Délmagyarország, 2002. május (92. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-25 / 120. szám

Napos oldal A DÉLMAGYARORSZÁG ÉS A DÉLVILÁG KULTURÁLIS MAGAZINJA • SZERKESZTI KECZER GABRIELLA Sült csirke kerül a szegények asztalára • Népkonyha az Acél utcában. (Fotók: Schmidt Andrea) VALAHA PÁRTHÁZNAK ÉPÍTETTÉK, 1992 ÓTA NÉPKONYHAKÉNT ÜZEMEL AZ ACÉL UTCAI ÉPÜLET A SZEGEDI KÖRTÖLTÉS MELLETT. NAPONTA 150 SZEGÉNY EBÉDELHET FALAI KÖZÖTT. Tibor bácsi elégedett. Nem a sorsával (hogyan is lehetne az, hiszen feleségét, gyermekét elveszítette már, mostanság valami zavaros gyújtogatási ügy is megkeseríti hétköznapjait - mint azt gyorsan pergő szavaiból kihallhattam), de a népkonyha - hát az igazán jó dolog. Meleg van itt télen is, és meleg minden délben az ebéd - magyarázta az öregember, hálás volt a köszönete. Majd vagy háromszor is elhadarta: „jaj, dehogy vagyok én hajléktalan, lakásban lakom, igaziban, csak az ebédre nem futja mindennap. Ezért eszem a város kosztját." Közel ezer hajléktalan Hát igen - a város kosztja. Ültünk Papp Istvánnéval, az önkormányzat Humán Szolgáltató Központjának vezetőjével a népkonyha egyik asztalánál, láttuk, milyen kezet, ujjakat remegtető örömmel markolja tálcáját Tibor bácsi. És arra kerestük a választ, vajon hányan is szorulnak rá napjainkban arra, hogy az ingyen ebéd miatt kigyalogoljanak a körtöltés mellé, az Acél utcába. - Nagyon nehéz megbecsülni a szegedi hajléktalanok számát (mert hogy leginkább ők keresik fel ezt az intézményt), de nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, közel ezer ember feje fölött nincs tető ebben a városban - mondott egy becsült adatot Pappné. Majd hozzátette: - Persze nem mindegyikük áll itt sorban dél körül. A népkonyhán momentán 135 adag meleg ételt szolgálnak fel egy-egy nap, míg 15 adag hidegétel-csomagot is összeállítanak munkatársaink. Az ebéd egyébként az Agyagos utcai gyermekotthon konyhájáról érkezik. Hogy az ebédelők honnan jönnek? Ki tudja ezt pontosan? Valamikor lakással rendelkező városlakók voltak tárta szét kezét Papp Istvánná. S már hallgathattam is a történeteket megbicsakló életekről, olyan emberekről, kik a népkonyha nyitásakor, 1992-ben ugyan még itt kanalazták az ételt, de már régen elköszöntek a földi világtól. - Többségük nagyon legyengül, étel helyett inkább csak az ital után nyúl, így nincs sok csodálkozni való azon, hogy hosszasan sorolhatnánk a hajléktalan halottakat - szomorodnak a szavak. Szabó Katalin, a hajléktalanhálózat vezetője, Stelczner lenóné szociális munkás is arról beszélt, hogy a népkonyhára betérők egy részét nem csupán a szegénység nyomorítja, hanem átkos szenvedélyük is. De ki lehet-e bírni ezt az életet szesz nélkül? - mondta ki valamelyikük a kérdést, s persze egyikünk sem ; kínált rá választ. Inkább a nők erejére, a férfiak gyengeségére te- ; relődött a beszélgetés. - Nézzen csak körbe nálunk - i mutatott az asztalok felé Pappné -, s azonnal látja: a népkonyhára bekopogtatók többsége férfi. TaIán egy-két százalékot tévedek, amikor azt mondom: a szegedi hajléktalanok 85 százaléka az ! erősebb nemhez tartozik. Ebből is jól látszik, a férfiak sokkal nehezebben tudják feldolgozni a konfliktusokat. Míg az asszonyok ragaszkodnak a családjuk- : hoz, addig a férfiak - már persze azokról beszélek, akik nap mint nap itt ülnek az asztalhoz - sok- j kai könnyebben szakítanak régi életükkel. Azért olyan is előfordul, hogy a feleség különösebb szívfájdalom nélkül kisemmizi a férjét. De nem a mi dolgunk eldönteni, mégis ki a hibás abban, hogy a szegénységbe, a nyomorba sodródott. - Az viszont elgondolkodtató tették hozzá a humános hölgyek -, hogy míg 7-8 évvel ezelőtt a sze- j gedi hajléktalanok többsége a 40-50 éves korosztályból került ki, addig ma már az átlagéletkor 30-40 év, s nem kevés huszonéves is sorba áll náluk ebédosztáskor. Forintjuk sincs igazán - Az ilyen fiatalok többsége állami gondozásból csöppen bele a nagybetűs életbe. Az intézetből kevés pénzzel bocsátják útjára, egy részüknek fogalma sincs arról, miként kéne beosztani a forintokat. No, meg forintjuk sincs igazán, hiszen manapság elhelyezkedni, biztos megélhetést kínáló munkát találni sem könnyű - összegezték tapasztalataikat a hölgyek. Majd elmondták - azért nehogy már minden rosszért a társadalmat okoljuk. - Tudja, hány olyan embert ismertem én már meg itt, akin a legjobb szándékkal sem lehet segíteni. Népkonyhánkon ebédelt már kiváló képességekkel bíró autószerelő, mérnök ember. Nemrégiben hunyt el egy valaha kiváló sportolóként, egészen pontosan vízilabdásként városszerte ismert férfi, s hozzánk jár egy volt NB l-es labdarúgó is. Róla például pontosan tudom, a családja mindent megtett azért, hogy visszakerüljön a normális életet élők közé, de hát a szesz, az alkohol az ő esetében is legyőzhetetlen ellenség már - beszélt elszomorító emberi sorsokról Papp Istvánná. És beszélt a város gondoskodásáról is. Hajléktalan szállóra, népkonyhára, melegedő helyiségekre évente ötvennél is több milliót áldoz az önkormányzat. Az Acél utcai ház például közel sem csak egy étkezde, hanem olyan épület, ahol reggel 7-től este 7-ig ücsöröghetnek az otthontalanok. Az emeleti könyvtárból olvasni valót kölcsönözhetnek, hozzájutnak a napi sajtóhoz. Leginkább az álláshirdetésekre és az albérletei árakra kíváncsiak - tudtam meg Pappnétól. Betegségükre orvost is, gyógyszert is keresnek a szociális munkások, akik azon is dolgoznak, hogy mind többen visszataláljanak a családjukhoz. - Hozzáteszem, különböző cégek is segítik a hajléktalanok ellátását, de mindez kevés, roppant kevés, ha az elszegényedőben nincs erő a talpra álláshoz. Sajnos gyakorta találkozunk olyanokkal, kik már föladták a küzdelmet, inkább csak vegetálnak. Vagy ami még rosszabb teljesen elvadulnak nyomorukban, s bizony nem idegen tőlük az agresszív viselkedés sem. Néhány évvel ezelőtt még gyilkosság miatt is riasztanunk kellett a rendőrséget, egy késsel hadakozó asszony saját élettársát szúrta le a népkonyhán. Szerencsére ehhez hasonló súlyos bűncselekmény azóta nem fordult elő nálunk, a békességet legfeljebb szóváltások szakítják meg. Csak ne legyen rosszabb a jövőben sem reménykedett Papp Istvánná. Pirított máj, főtt burgonyával Én pedig a népkonyha heti étlapját tanulmányoztam. Hétfő: sárgaborsó főzelék, aprópecsenye. Kedd: paradicsomos káposzta, sült tarja. Szerda: pirított máj, főtt burgonya, savanyúság. Csütörtök: töltött csirkecomb, petrezselymes rizs, befőtt. Péntek: gombapörkölt, kagylótészta. S már éppen azt olvashattam volna le a fénymásolt papírról, mit is kínál a népkonyha szombatra a finomfőzelék mellé, amikor egy fiatalember ült mellém. De biztos fiatal? Ugyan hány éves ember arca rejtőzködik a borosta mögött? Asztal társam mint aki kitalálta gondolataimat, - egy percet sem késlekedett a válasszal. - K. Sándor vagyok, 39 éves, rokkantnyugdíjas. És hajléktalan. De papírral én ezeket nem tudnám magának igazolni, mert hogy minden okmányomat ellopták a Szent István téren. Mivel oda járok én, ha valami értékesebbet is találok a kukákban. El sem hinné, mennyi jó dolgot kidobnak az emberek. Az üveget visszaváltom, a színesfém mehet a MÉH-be, a régiségre, mindenféle limlomra meg a bolhapiacon keresek vevőt - magyarázta Sándor. Majd elárulta: a kukázásra csak az adja a fejét, aki nem restell korán kelni. Mert hogy minden konténerre van ám guberáló ebben a városban. - De én vagyok olyan ügyes, hogy akár 15-20 ezer forintot is kiárulok havonta a szemétből tette hozzá, nem is titkolva elégedettségét. - Sándor valaha orvostanhallgató volt - szólt közbe halkan Papp Istvánné. - Igen, az voltam - suttogta Sándor. És nagyot harapott a ropogósra sült csirkecombból. BÁTYI ZOLTÁN Legyengülnek az italtól