Délmagyarország, 2002. március (92. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-16 / 63. szám

Napos oldal A DM. M AGYA KOR SZAG L S A DÉLVILÁG Kl I .TI RALIS M ACAZi JA • SZERKESZTI: HOLLÓSI ZSOLT Róbert ÖHara Bürke, aki először szelte át az ötödik kontinenst Egy magyar huszár ausztrál legendáj a RÓBERT O'HARA BÜRKE KATOLIKUS IR HONFITÁRSAIHOZ HASONLOAN NEM A PROTESTÁNS BRIT HADSEREGBEN, HANEM A CSÁSZÁRI HADERŐ EGYIK MAGYAR HUSZÁREZREDÉBEN KERESETT ÉRVÉNYESÜLÉST A KATONAI PÁLYÁN. A CSÖKÖNYÖS TERMÉSZETŰ ÍR HADNAGY HÉT ÉV OLASZORSZÁGI SZOLGÁLAT ALATT BAJTÁRSAITÓL KITŰNŐEN MEGTANULT MAGYARUL, SZIMPATIZÁLT AZ EURÓPAI FORRADALMI ESZMÉKKEL IS, AZONBAN 1848 AZ Ő ÉLETÉBEN MÁSFAJTA FORDULÓPONTOT JELENTETT. A SORS NEM A MAGYAR HONVÉDSÉGBE VAGY GARIBALDI VÖRÖSINGESEI KÖZÉ, HANEM A VILÁG TÚLSÓ FELÉRE, AUSZTRÁLIÁBA VEZÉRELTE. AHOL EGY TRAGIKUS EXPEDÍCIÓ VEZETŐJEKÉNT ELŐSZÖR UTAZTA KERESZTBE A SZIGET-KONTINENST. Amíg Magyarországon az 1848-as szabadságharc leverése után Haynau rémuralma folyt, a világ másik végén, Ausztráliában egy új nemzet bontogatta szárnyait. A brit kolóniák gyorsan népesedtek, így a telepeseknek újabb és újabb mezőgazdasági források - főleg legelók - után kellett nézniük. A XIX. század első felének ausztrál telepesei úgy éltek új hazájukban, hogy az ismert partvidéki sáv kivételével senki nem tudta, mit rejt a kontinens belseje. Cook felfedezte a keleti partot, Flinders körbehajózta a kontinenst, Sturt, Mitchell és Leichardt Sydneyből kiindulva felderítették Queensland trópusi őserdejét, valamint a Murray és a Darling folyását dél felé, a szárazföld belsejében azonban még neves földrajztudósok is hatalmas beltengert sejtettek. A felfedezőket a kelet-ausztráliai folyók különös folyásiránya zavarta meg, amelyek az (akkor még ismeretlen) Nagy Vízválasztó Hegység medencéi miatt a tenger közeléből látszólag a szárazföld belseje felé tartottak, táplálva a beltenger legendáját. Bürke útra kel A kontinenst a hatalmas távolságok és a mostoha klíma miatt addig még senki nem utazta keresztbe. Aki megpróbálta - mint a német felfedező, Ludwig Leichardt 1839-ben - nyom nélkül odaveszett. Leichardt után több kisebb kutatást indítottak, anélkül hogy a nyomára bukkantak volna. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a Melbourne-i Királyi Földrajzi Társaság soha nem látott méretű expedíciót tervezzen a nagy cél érdekében. Az expedíció tervei 1860 májusára nagyjából készen álltak, a célt a belső területek felfedezésében és a Leichardt-expedíció felkutatásában határozták meg. Júniusra minden együtt volt, és a földrajzi társaság általános meglepetésre egy új bevándorlót, egy magyar huszárezredtől leszerelt hadnagyot választott ki vezetőnek. Bürke ír kisnemesi családban született, majd - mint második utód - katonai pályára állt. Katolikus honfitársaihoz hasonlóan nem a protestáns brit hadseregben, hanem az osztrák császári haderő egyik magyar haszárezredében keresett érvényesülést hét éven keresztül egészen 1848-ig, amikor egészségi állapotára hivatkozva inkább leszerelt, mintsem az olasz és a magyar forradalom ellen forduljon. Hogy Bürke ezalatt megtanult magyarul, azt az ausztrál rendőrségnél leírt jellemzése bizonyítja, mely szerint „német és magyar nyelven kitűnően beszél". Ezután az ír rendőrség köteléke, majd az ausztráliai kivándorlás következett, ahol Bürke újra rendőri munkát vállalt Melbourne mellett Castlemaine-bcn, amely az ír telepesek nyomán mai napig Ausztrália legkatolikusabb vidéke. A földrajzi társaság jelöltjei közé is ír kapcsolatai révén jutott: bár semmiféle jártassággal nem bírt az ausztrál sivatagi bozótosban és expedíciós tapasztalata sem volt, katonai múltja és csökönyösen kitartó ír jelleme miatt végül őt választották. A választással a melboume-i társaságnak sietnie kellett. A délausztráliai Adelaide-ből ugyanis ugyanazzal a céllal már útra készen állt a neves utazó, John McDouall Stuart, aki épp csak hazatért a délausztráliai sós tavak körüli felfedező útjáról. A kontinens keresztbeszelése a két kolónia versenyévé, presztízskérdéssé vált. A melbourne-i 50 fős expedíció már az indulásnál sem volt szerencsés. A konfettis népünnepély keretében útra kelő csapat vezetői között korán ellentétek alakultak ki - főként Bürke makacs és ellentmondást nem tűrő vezetői stílusa rom ember nem gondolhatott rá, hogy a kipihent lovakon utazók után eredjen. Egyhavi élelmük volt távol mindentől. Dönteniük kellett. Bürke úgy határozott, hogy ismét útnak indulnak, de nem dél, hanem kelet felé, ahol valahol a távolban a marhahajcsárok útvonalainak kell húzódniuk. Öt nap múlva ismét útra keltek az ismeretlenbe, és elkövettek egy tragikus hibát. Újabb dráma és a vég Nem jegyezték fel szándékukat a fára, gondolván, hogy úgysem olvassa senki. Pedig tévedtek: a tábort korábban elhagyó csapat vezetője, William Brahe úgy érezte, kötelessége meggyőződni róla, hogy Bürke valóban nincs Cooper's Creekben. Május 8-án visszatért, ám a tábort nyilván üresen találta, a fán újabb feliratot nem lelt, az élelemről pedig azt gondolta, a bennszülöttek derítették fel és ásták ki. Brahe megnyugodva visszaindult, míg Bürke és két társa alig 50 mérföldre keletre immár az éhhalállal küzdött. Előbb Wills halt meg június 10-én, miután egy ellenséges bennszülött mellbe dobta bumeránggal. Willst eltemetve Bürke és King abban reménykedtek, hogy az eredetileg hátrahagyott csapat a keresésükre indult, ami nem így történt. A Darling folyónál hátrahagyottak tudományos megfigyeléssel és rovargyűjtéssel töltötték az időt, s nem akartak parancs nélkül útra kelni. Utolsó erejével a két ember ismét a bennszülöttek nyomát ke: resté, Bürke azonban nem bírta tovább, június 17-én reggel már beszélni sem tudott és nyolc órára meghalt. King valahogy eljutott a bennszülöttekhez, akik gyíkokat fogdostak táplálékul és a hajnali harmatot itták a Bürke után kül: dött felderítő csapat így találta meg az expedíció egyetlen csonttá aszott i túlélőjét. Bürke és Wills ma legenda. Holttestüket megtalálták és 1861-ben ötvenezer ember kísérte őket utol: só útjukra Melbourne utcáin. 1865. április 21 -én - a Cooper's Creekhez való drámai érkezés évfordulóján; avatták fel szobrukat, mely Auszti rália első köztéri szobra volt. Mel: bourne-ben az utazó ma is megáll: hat előtte a zöld-sárga villamosokkal teli Swanston Streeten egy modern kori tragédiára és egy hősi hai Iáit halt egykori magyar huszárra emlékezni. PANEK JÓZSEF • Ma is él Ausztrália leghíresebb fája, az Áss!-fa (Dig Tree), ahol 1861-ben a Burke-expedicio sorsa megpecsételődött. • Az expedíció útvonala Melbourne-ből a Carpentaria-öbölbe, és vissza - a halhatatlanságba. • Bürke, Wills és King drámai visszaérkezése a Cooper's Creekhez, ahogy azt egy korabeli ábrázolás mutatta 1862-ben. miatt. Még a Murray folyó elérése előtt Bürke helyettese lemondott és több embere társaságában visszafordult, helyébe William Wills került. Ahogy lakatlan terű-' letre értek, Bürke hamar rájött, hogy ekkora rakománnyal nem tudnak a kívánt iramban haladni. Ezért a Darling folyót is elérve úgy döntött, mindössze hét emberrel és egy tevehajcsárral (Bürke használt először tevéket az ausztrál felfedezők közül) előremegy. A társaság majd követi, és az utolsó ismert ponton, a Cooper's Creek folyásánál időszakos raktárat alapítanak az élelemből. Ezalatt a hét ember megpróbál minél messzebb bejutni a kontinens belsejébe. gyobb gondjuk a rohamosan fogyó élelem lett. Az út három héttel lett hosszabb a tervezettnél. Három kimerült tevét már lelőttek, lisztkészletük a párás, rothasztó időben tönkrement, mindössze némi rizs és szárított hús állt rendelkezésükre. A folyamatos trópusi esők és a szúnyogok milliói pokollá tették az életüket, míg a bozótosban és a sivatagban az addig elátkozott víz hiányzott. Március negyed élelemadagon telt, áprilisban pedig a B-vitamin hiánya miatt beriberi betegség támadta meg a legyengült társaságot. Két hét múlva Gray meghalt, Bürke, Wills és King pedig április 21 -én elgyötörten vánszorogva, két hónapos késéssel érkeztek vissza a Cooper's Creekhez. A legszörnyűbb meglepetés ekkor érte őket: a tábor üres volt, a társak sehol. Egy eukaliptuszfa törzsébe a következő felirat volt faragva: „DIG 3 FT. N.W APR. 21 1861". Wgyis: ÁSS! 3 LÁB É-Ny ÁPR. 21. 1860. Három lábra északnyugatra leásva egy hónapi élelmet találtak és egy értesítést arról, hogy kevesebb mint egy nappal korábban mindenki útra kelt visszafelé, gondolván, hogy Bürke kerülő úton szintén visszatért. A jártányi erővel nem bíró háke újra kettéosztotta csapatát. WilLs mellett egy Grey és egy King nevű társát tartotta meg, a többieket letáboroztatta azzal, hogy három hónap múlva visszatérnek. Bürke úgy számolt, hogy a hőség és a nehéz terep ellenére ennyi idő alatt akár sikerrel, akár sikertelenül, de visszaérnek. A valóságban azonban másfél hónapig tartott, amíg keresztülvergődtek a Sturt-sivatagpn, amelyet ma a Föld legmelegebb pontjaként tartanak számon. 1861. február elején azt konstatálhatták, hogy bár a sivatagot újra bozótos erdőség váltotta fel, két hónappal az elválás után még nyomát sem látják a keresett Carpentaria-öbölnek. Bürke még választhatta volna a sikertelen, de biztonságos visszatérést, a csökönyösség és a versenyszellem azonban továbbvitték. Nem tudta, hogy adelaide-i vetélytársa ugyanerre a sorsra jutott, Stuart azonban visszafordult (később neki is sikerült az átkelés). Február közepére beköszöntött a nedves trópusi monszun, csalhatatlan jeléül, hogy vállalkozásukat hamarosan siker koronázza: a négy ember napokon belül kitűzhette a brit lobogót a kontinens átszelése után. Amikor Bürke és társai visszafelé ismét délnek fordultak, a legnaAz Áss!-fa drámája Bürke nekiindult, és mivel 1860 októbere hosszú ideje a legnedvesebb volt a vörös sivatagban, a felfedezők dús legelőnek tűnő síkságon haladtak annyi élelemmel, amennyiről úgy hitték, a haladást nem gátolja. A közelgő nyár ellenére Bürke tovább erőltette a vonulást, pedig a hőmérséklet decemberben néha már a 45 fokot is meghaladta. A Cooper's Creek-et elérve Bur-