Délmagyarország, 2002. június (92. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-13 / 136. szám

Sziluett A DÉLMAGYARORSZÁG ÉS A DÉLVILÁG MELLÉKLETE NŐKNEK • SZERKESZTI KECZER GABRIELLA Nosztalgikus álmok, hajdanvolt időtöltések Mit csináltak az asszonyok száz éve? VALLJUK BE. Ml NŐK, SOKSZOR SZÍVESEN UTAZNÁNK VISSZAFELÉ AZ IDŐBEN, MOND­JUK PONT SZÁZ ESZTENDŐNYIT. SZOROS MÍDER, SZIGORÚ ERKÖLCSÖK IDE VAGY ODA, AZÉRT EGY-EGY ROHANÓS DÉLUTÁNT BOLDOGAN ELCSERÉLNÉNK EGY FINOM BÉCSI KÁVÉZÁSRA. Persze akkoriban pusztított a tüdővész, sorsokat tett tönkre gyermekbénulás, egy megfázásba ugyanúgy bele lehetett halni mint a gyermekszülésbe, és egy asszony általában semmit nem ért férfi nélkül. A fejlődést azonban nem lehe­tett megállítani, így a nők is egyre gyak­rabban emgedhették meg maguknak az önállóság luxusát. A dualizmus korában fokozatosan megváltozott a nők társadalmi, gazdasági helyzete, s ezzel együtt az életmódja is. A reformkori törekvések hatására kiszéle­sedtek a leánynevelés színterei, s nem­csak változott, hanem ki is tárult a világ hiszen fejlődött a gőzhajózás, a vasút, a városi tömegközlekedés. Az urbanizáció végképp átformálta a korábbi generációk asszonyainak szokását: sorra nyíltak a cukrászdák, a hölgyek egyre többet sétál­tak, sőt utaztak bel-és külföldi kirándulá­sokra, látogatták a híres fürdőhelyeket ­persze kísérő nélkül, - s elindult szédüle­tes hóditó útján a bicikli. Illetlen utazások Az átalakuló városi közlekedés miatt egyesek aggodalmukat fejezték ki az új­ságok és illemtankönyvek hasábjain: at­tól féltek, hogy az utcán sétálgató vagy nyilvános járműveken utazó hölgyek er­kölcsei romlanak. A „Magyar Háziasz­szony" című lap egyik 1882-ben megje­lent számában azt írják, hogy kifejezet­ten rosszat tesz az a szabadelvüség, ami az USA-ból Európába szivárgott, s nem volna jó, ha itthon az amerikai, vagy az angol példát követnék. A szerző persze hozzáteszi, aggoda­lomra nincs komoly ok, hiszen a „ma­gyar női természet egyaránt ellenáll az inzultálásnak, no meg e liberális szokás­nak". A városok parkjaiban, vagy a főut­cán való sétálgatás bár továbbra is fon­tos része volt a társasági életnek, már nem kötötte le teljesen a hölgyek figyel­mét. A korabeli lapok 1880 tájékin ku­riózumként közölték, hogy a francia nők körében új időtöltés hódít, a vadá­szat. E hír kapcsán a - főként férfiakból álló - közvélemény felháborodott. A Va­sárnapi újságban például egy úr, még 1909-ben is gúnyolódva írt a témáról. Szerinte „a nők hiába vadászgatnak, mert nem értenek az efféléhez. Soha nem tudtak csendben maradni, nincs bennük szenvedély, alkalmazkodásra hajlóak, csak a fess vadászruha érdekli őket. Ha lőnek valamit, megsiratják, s j tulajdonképpen nem is bánják, ha az egész kellemetlen vadászat elmarad". A női sportnak az öltözködés is gátat szabott. Ma már nehéz elképzelni, mi­ként lehetett fűzőben teniszezni, vagy hogyan tudták élvezni a nyarat és a stran­dolási talpig fodros „fürdőruhában". Emancipáció - két keréken A korcsolyázás volt az első olyan sport volt, amelyet a magyar társasági élet már 1870-ben elfogadott, így ez külön divatot hívott életre. Türelmetlen hölgyolvasók kérték a magazinoktól újabb és újabb pes­ti, bécsi, párizsi modellek rajzait, s az ér­deklődés érthető volt, hiszen ez több volt, mint holmi sport: fiatal lányok a jégpá­lyán találkoztak hódolóikkal, míg az asz­szonyok számára a divatbemutató szín­helye volt a jég. A franciáktól és az angoloktól átvett kerékpározás a századforduló tájékán indult hódító útjára, s népszerűségét nem kis részben annak köszönhette, hogy kerékpártúrákra a biciklizni általá­ban nem tudó anyák, vagy gardedámok dámok nem tudták elkísérni a lányokat. Biciklizni annyit jelentette, mint né­hány órára szabaddá válni. A szigorúbb, de tehetetlen szemlélők szerint egyene­sen tilos volna nőknek kerékpározni, ám az elnézők tábora egyre szélesedett: volt aki csak leányos hóbortnak vélte, ám volt, aki megadóan viselte a felisme­rést: változik a világ. Bálanyának lenni jó... Ami azonban nem változott, az a ro­mantikus hevület volt, amikor a lányok asszonyok a „bál" szót meghallották. A tánc, a zenetanulás és a zenehallgatás egyébként is kedvenc szabadidős tevé­kenységnek számított, ám amikor a báli szezon beindult, mindez kiegészült lázas készülődéssel, vadonatúj ruhával, tete­mes anyagi kiadással, és szerencsés eset­ben csöppnyi szerelemmel. A bálban le­hetett csevegni, férjet fogni, szépülni, di­vatot teremteni, fényleni, élni. Hogy mennyire fontos volt egy bál a gyengébbik nem számára, azt egy korabeli lányos apa naplója jól érzékelteti: „Kisleányom, Miczike ... 15 éves de már inkább chloro­formot szagol be, mintsem itthon marad­jon. Muczikám, aki 12 tavaszt látott, vi­lágfájdalmat érez, hogy itthon parancso­lom. Erre fájdalmasan panaszolja anyjá­nak, milyen kőszívű papa jutott néki, s készül is kolostorba. Hát engedetlen le­ánygyermekkel ver a jó isten?". O. K.K. OLVASÓLÁMPA Ami elmúlt Az Egy polgárasszony vallomásai című könyv nem kifejezetten új­donság, tavaly adták ki, így nem lehet bclebotlatni az üzletek előte­rében. A polcokon azonban ott van, s akit nem nyomaszt a rég­múlt hangulata, annak érdemes kézbe vennie: egy különleges sze­mélyiség vallomásait olvashataja, egy külünleges korról. M. Har­bovszki Júlia, a lassan feledésbe merült írónő nem csupán azért ér­dekes emlékiratszerzó, mert Má­rai Sándor nagynénje, hanem azért is, mert nyitott, fogékony asszony, aki hosszú élete során - a 19. század közepétől a 20. század közepéig - nagyon sok történelmi és társadalmi eseményt tapasztal­hataott meg, s örökítette meg él­ményszerűen. Ó még látta a ma­gyar milleniumot, az 1900-as évi világkiállítást, átélte az első vi­lágháborút, a történelmi ma­gyarország felbomlását, és számtalan más, embert próbáló fordulatot a második világhábo­rú végéig. Sorsa nagyon különböző helyzetekbe, országokba sodor­ta: Budán és Kassán gyerekes­kedett, bácskai és bánáti város­okban bálozott, Bécsben és Herkulesfürdőn nevelőskö­dött, éveket töltött Párizsban. Fiatalasszonyként Bukarestbe költözött, majd rengeteget uta­zott Ausztriában, Olaszország­ban, Franciaországban. Élt sze­gényen és jómódúan, ünnepelt társasági kedvencként és ke­ményen dolgozó, független ér­telmiségi nőként. Élt boldog, szerelmes asszonyként, majd hosszú évekig magányos öz­vegyként, rangos külföldi la­pok tudósítójaként és az iroda­lomoból „kikopott" szerény nyelvatnárnőként, de mindig megőrizte tartását, magmaradt „garnde dame"-nak. Ahogy Márai írta: volt benne valami elpusztíthatalan, valami ele­mien sugárzó, melyet később idő, nyomorúság, magány és csalódottság sem tudtak meg­hamistíani. Zsüli néni igazi nő volt, a „fin de siecle" (század­vég) remekműve, ritka tüne­mény. Emlékiratai egy porce­lán finomságú lélek vallomásai egy békebeli, majd feldúlt vi­lágról. O.K.K. A megkötés művészetét tankönyvek ismertették A nyakkendő története Nyakra kötött kendőt először a római legionáriusok viseltek a hideg ellen. Később, a XVII. században XIV. Lajos katonái hordták, főleg a horvát regiment. Valószínűleg a nyakkendő francia elnevezése (cra­vate) is innen ered. Ugyanis a franciák a „croate"-ot - ami horvátot jelent - helytelen kiejtéssel cravate-nak mondták. Ekkoriban a férfiak csipkéből készült nyakravalókat hordtak, me­lyek felkötése eléggé időigényes volt. 1692-ben a steinkircheni csata idején - Voltaire leírása szerint - a hercegeknek gyorsan kellett felöl­tözniük, s ezért hanyagul tekerték fel nyakravalójukat. A lezseren a nyak köré tekert, lelógó végű nyakdísz - melyet a nők is hamarosan átvettek - tekinthető a mai nyakkendő elődjének. A XVIII. században, a rokokó divat idején a férfiak inkább zsabóval díszítették ingüket. A csipkéből vagy muszlinból készült modelleket 1840-ig hordták, a zsabó később a női divatban is elterjedt. A francia forradalom és a direktórium idején a férfiak széles, fehér kendőt hordtak a nyakukon. A forradalmárok öltözködésükkel is kifejezték a lázadást: ők fekete nyakkendőt kötöttek. A XIX. század első felében a nyakkendő divatos megkötése olyany­nyira bonyolulttá vált, hogy tankönyvekben ismertették a művésze­tét. Még Balzac is írt egy ilyen témájú szakkönyvet. A férfiak öltözkö­dése az előző századhoz képest egyszerűsödött, így a nyakkendőre na­gyobb figyelmet fordítottak, hiszen ez maradt az egyik utólsó díszük. A modellek kiválasztásával és megkötésének módjával egyéniségüket igyekeztek kifejezni. A kor híres költője, a hóbortos lord Byron például nem elölről hát­rafelé, hanem éppen ellenkezőleg kezdte felkötni nyakkendőjét, és ál­la alatt nagy, legalább négy hüvelyk széles csokorra kötötte - tudhat­juk meg egy 1828-ban megjelent könyvből. A költőről elnevezett Byron-nyakravaló nyáron különösen ideális volt, mivel a többi típussal ellentétben nem kétszer, csupán egyszer fogta körül a nyakat, és a lazább megkötés nagyobb szabadságot enge­dett viselőjének. A XIX. század utolsó harmadában a nyakkendőcsokor lelógó végei­ből alakult ki a mai nyakkendőforma. Ez azóta hol keskenyebb, hol szélesebb változatban hódít. A minták, a színek és a csomó formája a kor öltöny- és ingdivatjától függően változik. A csokornyakkendő korábban általában a sportosabb öltözékek, ma viszont főként az elegáns frakk és szmoking kiegészítője. A nyakken­dő a nők modern kori öltözködésében többször is feltűnt. (Fonás: www.fashion.hu) Leonardo Di Caprio a nyakkendőjét igazítja. (Fotó: MTI) J I éw t út^ttm- , utyovszio am it elmúlt f b #m»*un

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom