Délmagyarország, 2002. március (92. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-09 / 58. szám

«NAPOS OLDAL« SZOMBAT, 2002. MÁRCIUS 9. A Parlament után a Nemzeti Színházban avatják fel a szegedi képzőművész, Kligl Sándor újabb alkotását A szobrászat nagy ablak a világra Kligl Sándor szegedi szobrászművészt az utóbbi időben elhalmozzák fontos megrendelésekkel. Augusztusban a II. világháború után kitelepített, és részben szibériai kényszermunkára elhurcolt német nemzetiségű honfitársaink emlékére emelt öt figurából álló szoborcsoportját avatták fel a Békés megyei Eleken. Szeptemberben a Zenész és hallgatósága című kompozícióját adták át a szegedi Kárász utcán. A múlt héten az ország vezetőinek jelenlétében a kultuszminiszter leplezte le a Parlament mellett az 1947-ben a Szovjetunióba deportált kisgazda képviselőt, Kovács Bélát mintázó, carrarai márványból és bronzból késztilt 5 méter magas alkotását. Március 15-én a Nemzeti Színházzal együtt avatják fel a Kiss Manyit ábrázoló szobrát. Májusban pedig a budapesti Szent Ferenc Kórház előtt avatják fel az intézmény névadóját megjelenítő munkáját. Készített már korábban is Budapestre szobrot, de nem lehet összehasonlítani a Pasaréten felállított munkáját a Parlament szomszédságába készült alkotásával, állítja Kligl Sándor, amikor szegedi otthonában legutóbbi munkáiról beszélgetünk. - Örültem, hogy az országgyűlés jobbik fele fontosnak tartotta személyesen részt venni a Kovács Bélának emléket állító szobrom avatásán. Megtapsolták és sokan gratuláltak. Szegcdi képzőművészként mindig szerettem volna arra példa lenni: a fővároson kívül is van élet. Nem gondolom, hogy túl sok mindent elértem volna, de azért több tucat munkám áll az ország legkülönbözőbb pontjain. Ez szokatlannak számít, mert a vidéken élő alkotók kevésbé foglalkoztatottak. Őrült nehéz ilyen megrendeléseket elnyerni, ezért sok kollégám meg is haragudott rám. Utal a szerinte hülyeségeket firkálgató pesti lapokra, amelyek támadó cikkein csak nevetni tud. Azt is elmondja, elmélyült, alapos előtanulmányokat igényeltek az utóbbi években felállított köztéri A Kiss Manyit ábrázoló szobor az új Nemzeti Színházhoz készült. Orbán Viktor miniszterelnök gratulál Kovács Béla szobrának felavatása után. (Fotó: Schmidt Andrea) munkái. Amikor a szegedi Széchenyi térre néhány évvel ezelőtt a Szent István és Gizella című szobrát készítette, Győrffy Györgytől Kristó Gyula könyveiig számos történeti munkát elolvasott, majd megpróbálta saját eszközeivel elmondani mindazt, ami leszűrődött benne. - Olvasmányaimból tudtam, hogy 1996-ban lesz Szent István és Gizella házasságkötésének millenniuma, és másokat megelőzve jutott eszembe, hogy a jeles évfordulón együtt kellene megmintáznom őket. A szobrászat nagy ablak a világra - vallja Kligl Sándor, aki azt a Somogyi Józsefet tartja legfontosabb mesterének, aki még a képzőművészeti főiskola előtt, a budapesti művészeti gimnáziumban tanította. - A mesterséget is elsajátíthatni k tőle, és az emberi magatartása is példamutató volt. Azt hiszem, Somogyi József ugyanolyan meghatározó pedagógus volt a magyar szobrászok számára, mint Kodály a zenészek számára. Arra a felvetésre, hogy a Kliglszobrok tematikában és megfogalmazásban is meglehetősen sokfélék, az alkotóművész azt feleli: - A múlt században gyakran arra törekedtek a képzőművészek, hogy olyan emblematikus stílusjegyeik legyenek, amelyek alapján rögtön rájuk ismerhettek. Hihetetlen modorosság jellemezte ezeket az alkotókat. Lehet, hogy beképzeltnek tűnik, ha elmondom: én már akkor is nevetségesnek tartottam őket. Az is előfordult, hogy valaki bizonyos dolgot nem tudott megoldani, ezért azt állította: az az ő formajegye. A hibájából próbált erényt kovácsolni. Azokkal értek egyet, akik azt vallják: a művészetet nem kitalálni, hanem folytatni kell. Nem hiszem azt sem, hogy a romlandó anyagokból készült modem munkák tartósak lesznek. A művészi értékük is annyira lesz időtálló, mint az anyaguk. Stílusa csak utólag megállapítható módon van egy kornak, egy alkotónak Stílusokat nem lehet teremteni, nincs állandóan forradalmi helyzet, nem lehet a művészet hosszú évtizedeken át folyamatosan avantgárd. Valamikor teremteni is kell, nem lehet mindig azon törni a fejünket, hogyan robbantjuk fel a világot. A március 15-én felavatandó Nemzeti Színház sem marad Kligl-szobor nélkül: a szegedi alkotó a legendás tragikomikát mintázta meg. - Jó helyen, a bejárathoz közel állították fel a Kiss Manyi-szobromat. A szoborparkba kerülő munkák elkészítésére kiválasztott művészek közül egyedül én voltam vidéken élő alkotó. A többiek örültek, hogy a legnagyobb neveket kapták meg: Latinovitsot, Sinkovicsot, Ruttkai Évát vagy Major Tamást mintázhatták meg. Úgy gondolták, nekem jutott a maradék. De én boldog voltam, mert Manyikából a derűt és a karaktén« nmnconmSi bá)l tuütam megmutatni. Fiatalabb korában, a Brecht-hullám idején ábrázoltam, amikor a Koldusoperát és a Kurázsi mamát játszotta. Fejkendős házmesterné-szerepekben, sápítozó öregasszonyként is remek volt, de nagyobb kihívásnak éreztem így megmintázni. O.Ó. Magyar volt a Délvidéken - kivé SOKÁIG TABU TÉMAKÉNT KEZELTEK EGESZ JUGOSZLAVIABAN AZ 1944 OKTÓBERÉBEN TÖRTÉNT DÉLVIDÉKI SZÖRNYŰ ESEMÉNYEKET: A KIVÉGZÉSEKET, AZ AGYONVERETÉSEKET, A KÍNZÁSOKAT, AZ EMBEREK MEGCSONKÍTÁSÁT ÉS A GYŰJTŐTÁBOROKBA VALÓ ELHURCOLTATÁSOKAT. A MAGYAROKÉT. MERTHOGY JOSIP BROZ TITO „FELSZABADÍTÓ" HADSEREGÉNEK PARTIZÁNJAI A JELZETT IDŐSZAKBAN ÁRTATLAN MAGYAROK TÍZEZREIT GYILKOLTÁK MEG. VAJDASÁGBAN CSAKNEM 50 EZRET! ENNEK EGY SZEGMENSÉT ÖRÖKÍTI MEG A NEMRÉGIBEN MEGJELENT A TEMERINI RAZZIA CÍMŰ KÖNYV AMELYNEK BEMUTATÓJÁT A KÖZELMÚLTBAN TARTOTTÁK SZEGEDEN. A DÉLVIDÉKI MAGYAROK KÖZÖSSÉGÉNEK SZERVEZÉSÉBEN. Négy szerzője van az alapos részletességgel, meggyőző hitelességgel készült könyvnek: Ádám István, Csorba Béla, Ternovácz István és Matuska Márton. Ez utóbbi volt az első, aki a 80-as évek végén nyilvánosan közzétette ilyen jeUegű délvidéki kutatásainak eredményeit. Pedig akkor (ne feledjük: a Milosevics-féle nacionalizmus erősödésének időszakát éljük!) nem volt veszélytelen ilyen témához nyúlni... A temerini razzia voltaképpen az 1944. október 28-30-áig tartó 3 napot taglalja. E rövid idő alatt, a könyv szerzőinek kutatásai szerint, 273 temerini és környékbeli magyar embert kínoztak meg, hurcoltak el és végeztek ki Tito marsall partizánjai. Amint a terjedelmes műből is kiderül, egyetlen vétkük, hogy magyarok voltak. Hogy miért került sor mégis erre a véres és gyászos eseményre az Újvidék környéki kisvárosban? Ismeretes, hogy a Délvidék 1941ben - Horthy hadsermének bevonulása után - ismét az anyaország részévé vált. Témerinbe 1941. április 14-én, húsvét hétfőjén érkeztek mm a magyar honvédek, akiket, a korabeli dokumentumok tanúsága szerint, nagy lelkesedéssel fogadott a helyi magyarság. A jugoszláv hadsereg 12 nap múlva kapitulált, feloszlott. Elkezdődött a magyar közigazgatás szervezése, az iskolák, a kulturális intézmények is megkezdték működésűket. A város környékén, az úgynevezett Sajkás-vidéken, főleg a tanyákon és a szerb lakosságú kisebb falvakban, partizán bázisok létesültek. A gerillaháborút folytató partizánok rendszeresen összecsaptak a járőröző magyar csendőrökkel, így volt ez 1941. december 13-án is, amikor az öttagú járőr közül egy budapesti csendőrt megöltek, egyet pedig súlyosan megsebesítettek, majd az egyik tanyán ezt a sebesült csendőrt kivégezték. A partizánok egyre sűrűbb támadásai miatt következett be az 1942. január 10-i újVarga Ilona és édesanyja 1944-ben. Verték, kínozták őket. A „bűnük": magyarok voltak. (Archív felvételek) vidéki vérengzés, amelyben - Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és Grassy József vezérőrnagy parancsára - több száz ártatlan szerb és zsidó embert öltek meg és dobtak a jeges Dunába. (Erről írta Cseres Tibor a Hideg napok című megrázó művét.) A titói történelemszemlélet szerint ennek a szégyenteljes tettnek a következménye volt azután az a tragikus 3 nap, amelyben teljesen ártatlan emberek estek áldozatul. (Később kiderült: a kommunista ideológiai előítélet, a nemzetiségi gyűlölet, valamint a bosszú- és a rablási vágy is hajtotta a partizánokat a vérengzésekbe.) Sorjázni lehetne a szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb eseteket. Mégis talán azok a legmegrázóbbak, amikor az új hatalom fegyveresei szinte kéjelegnek a szerencsétlen emberek kínzásában. Varga Ilona, temerini asszony, csak 1995-ben merte elmondani megkínzatásának történetét. Ebből egy részlet: „... anyámat verték, engem kilöktek egy másik szobába, és akkor ott elverték a talpamat gumibottal, és akkor azt mondta, hogy táncoljam el a magyar csárdást. Akkor kellett táncolnom a magyar csárdást, amikor már összeverték gumibottal a talpamat. S vertek korbáccsal is. A korbácsütésre kellett táncolni a magyar csárdást. Anyámat meg lefektették egy nagy asztalra, s ketten korbáccsal úgy verték, ahogy csak bírták. Ilyen kék volt a háta, úgy köllött levágni róla a ruhát, amikor hazajöttünk." A tanyasi lakos, Varga Ilona, saját Canossa járásán kívül mást is látott: „Egy magyar embert innen a szőregi határból akkor kísértek be, amikor minket. Anyám ismerte, mondta, hogy ki vót az ember. Mentünk erről a főutcáról, azt meg kísérték. A ló farkához volt kötve, a partizán ült a lovon, hajtotta a lovat, s az embernek szaladni kellett a ló után. A két biciklis partizán meg hajtotta. Ha húzatta magát, ráütöttek, verték, hogy szaladjon. Annak is csak az volt a bűne, hogy a szőregi határban lakott. Nem bántotta ő a szerbeket soha. Csak ott lakott a szőregi határnál..." Ennél az elbeszélésnél talán csak Oláh Sándor, akkor 15 éves fiú, élményei a szörnyűbbek. Ö ugyanis szemtanúja volt annak, hogy a halomra lőtt embereket miként szállították lovas kocsin a tömegsírokba az agyonvert, agyonlőtt, meggyilkolt embereket. Egy sor halott, egy sor szalma, újabb sor agyonvert ember, a vér pedig patakokban folyt a szekér után... Azóta csaknem 60 év telt el. Kevés szemtanú él már. Megnyilatkozásaikat még mindig a visszafogottság, időnként a félelem jellemzi. A megtörténteket azonban már nem lehet jóvá tenni. De elhallgatni sem szabad." A kivégzések, noha azokat hivatalosan a háborús bűnösökkel szembeni jogos elégtétel motívumával legitimálták, valójában többnyire soviniszta indítékú bűncselekmények voltak, melyek a világ bármelyik demokratikus bírósága előtt kimerítették, illetve máig is kimerítenék az emberiség elleni büntettek, és a genocídium fogalmát", írják a szerzők. Ezeket sem lehet figyelmen kívül hagyni, de elvitatni sem. KISIMRE FERENC