőket, öt évet rászánt az életéből, hogy megismerje őket. Fotó: Tésik Attila PODMANICZKY SZILÁRD Ork és Orkla 31. RÉSZ Nem akarok a pékkel beszélni, mondja Ork, rádob egy párnát a telefonra. Túl kell tenni magad rajta, válaszolja Orkla, nem lehet ennyire mellre szívni. Nincs kedvem vele foglalkozni, Idegesít, olyan, mint egy rossz álom, azt szeretném, ha senkihez semmi közünk nem lenne. Ez marhaság, mondja Orkla. Meg akarsz unni? Ork nem tudja, mit mondjon, olyan banális ez az egész, egyáltalán hogy jöhet ez szóba, és egy pillanatra elbizonytalanodik megint, mintha nem csupán a pék és a többi ellen lenne kifogása, annál inkább mintha az egész világból vágyna el, ebből a házból is, az életből, amit hiába próbál valami ismeretlen szabadság vagy szabadságérzés felé kormányozni, helyette minduntalan ismeretlen dolgokba ütközik, mert mintha minden csak elméletben létezne, ja, a szabadság, de valójában az ember úgy van összerakva, hogy semmi nem elég neki, még többet és többet akar, soha nem azt éri el, amit el akart, és mintha valójában megfoghatatlan tárgyakkal lenne körülrakva, nyúl értük, de a markolás átszalad rajtuk, s mire visszahúzza a kezét csodálkozva, a remélt szabadság helyén egy üres doboz áll, a szerelem helyén egy lámpa, aztán a lámpa helyén egy virág, a virág helyén egy könyv, a könyv helyén pedig újabb ezer meg egy vágyálom, amik ha megszületni látszanak, az utolsó pillanatban változnak át valami egészen mássá. És nincs megállás, mert ha megállás van, akkor föladás van. Vagy talán mégis csak békés lenne a saját gondolatok sorát elvétni? És fölvenni egy kész világot, egy vagy három Istennel, egy biztos túlvilággal, egy biztos hatalom oldalán? Ez már innen nem megy, túl késő, gondolja Ork, túl meszszire mentem magam, itt nincs senki, hajtanom kell tovább, különben szétesek. Hívd fel, mondja Orkla. Mit, kit, kérdezi Ork. Hívd fel a péket, és kezdj egy új lapot. Egy új lapot. Néha tudsz olyat mondani, hogy az ember haja égnek áll tőle, aztán ha lelapult, rá kell jönni, hogy nem is akkora marhaság. Szóval, egy új lapot. Addig bepakolok az oldalkocsiba, mondja Orkla, félre húzza a függönyt. Ork benyúl a párna alá, előkotorja a telefont. A dolgozószobában ott a kézirat, a lap tetején a pék száma. Ork kivár, leül, beleolvas a papírba. Egy csatajelenet, melyben a Mezonföldiek visszafoglalják azt a területet, ahol a királyuk játszott gyerekkorában. A csata iszonyú véres, fejek és belek szó szerint, de aztán megy minden tovább, valami egészen furcsa madarak röpködnek a csatamező fölött, és viszik magasba az elhullott katonákat. Te jó ég, mi van a pék fejében? Ezt nem gondoltam volna, gondolja Ork. Beszéltél vele, kérdezi Orkla, Ork csak a fejét csóválja, Orkla eltűnik az ajtó mögött. Ork tovább olvassa, egyre izgatottabb. Megvagyok fogva, gondolja, aztán leteszi a lapokat. Nem akarok erről beszélni a pékkel, gondolja Ork, de lehet, hogy mégis az a jó; minél több a szabadság, annál több a tépelődés. Hülyeség. Fölkapja a telefont beüti a számot, közben az órára néz, fél tizenegy. A pék nem veszi fel a telefont, a rögzítő bekapcsol. Orknak nincs kedve tétovázni, holott alkata most ellene szól. Elolvastam egy részét, mondja Ork a rögzítőre, és bárhogyan is legyen, azt azért meg kell jegyeznem, tetszik, sőt. Ha visszajöttem, majd beszélünk róla. Azt hiszem, érdemes vele foglalkozni. Ork elköszön, lenyomja a telefont. Mintha mázsás terhektől szabadulna, de tudja, inkább most vette őket magára. Felhívtad, kérdezi Orkla kétkedve, megint ott áll az ajtóban, a köpenye kissé szétnyílva. Ork a kezét nyújtja, Orkla elfogadja. Fölhívtam, mondja Ork, majd ha .visszajöttünk, tárgyalunk róla, s azzal a mozdulattal ledobja magát a földre, Orklát is lerántja, az akció kicsit mellé megy, Orkla beveri a fejét a padlóba. Koppan, Ork is érzi a szédítő világot. Mi bajod van, kérdezi Orkla, s ebben benne van minden, amit Ork ostoba mozdulatáról tudni akar Orkla. Nincs semmi, Ork szégyenlősen föláll, s egy pillanatra unja ezt a bénázást, Ilyenkor mindig úgy érzi, mintha ketrecben sétálna, a ketrec rácsai valójában a saját idegszálai. Nem kell ezt érezned, mondja Orkla, az Isten szerelmére, hagyd ezt abba, megőrjítesz vele engem is meg magadat is. Ha ennyire gyűlölöd a péket, hagyd a francba, de ne rángass a földre zavarodban, vagy mit tudom én, miért! Azt hiszed, de ezt nem hiheted, pont te nem, hogy ha rám mászol, akkor jobban a birtokodba fogsz. Te teljesen megvagy zavarodva, még nem láttalak ilyennek! Na, jó, ebből elég, elegem van, ebből, gyerünk innen a picsába, mert mindjárt szétverek mindent! Nyugalom! Nincs nyugalom! Ez az, ami aztán egyáltalán nincs. Kár a gőzért, minden van, csak nyugalom nincs, azt felejtsd el örökre! Orkla megsimogatja Ork arcát, egyszer, kétszer, és még és még. Ork úgy érzi, minden, amit az előbb mondott, hazugság. (FOLYT. KÖV.}