Délmagyarország, 2002. május (92. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-11 / 109. szám

SZOMBAT, 2002. MÁJUS 11. H I R D E T E S • 145 Regény, avagy a Laczlcó papa története A regény nem csak az, hogy két vastag fedél közt ezer oldal, kalandok, családok, bűnök, bűnhődések. Néha száz sor kitesz egy regényt. Mint például ez a cirka száz sor itt. Lackó papa már nem él, néhány hónapja hunyt el. Árnyas újszegedi kertben hallottam először a történetét. Amit ezennel megosztok önökkel. Jellegzetesen huszadik századi életsors, igen, egy olyan emberé, akinek az élete tulajdonképpen akkor kezdődött el, amikor véget ért. Nagytermészetű, száztíz kilós parasztember volt. Az Isten is arra teremtette, hogy minden terhet kibírjon. 1914-ben született, s fiatal korában, a harmincas évek elején a Manó családnál inaskodott, házimunkák, a kert, állatok. A füvet kaszálni. A Manó család helyi arisztokrácia volt, kicsiny udvarházzal, fenyves a kertben, rigók futkároztak a bukszusok alatt, és mókusok. Laczkó papát 1937-ben hívták be először normál sorállományú katonának. Inneritöl kezdve 1949-ig katona és hadifogoly. A kiképzése után sorállományú kiskatonaként a gyűjtőfogházban ad őrszolgálatot. Kivégzéseket lát, őrként asszisztál. Leginkább külföldi kémek kivégzését emlegeti később már otthon, fénytelen tekintetű, idegen nyelvű férfiakról beszél, akik zokszó, a legkisebb tiltakozás nélkül ballagnak az akasztófa alá, szerinte elkábították őket. Mielőtt leszerelhetne, kitör a háború. Kiskatona lesz. Előbb Erdélybe rendelik, aztán már Bácska visszacsatolásánál ad szolgálatot. Egy vegyes nemzetiségű faluba vonulnak be éppen. A falu föllobogózva, szól a muzsikaszó. Szerb lány mosolyog a kocsiút szélén, virágcsokrot nyújt át a magyar osztag integető parancsnokának. A csokor néhány pillanat múlva fölrobban. Nagypapa néhány méterre áll a detonációtól, napokig nem hall, de különösebb baja nem esik. A lányt helyben felkoncolják. Laczkó papát néhány hét múlva Oroszországba irányítják. Vagyis inkább a Szovjetunióba. Közben olykor kap szabadságot, s a néhány otthon töltött nap elegendő arra, hogy a nagymama állapotos legyen. Megjárja a Don-kanyar poklát. Három hónapig mínusz harminc fokban utászként dolgozik, aknát szed, szerel, körülötte hullnak az emberek. Három hónapig élnek a dermesztően hideg, orosz ég alatt. Az otthonról hozott meleg ruha menti meg, csak az egyik ujja fagy le. Két ujjperc elvesztése, végül is a Don-kanyarért nem olyan sok. Később gyakorta beszél különös véletlenekről és szerencsékről, amelyek az életét mentik meg. Viszszavonulnak. Nem, inkább menekülés ez, több hónapi rémült hátrálás, szemben a mind erőteljesebb offenzívába kezdő Vörös Hadsereg, hátuk mögött a partizánoktól hemzsegő ellenséges vidék Laczkó papa egy szekéren hever elcsigázva, menni sem tud már, miközben folyamatosan lövik őket. Golyók, szilánkok süvítenek el felettük, géppuskasorozat kopog a szekér oldalán. Nem érdekli már semmi, nem érdekes, lesz, ami lesz, az lett, túléli. Hazaérkeznek, s itthon nyomban gyűjtőtáborba kerülnek. Aztán 1944 tavaszán szabadságot kap, hazajön, ül a ház előtt, az eperfa, az éledő föld, hol vannak az állatok. Nyáron újra jön a behívó. Budapest ostroma következik. Az alakulatuk Újpesten ássa be magát, fiatal lövészekkel kisebb harcokban vesznek részt, de a lenge áprilisban már Morvaországban vannak, i odáig szorítják vissza őket az oroszok. Egy reggel az ezredesük összehívja az alakulatot. A háború elveszett, mondja maga elé. Mindenki azt csinál, amit akar. Harcolni már nem kötelező. Ő, az ezredes nyugat felé vonul, ha akarnak, jönnek vele, ha nem, hazamennek. Oda megy mindenki, ahová akar, bámul rájuk az ezredes, és a torkát reszeli. Nézik egymást, hallgatnak. Aztán szinte az egész csapat hazaindul. Egy szlovák kisfaluban éri őket hír, vége a háborúnak. Nem tudják, örüljenek-e. Tovább mennek, fegyveresesen, éhesen és fáradtan. Hazafelé vonszolják magukat, az otthonukra gondolnak. Különös módon több orosz állomáson és ellenőrzési ponton átjutnak, hogyan és miért, maguk sem értik. Két hét múlva aztán föltartóztatják őket. Egy vakolathullajtó falusi iskolába zsuppolják be őket az oroszok. Néhány napig a fegyvereiket is megtarthatják. Aztán vonathoz terelik őket, és átszállítják őket Auschwitzba. A haláltábort addigra kiürítették, legalábbis nagyjából megtisztogatták a csupa csont emberi tetemek halmaitól. A nyarat ebben a megtisztogatott pokolban töltik. Látnak kamrákat, kemencéket, akasztófákat. Laczkó papa elgyengül, beteg lesz, előbb gyengélkedőre, majd hadikórházba kerül. Folyamatos a hitegetés, hogy hazamehetnek. Egy délelőtt a falubelije rohan lélekszakadva a kórházba, hogy mehetnek haza, már javában tart a vagonírozás. O fölkönyököl a tetves ágyból, a fejét ingatja, és nem megy. Nem hisz a dologban, és talán igaza van. Ezzel az emberrel, a falubehjével négy év múlva, 1949-ben találkozik újra otthon. Nem Magyarországra zörgött a vonat, hanem Szibériába. Aztán a nyár vége felé ők is sorra kerülnek. Hazamegy a vonat, bólogatott az orosz tiszt, haza, haza, igyiszudá. Oroszország lett ez a haza, a népek nagy kohója, a Szovjetunió. Bámul ki a pulman résein, és memorizálja az állomásneveket. Kétségbeesetten tanulja, hová, és merre viszik őket. Sok állomás volt, nagyon sok. Mindet megtanulja, miközben fogalma sincs, miféle tájékon járnak. Idegen vidék, száraz, kopár hegyek, kősivatagok. Karagandba mennek, a mongol határ mellé, egy szénbányába. Kilencezer magyar fogoly él ebben a táborban, 6 legalábbis így tudja, és van még vagy harmincezer japán. Egy szénbánya nem kegyelmes hely. Temetnek mindennap. A szenet elveszik a földtől, az elhulló ember porhüvelyét neki adják. Nézi a társait, figyeh őket, aki a reményt elveszti, meghal. Megszakad a szíve. Hol volt a remény ? Karagandban nem volt remény. Szén, kő, bánya, felügyelők, és az ólmos, szürke reggelek. Laczkó papa megtanulja, hogy aki reggel a matracon marad, az délre, estére meghal. Laczkó papa nem hal meg, nem, csak lefogy ötven kilóra. Aztán a sors újra gondoskodik róla. Az élelmezési részleghez kerül, az a dolga, hogy a munkások, vagy inkább hadifogoly rabszolgák kicsiny fejadagjait elossza. Kapcsolatba kerül a külvilággal, a környékbeli falusiakkal, s így némi szívességért cserébe hozzájut néhány szem krumplihoz, vajdarabhoz. Nem fogy tovább. Laczkó papa arról mesél később, hogy a magyarok a munkát nagyon komolyan vették. Pár szem krumpliért, darabka kenyérért a normánál jóval nagyobb mennyiségű szenet is kitermeltek. A japánok erre egyáltalán nem hajlottak, egyébként se dolgoztak nagyon, még akkor sem, amikor egy napon büntetés gyanánt megtizedelték őket. A japánok úgy tartották, hogy a császárért dicsőség meghalni. Következésképpen hamarabb szabadultak. Ha már a hasznukat nem vehették, legalább eltartani ne kelljen őket. A magyar hadifoglyok pedig dolgozhattak tovább, így aztán 1949-ig tartott a rabszolgamunka, a kilencezer fogolyból alig több, mint kétezer élt már. Ennyien jönnek haza egészen váratlanul. Egy nap vonatba terelik őket. Lackó papa bámul ki a kocsi hasadékain, nézi az állomásneveket, fehdézi őket, te atyaúristen, hiszen hát tényleg hazafelé mennek. Itthon karanténba kerül, megbélyegzik. Ekkor látja először a kicsi gyerekét, aki a háború alatt született. Postás lesz, és még csak harminchat éves. És már javában tartanak az ötvenes évek. DARVASI LÁSZLÓ Bereményi Géza a Hídember forgatásáról és a magyar titánról Az utókorban bízom • Fotó: Gyenes Kálmán BEREMÉNYI GÉZA (KÉPÜNKÖN) KITARTÓ EMBER: MÁSFÉL ÉVES KÍNKESERVES MUNKA UTÁN A HÍDEMBER TIZEDIK FORGATÓKÖNYV-VÁLTOZATÁT VITTE FILMRE. MINDEKÖZBEN A PRODUKCIÓ KÖRÜLI POLITIKAI SAJTÓVITÁKRA SZINTE ODA SEM fIGYELT. - A Hídember a magyar filmgyártás történetében példátlanul nagy technikai apparátussal és statisztériával dolgozott. A korábbi filmjeihez képest nehezebb volt a forgatás I - A munka legelején én is azt gondoltam, hogy a technikai apparátus kezelése okozza majd a legtöbb problémát. Nem így történt. Nagy film, nagy kín, tartja a mondás. A Hídember esetében a nagy kín a forgatás előtti időszakra esett, ugyanis másfél évig készültek a különböző forgatókönyv-változatok. Komoly gondot jelentett, hogy mindegyik nagyon hosszú lett: az első egy nyolcórás mozinak felelt meg, végül a tizedik, két és fél órás variáció már forgatható volt. Ezzel nem zárult le a kálváriánk, ennél már csak a film finanszírozási előkészítése volt keservesebb. Háromszor hívtuk össze és eresztettük el a stábot, mire végre elkezdhettük a tényleges munkát. Viszont azt mondják, ha egy filmet a forgatás előtt alaposan előkészítenek, biztosan jó lesz. A Hídember egy alaposan előkészített film. Érdekes, hogy maga a forgatás volt a legkönnyebb. A hetedik napon kiderült, hogy álomszerű egyszerűséggel fogunk dolgozni. - Hány helyszínen forgattak a kilencven nap alatt 1 - Ezt nem tudom pontosan megmondani, annyi helyen voltunk. Magyarországon kívül Bécsben és a horvát tengerparton dolgoztunk több napot. A forgatás alatt tudatosodott bennem, hogy a magyar filmgyártásban dolgozók kiváló szakemberek. A filmes szakma színe-java vett részt a Hídember forgatásán, a munka során időben nem csúsztunk, az időjárás is kegyeibe fogadott minket. A körülményekre tehát nem panaszkodhatunk, minden ideális volt. - A magyar filmtörténet során Széchenyi alakját így még nem dolgozták fel. Miért éppen őrá esett a választása 1 - Nem én, hanem Hábermann Jenő producer választotta Széchenyit. Ő bízott meg engem és Can Togayt, hogy írjunk a legnagyobb magyar életét és munkásságát feldolgozó forgatókönyvet. És ő döntötte el, hogy én legyek a film rendezője is. Nekem csupán arról kellett döntenem, hogy elvállalom-e. - Miért vállalta el 1 - Eleinte nem akartam, az említett nehézségek miatt. Egyszerűen nem bíztam benne, hogy ezt a filmet el lehet készíteni. Később mégis beleszédültem a témába, magával ragadott Széchenyi sokrétű személyisége. Bárki bármit mond, egy ilyen rendkívüli ember alakját megfilmesíteni óriási öröm és megtiszteltetés is egyben. Széchenyi egy titán volt: hatalmas életművet hagyott hátra és mindennek a megvalósításához kifogyhatatlan volt az energiája. Különös és szenvedélyes volt a szerelmi élete is: tizenegy évig volt reménytelenül szerelmes egy olyan asszonyba, aki egyik idős rokonának volt a felesége. Ez a hölgy öt gyermeket szült Zichy Károly grófnak, miközben a legnagyobb magyar forrón hevült érte. Ok ketten csak a férj jelenlétében találkozhattak. Végül a gróf halála után egy évvel összeházasodtak. Crescence két gyermekkel ajándékozta meg Széchenyit és haláláig hűséges maradt hozzá. - A Hídember alkotói erősen alapoznak a nézők történelmi ismereteire. Mit gondol, egy külföldi is megérti ezt az alkotást1 - Úgy tapasztaltam, hogy a külföldiek számára is tökéletesen érthető a Hídember. Amerikai és német barátaim olvasták a forgatókönyvet és látták a filmet, elmondásuk szerint mindent értettek belőle. - Többször nyilatkozta már, hogy nem tartja magát politikus alkatnak. Hogyan élte meg a film forgatása körül kipattant politikai vitákat és sajtókritikákat1 - Csak arra figyeltem, hogy mindez mennyire zavarja a film elkészítését. Amikor zavarta a munkánkat, rosszul viseltem a támadásokat, ha nem, egyszerűen nem törődtem velük. Szerencsére nemigen befolyásolta a munkánk színvonalát a film körüli ricsaj. - Egyes vélemények szerint a Hídember az Orbán-kormány kurzusfíhttje. Mit gondol erről? - Nem az. A film a választások után is megmarad,- én az utókor ítéletében bízom. LÉVAY GIZELLA Podmaniczky Szilárd \ Ork és Orkla Orklának sem jelentett különösebb nehézséget szüleitől elszakadni, és nem csupán azért, mert a mostohagyermekségből kinőtt idegenség minden napjában jelen volt, inkább azért, mert az elszakadás már évekkel ezelőtt megtörtént, mikor elköltözött otthonról, és münkát vállalt egy szerény üzletben, szerény fizetésért. Akik közelebbről ismerték Orklát, túl hidegnek, túl közönyösnek tartották, amit előbb pozitívan értékeltek, hiszen mindettől meglehetősen kiszámíthatónak bizonyult, ám a kiszámíthatóság mögött mindinkább csupasz és üres, minden érzelemtől mentes nőre találtak, s ha Orkla tehette, rá is játszott a róla kialakult képre, legyenek boldogok vele, gondolta, nem számított számára senki és semmi, ami kimozdíthatta volna. Pedig ha valaki, akkor ő aztán jól ismerte magát, és teljességgel biztos volt benne, hogy mindaddig ilyen marad, amíg nem találkozik Orkkal. Már egy hónapja együtt voltak, igaz, továbbra is külön éltek, mikor Ork anyja meghalt, és Orkla mit sem sejtett a rájuk szabaduló vagyonról. Mikor megismerkedett Orkkal, mintha varázsütésre ezer felé nyílt volna körülötte a világ, egyszeriben látta a színeket az utcán, eddig ismeretlen ételeket evett, s úgy merült az illatok pompájába, hogy majd' beleájult. Az Orkkal való találkozás után a háta mögött összesúgtak az ismerősei, mi szerint a nő abszolút megőrült, nyilvánvalónak tartották, hogy az önmegtartóztatás olyan fokára lépett, amelyen már megbomlik az agy, s maga az önmegtartóztatás a visszájára fordul, a mérhetetlen kiszámíthatatlanságba, az eszeveszett örömhajszolásba. Orkla azonnal kívülről láthatta magát, és mindazt, amit Orkkal közösen odahagytak. Orklába viszszaköltözött a nő, és csodálatosnak tartotta minden érzékszervét, amivel Orkra fonódhatott. De ha azt hinnénk, és ezt egyszer meg is beszélték, hogy ezt hívják szerelemnek, akkor megengedhetetlenül nagyot tévednénk. Aki azt gondolta Orkról és Orkláról, hogy menthetetlenül szerelmesek, azoknak bizony fogalmuk sem lehet arról, hogy ez a két ember hogyan kapcsolódott egymáshoz, szó szerint, kapcsolódott, idegszálat szoktak itt mondani, de valószínűleg annál bonyolultabb vegyi folyamatokat is ide sorolhatunk. Orklának nem volt semmije néhány ruhán kívül, és a legszükségesebb eszközökön túl, s amikor Ork örökségre jutott, Orkla néhány napig kétségek között figyelte kettejüket, mivé teszi őket a pénz, ám valójában nem féltette Orkot, inkább arra gondolt, ha most állnak választás elé, akkor még éppen időben, és alapjában nem tudott és nem is akart sajnálatot érezni, ha Orkot elveszíti a pénz miatt. Ha így kell, hát legyen így, s mikor magára maradt, már készült vissza a régi Orklába, próbálgatta magán azt a természetes közönyt, amit Ork nélkül érzett a világgal szemben. S egészében hozzágondolta még, a halál sem lesz ennél egyszerűbb és fájdalmasabb. De ahogyan nem változott közöttük semmi a vagyon miatt, Orkla gondolatai más irányt vettek, s már azzal kellett számolnia, hogyan tud ő ennyi pénzzel együtt élni, s ha nem is a pénzzel konkrétan, a vele járó mérhetetlen szabadsággal, amit eddig soha nem tapasztalt. Ork anyjával kétszer találkozott, s furcsa módon mindkét alkalommal újra a régi közönyét hozta ki belőle az asszony, nem tudott megszólalni se, csak nézte a tehetetlenül, önnön kelepcéjében vergődőt, aztán lopva és félve kereste azokat a jeleket, amelyek szerint mindezek a tulajdonságok Orkban is megismétlődhetnek, de ha nagyon akart volna, akkor se találna ilyet. Ork csak egyszer kérte Orklát, hadd ismerje meg a mostohaszüleit, de rövid gondolkodás után a lány elutasította, félt, hogy talán valami buta családi kötelék fölborítja az egyensúlyt. Koruk és elképzeléseik folytán hamar világossá vált mindkettejük számára, hogy úgy magányosak, ahogy vannak, s úgy vannak ketten, ahogyan, és nincs szükségük senkire, de senkire az ég adta világon. Soha többé nem akartak függeni semmitől, s mikor Ork anyja meghalt, a rövid gyász után világossá vált, hogy az a bizonyos sors se akar tőlük mást, mint hogy mindentől távol és függetlenül éljenek, és ugye, úgy tűnik, ebben van valami huncutság. Orklának meg kellett tehát barátkozni a vagyon jelenlétével, s a hozzá fűződő viszonyával, mert ha már Orkot nem forgatja ki emberi mivoltából, nehogy ő essen áldozatul, mert sok tapasztalattal a háta mögött szinte mindenen túl volt, de a pénz világa ismeretlen volt számára. Próbálta benépesíteni azt az üres teret, amit a munkája nélkül tölthet be, ki kellett találnia a szabadsága határait, és mindazt, amivel benne újragondolja magát. Az első időkben az ő fejében is megfordult, hogy ajánlja Orknak, tegyék félre a pénzt, még ha teljesen nem is szabadulnak meg tőle, de próbálják ki magukat úgy, hogy nincs jelen a vagyon. De amint ezek közé a gondolatok közé keveredett, mindig másról beszélt, ott volt a nyelvén, hogy majd ezzel folytatja, de nem és nem. És aztán már valami azt súgta, jól van ez így. Azon az éjjelen, mikor elhatározták, hogy útra indulnak megkeresni a helyüket, mintha percenként járt volna át egyik test a másikba, s mikor az orgazmus után magukhoz tértek, hirtelen nem is tudták a sötétben, a saját testükbe tértek vissza, vagy már odaát vannak a másikban, s ebben a bújócskában gyönyörködtek még egészen hajnalig. Az óra már ekkor sem járt az éjjeliszekrény tetején. (FOLYT. KÖV)