Délmagyarország, 2002. március (92. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-30 / 75. szám

SZOMBAT, 2002. MÁRCIUS 30. • NAPOS OLDAL" II. Ünnepkör A gyerekkori örömökből megmarad valami érzelmi emlék - mondja, és bizonytalanul rám néz, vajon jól használja-e a szavakat, értem-e, mire gondol, s úgy dönt, megmagyarázza. Ellátte ő, bizony, hogy a tojásokat a nyuszi tojta a bokor alá, a frissen kihajtott fűcsomó tövébe meg az esőcsatornához, ahol amúgy folyton egy hatalmas üst állt, az anyja az esővizet fogta föl benne, mert abban jó volt mosni. Csak húsvétkor került el az eresz alól az üst, valamiért az a helyis a nyuszi kedvenc tojóhelye lett. Egymással versengve keresték a kertben, az udvaron a húsvéti tojásokat, s íratlan törvény volt, hogy aki többet talált, mint a másik, nem tarthatta meg magának. Elosztották. Testvériesen. Nagyszombaton, estefelé, a föltámadási körmenet után, megették a sonkához a piros tojások felét, a többit a locsolkodóknak adták húsvéthétfőn. Arra nem emlékszik, hogy a viasszal megrajzolt mintás, amúgy kizárólag pirosra festett tojások mikor változtak sokszínűekké, a piros mellett mikor lettek rozsdabarnák, kékek, sárgák, de ez nem is érdekes, a keresgélés izgalma volt az érdekes, még akkor is, amikor már nem hitték, hogy a nyuszi... fával később kiszökött a panelrengetegből és a közeli töltés oldalában szórta szét a tojásokat. Ismerős érzés öntötte el, amikor a gyerekei, rátalálva az elsőre, a másodikra - örömükben sikongatni kezdtek. Na hát, ez az az érzelmi emlék, amiről beszélek - mondja, már sokkal magabiztosabban, s nem néz rám. Tüdőm, hogy könnyes a szeme. • A legtöbbször panelból panelba költöztünk, folytatja a mondókáját szinte vidáman. De ő mindig talált valamilyen megoldást és a húsvéti tojáskereső szertartások töretlenül folytatódtak. Volt úgy, amikor a saját gyerekei már felnőttek, de unokák még nem voltak, hogy a mások kicsinyeinek, baráti családok gyerekeinek szervezett nyuszitojás-kereső akciókat. Számára e nélkül nem volt igazi a húsvét. Megigazítja a divatjamúlt sapkát, kicsit megrántja elöl a félkabátot, fölveti a fejét, elnéz a távolba, egy másodpercig még tétovázik, aztán bocsánatot kér, hogy a bolondságaival traktál és gyorsan elköszön. Megy a piacra, mondja, vesz öt tojást. Azért is! - mormogom magamban, s nézek utána, a járását dacosnak gondolom, pedig nyilván csak titkolni igyekszik a fájdalmát, évek óta panaszolja, hogy rossz a lába. Evek óta nem szórja szét a húsvéti tojásokat, se kertben, se töltésoldalban, de még az esőcsatorna alatt sem. Nincs kinek és nincs miből. A gyerekei elköltöztek a városból, karácsonykor még csak-csak hazajönnek, de húsvétkor már nem. A nyugdíjból sonkára nem futja. De öt tojást, azt vesz a piacon. Pirosra festi és három napra szépen beosztva elfogyasztja. Az „érzelmi emlékeivel". SULYOK ERZSÉBET Könyvtoplista Az Alexandra Könyvesbolt (Szeged Plaza) heti sikerlistája 1. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (Helikon) 2. Havas Henrik: Szeretők (Alexandra) 3. Tony Parsons: Apa és fia (Európa) 4. Moldova György: Régi nóta (Urbis) 5. Ken Follett. Vadmacskák (Gabó) 6. Róbert Merle: Ármány és cselszövés (Európa) 7. Bemard Cornwell: Stonehenge (Alexandra) 8. Marina Picasso: Nagyapám (Etoile) 9. Fredéric Beigbeder: 1999 Ft (Geomédia) 10. Müller Péter: Jóskönyv (Magyar Könyvklub) Sátánfajzat a Pinceszínházban A világhírű svéd drámaíró, J. A. Strindberg életéről szól Csákvári Géza darabja, a Sátánfajzat, amit Molnár Piroska rendezésében a népszerű színművész, Helyey László ad elő vasárnap este fél 8-tól a Horváth Mihály utcai Pinceszínházban. Jegyek a helyszínen kaphatók. Tojásgörgetés, keresztút, piknik, locsolás, báránykalács Húsvét-szigettől nyusziországig AHÁNY NÉR ANNYI SZOKÁSVILÁG HÚSVÉTKOR. AZ ÜNNEPKÖRBEN AZONBAN MINDENÜTT OTT ÉL ALAPMOTÍVUMKÉNT A TAVASZ (AZ ÚJ ÉLET) ÉS A FELTÁMADÁS (AZ ÖRÖK ÉLET), A POGÁNY HIEDELMEK MISZTIKUMA, S JÉZUS KERESZTRE FESZÍTÉSÉNEK RITUÁLÉJA. A KERESZTÉNYSÉG EGYIK LEGJELENTŐSEBB ÜNNEPÉNEK SZERTARTÁSAIBAN FELLELHETŐK A HAJDANVOLT „HITETLENEK" TŰZ-, VÍZ-, ZÖLDÁG- ÉS ÉTELSZENTELÉSI SZOKÁSAI, TERMÉSZETVARÁZSLÁSAI, VIDÁM MULATOZÁSAI. lakomájuk (sonka, tojás, torma, sült malac) étkeiből sajátos halottkultuszuk hagyományai szerint a temetőben is falatoznak. Szokás a húsvéthétfői locsolkodás. A cseheknél viszont e jeles napon a legények nem megöntözik, hanem megvirgácsolják (sibálják) s lányokat. A fűzfavesszőből kötött virgáccsal tréfás versikéket skandálva azért vernek végig a fehérnépen, hogy az friss és egészséges legyen. Jutalmuk hímes és csokitojás. Az ünnepi menüben jellegzetes étek a zöldleves (benne ibolya, csalán, százszorszép, eperlevél és repkény), a bárány formájú kalács és a csalánlevéllel töltött hús. A zöld ág az északi népeknél is kelléke a húsvétnak, ott azonban a nyírfavessző lakásdísz. A pogány rituálékat idézi a svédeknél máig a böjti boszorkányok házalása: söprűs, bekormozott, maskarás gyerekek bekopogtatása, húsvéti A húsvét megünnepléséről legkorábban a III. századból maradtak fenn adatok, az ősidők óta az élet jelképének tartott tojás díszítésének szokásáról pedig a Kárpát-medencében talált avar kori lelet tanúskodik. Aki azonban azt hinné, hogy a hagyományok az ünnepet nevében is tükröző Húsvétszigeteken a legrégibbek és legerősebbek, az hatalmasat téved. A „világ köldökének" is titulált sziget pogány őslakóinak semmit sem jelentett a húsvét, mindaddig, amíg az Amerika felé hajózó expedíció holland tengerésze Jákob Roggeveen 1722. április 6-án meg nem látta szigetüket, s ránézvén az éppen húsvétot mutató hajónaptárra, el nem keresztelte földjüket Húsvét-szigetre. Az őslakók persze ettől a „névadótól" még nem ismerték meg, nem vették át az európai húsvéti szokásokat, legfeljebb vallásos chilei munkaadóik megengedték nekik, hogy nagypénteken ne dolgozzanak. Más tőlünk távolabbi kontinenseken ennél több nyoma van a húsvétnak, Afrikában például, ahol sok nép katolikus és vannak protestánsok is, nagy ünnep. Kenyában, Zambiában, Ugandában a családi ünneplés dominál, rokonlátogatásokkal, a gyermekek megajándékozásával, böjttel, s az azt követő eszem-iszommal. Ünnepi menüjükben sok a zöldségféle, a hal, a párolt marhahús, a sült kecske. Az Újvilágba, Amerikába a tavaszünneplő pogány rituálék mellé „áthajózott" a protestáns telepesekkel néhány európai szokás is. Az evéssel-ivással, vígsággal húsvétoló amerikaiak kedvelt szórakozása pl. a tojásgörgető versengés, amit nem átallanak akár a Capitoliumon vagy a Fehér Ház előtt sem megrendezni. A húsvét hagyományai persze a keresztény népeknél a legerősebbek. A katolikus hívők a nagyhéten a Vatikánra figyelmeznek, és sokan el is zarándokolnak Rómába, megtisztulásról éneklése. A kis paskkaringek persze édesség- vagy aprópénzfizetséget kapnak. Az ünnepi ételek között ott van a báránysült, a zsemlekalács, a hering és a lazac mellett a művész gonddal festett húsvéti tojás is. A svéd gyerekeknek új keletű szokásként a nyuszi hoz csokitojást. A német „nyúlkultusz" egyébként megfertőzte már majd egész Európát pedig az eredetéről még „Nyúlországban" is ellentmondó magyarázatok keringenek. Németországban minden tartománynak vannak sajátos húsvéti szokásai, de abban régen is közösek voltak, hogy nem dívott a locsolkodás. A húsvéti víz frissítő, szépítő, bőség- és egészségvarázsló voltában persze némely német hölgyek is hisznek, de ők maguk mennek el a forráshoz meríteni, hogy ott tréfáikozhassanak velük a férfiak. SZABÓ MAGDOLNA hogy végigjárják a Colosseumban a keresztutat, hogy megkaphassák a pápai „urbi et orbi" áldást. Mások Jeruzsálembe mennek, a Via Cruösra, a Via Dolorosara, hogy aztán megújulva, s világi módon húsvétoljanak. A rómaiak például úgy, hogy húsvéthétfőn kirajzanak piknikezni a szabadba, ünnepelve a tavaszt - pl. jó fűszeres báránysülttel, Corallina szalámival, zöld salátákkal, mandulás fehér kaláccsal, fehérborral, s persze tojással. A görög katohkusoknál az ünnepet szigorú vallási rituálé jellemzi, ám ha annak eleget tettek, népünnepély van. Görögországban a falusiak összegyűlnek, nyárson bárányt sütnek, zöld salátával, húsvéti kenyérrel (amiben főtt tojások vannak) lakmároznak, vörösbort kortyolgatnak, táncobiak. - Az ortodox egyház szerbiai hívei az ötvennapos kemény böjt és imádkozás után a feltámadási misét követő • Prágában az ünnepre húsvéti vásárral is Készülnek. (Fotó: Gyenes Kálmán) PODMANICZKY SZILÁRD Vénusz a Rózsadombon Egy melldöngető basszus után nem szólt többet hang, a férfi a falhoz lapult, és mintha minden ereje elhagyná, lesütötte a szemét, a száját csak ujjhegyével dörgölte. Előpördítette a hátizsákot, felnyitotta a gépét, előbb lassan, majd mind lendületesebben pötyögött rajta. Telt az idő és nem hagyta abba, én meg csak sétáltam, mintha üres múzeumban lennék. Furcsa szándékot tapasztaltam magamon: sehogyan sem akartam visszaemlékezni arra, amit a hang mondott, semmire, de még csak szófoszlányok se maradtak. Meglehet, a férfi épp ennek okán ült neki a gépnek, úgy egy óra elteltével kapcsolta ki, s mint akit feltöltöttek, indult tovább az alagútban. „Mire ment vele?", kérdeztem. „Semmire", válaszolta. „Egy órán át verte a gépét!" „Az csak egy játék volt." „Ezt most itt direktben mondja nekem? Vagy teljesen hülyének néz? Abban állapodtunk meg, hogy megkeressük a visszamaszkot, lesz, ami lesz. De ha különútra akar indulni, csak szóljon!" Nem szólt egy szót sem. Otthagyott. Nekem meg nem volt kedvem követni. Rájött valamire, aztán se puszi, se pá. Inkább visszaindultam a feljáróhoz. Újra fényt láttam, ettől megjött a harci kedvem, vagy micsodám, elindultam kifelé a városból. A tömeg lassan megindult, milliméterenként haladtak, araszoltak előre. Két óra gyaloglás után értem ki a városból, s először éreztem ilyet, hol fulladtam, hol iszonyú nyomás nehezedett a tüdőmre, mintha a levegő külön tömbjeiben más és más lenne a légnyomás. A távolban erdők és hegyek vonultak újra, a fulladásom mérséklődött. A térdig érő fűben nehezen haladtam előre, de az volt az érzésem, igazából most jó irányba megyek. A fűben jó pár elhagyott lábbelit találtam, csizmákat, bakancsokat és szandálokat, egy kilométerrel följebb már kabátokat, zoknikat és ingeket, még följebb pedig fehérneműk lógtak a bokrokon. S ahogy egyszer egészen messzire emeltem a tekintetem, a távolban megláttam magamat, ahogy jövök magammal szemben. Aztán megálltam, oldalra és balra futottam, a tükörképem is, és valójában előttem láttam mindazt, ami velem együtt a hátteremet alkotta. Csak egy pillanatot vártam, aztán megiramodtam magam felé, futottam, ahogy csak bírtam, de nem értem közelebb, a tükröződés mindig ugyanolyan távolban maradt, tőlem úgy két-három kilométerre. Viszont előttem új és újabb terep rajzolódott ki, vagyis, gondoltam, megyek én valahogy, csak a távlatokat nem látom. Üsse kő, gondoltam, volt már ennél különb is. A levegő hűlni kezdett, s legnagyobb meglepetésemre a nap egyre alább szállt, holott eddig meg se mozdult. Valami elindult. Egy sűrű fenyőerdő mellett haladtam, a fenyves nyílegyenesen futott föl a dombra, aztán alá, itt már a fű nem volt olyan magas, nem bukdácsoltam, s először éreztem éhséget. A fülem még mindig ropogott a légnyomáskülönbségtől, s utóbb a dobhártya erősen dübörgött bent. Vagy mégsem, megálltam, füleltem ezzel a csalódott fülemmel. A moraj egyre erősödött, néztem jobbra: puszta dombok; néztem balra: ijesztően sötét erdőmély. A kettő között maradtam, legyen bármi. És akkor a fenyves fölött kitörő hangorkánnal egy hebkopterhez hasonló légi jármű jelent meg, de ennek nem volt semmilyen propellerje, viszont a hangja annál iszonyatosabb. A gép alján egy fonott hálót engedtek alá, s megláttam a földön a piros mérőjelet, amivel rám céloztak. Egy szempillantás alatt az erdő felé vettem az irányt, legyen az bármilyen sötét is. Már bent voltam pár méterre, mikor a fenyves szélén a háló lecsapott. Csak úgy vágtattam tovább, a nedves és sikamló tűlevélszőnyegen ide-oda csúszkáltam. Már olyan mélyen bent jártam, hogy pár világos folton kívül más nem szűrődött be az erdő széle felől, a dübörgés egyenletesen rázkódtatta a fenyvest. Hirtelen, tőlem pár méterre újra lecsapott a háló, de a mérőjelet nem láttam. Ezek vaktában vadásznak rám, gondoltam. Újra futásnak eredtem a lehető legkiszámíthatatlanabb irányokat választva, cikkcakkban, aztán vissza, mindig pont ellenkezőleg, amerre a lendület vitt volna, úgy éreztem, ha magamat becsapom, talán őket is. És ahogy eddig még soha, rémület lett úrrá rajtam, már nem tudtam, honnan hová rohanok, azt a kevéske fénytámpontot is elveszítettem, ami az előbb még az erdő szélét jelezte, de most aztán semmi. A háló hol közelebb, hol távolabb csapódott a fenyők közé, semmi nem biztosította, hogy egyszer csak ne rajtam csattanjon. De hát mi a csudát akarnak ezek tőlem? Lehet, hogy egyszerűbb lett volna megadni magam az első hálózásnál. Egyáltalán miért futok? Aztán mintha már káprázna a szemem, fényes csillagokat láttam, de nem, mégsem, az erdő széle felé futottam megint, s egészen biztosra eldöntöttem, ha kifutok az erdőből, odakint megadom magam, mert hát miféle hülyeség ez, hogy vadásszanak egy gyerekre? (Folyt, köv.)