Délmagyarország, 2002. február (92. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-01 / 27. szám

PÉNTEK, 2002. FEBRUÁR 1. 7 Szilágyi Zsolt ismét tudja, hogy milyen a napfény íze Csend, majd taps fogadta a barlangkutatót Hordágyra kötözve, kiépített kötélpálya segítségével hozták a felszínre tegnap 16.55-kor, 120 órával merülése után az Esztramos-hegy barlangjából Szilágyi Zsolt búvárt. A fiatalember szombaton, a barlang víz alatti járatainak feltérképezése közben szenvedett balesetet, és csak csodával határos módon, egy levegős üregre bukkanva menekült meg a haláltól. A kihűlt, kiéhezett búvárhoz vezető utat csak hatvan órával később találták meg. Szilágyi Zsolt egészségi állapotának stabilizálásában a legfontosabb feladat egy szegedinek, Hajnal Gábornak, az ismert barlangi orvos-búvárnak jutott. A mentés utolsó két napját vele követtük végig Bódvarákón. A víz fölött függeszkedve vájják a Szilágyi Zsolthoz vezető tárnát. A Doki Szerdán nem sokkal éjjeli tíz óra előtt lépett be másodszor a Rákóczi-barlang száján Hajnal Gábor, és csak csütörtökön hajnali öt előtt bukkant fel újra a bejáraton. A szegedi búvár-orvos a korábbi 11 óra után most is szinte embertelennek mondható hosszú időt töltött a 7 fokos vízben. „Volt dolgom bőven, ágyat építettem" mondta a mentőcsapatban csak „a" Dokiként ismert Hajnal Gábor csütörtök reggel, néhány órányi alvás után. A Rákóczi-barlang foglya, a 26 éves búvár, Szilágyi Zsolt szombat óta csak félig ülő helyzetben, kapaszkodva tartotta magát a dermesztően hideg vízfelszín fölött. A Doki mindent megtett azért, hogy végre olyan ágyat készíthessen, amelyen valóban pihenhet az utolsó barlangi éjszakáján, és csütörtökön, felszínre hozása előtt némi erőt gyűjtve Zsolt. - Amikor én is bent voltam a barlangban, a szállító búvárok ki sem tudtak emelkedni a vízből, csak felnyújtották a vascsöveket úgy, hogy én nem is láttam semmit, csak amikor már megfoghattam a rudakat. így kellett összebarkácsolnom az ágyat. De megérte, mert Zsolt végre elaludt. Az engem váltó búvárok már arról panaszkodtak: iszonyú hangosan horkol a srác - mondta már megkönnyebbülve a Doki. Hajnal Gábor két éjszaka több mint 16 órát töltött a 7-8 fokos vízben. Az úgynevezett „száraz" ruha, azaz a vízhatlan, hőszigetelő búváröltözék, amelyet itt Bódvarákón a többi mentőbúvártól kölcsön kapott, beázott, így az nem védte a hidegtől. A kedd esti riasztáskor csak arra volt ideje, hogy fejlámpáját magával hozza, felszerelését már nem csomagolhatta össze, hiszen indulásra készen várta a rendőrhelikopter a szegedi repülőtéren. „Zsolt már nyűgösködik, szeretne felállni, hiszen majdnem egy hete nem mozgott már. De erre odalent nincs lehetőség, olyan kicsi az üreg. Most már meg kell várnia, amíg a barlangi mentők átütik a lyukat. Egy ilyen baleset után csak hatalmas szerencsével élhetné túl az egyébként tíz percig tartó víz alatti utat. Sem testileg, sem lelkileg nincs ereje, hogy merüljön az ilyen agyagos vízben" mutatott a Doki a barlang szája előtti sártenger egyik pocsolyájára. „Ilyen körülmények között még én sem merültem. Nem csoda, hogy a viszonylag kevés tapasztalattal rendelkező Zsolt nem tudott megbirkózni a feladattal. Nagyon megijedhetett. Bár a palackjai még félig tele voltak, és akár annyi időre is elegendő lett volna a bennük lévő levegő, hogy meglelje a kijáratot, amikor megtalálta az üreget, engedte a vízbe süllyedni a teljes felszerelést. Pedig ha az üregnek nem lett volna természetes szellőzése, csak a palack menthette volna meg a szén-dioxid-mérgezéstől" - világított rá a Doki, hol követett el hibát a fiatal búvár. Hajnal Gábor a szegedi Zotmund Búváriskola vezetőjeként, komoly barlangibúvár-tapasztalattal a háta mögött azt mondta: a Rákóczi-barlang víz alatti járatainak bejárása komoly felkészültséget igényel. Itt a zavaros vízben nem csupán őskövületeket nem lehet látni, mint egyes magyar barlangokban, de még a mélységmérő műszer mutatóját sem mindig. „Most már biztosan kihozzák, csak órák kérdése" - mosolygott az újabb föld alatt töltött éjszaka után Doki, és elindult, hogy a barlang szája mellett, a búvárok számára berendezett szertár tőszomszédságában megreggelizzen. Az Ördög sörözője Az Esztramos lábánál hatalmas épület áll, egyeden ablaka sem ép. Az egyébként kihalt környék eleven: közvetítőkocsik antennája mered az égre, a parkolóban rendőrök, határőrök dagasztják a sarat. A legtöbb autó motorja zümmög a hidegben, bent búvárok, barlangi mentők próbálnak pihenni a következő bevetés előtt. A hegyre földút visz, a sárban mindig caplat fölfelé valaki. Éjszaka barlangászfejlámpák fénye imbolyog a fák között és a tetőn kibelezett dömperekre vetül. Egy romos épület és egy düledező szertár jelzi: itt valaha bánya működött. Most a tábortűz körül melegedő újságírók, az éjjel-nappal működő kompresszorokat felügyelő búvárok, a robbantások menetét tárgyaló barlangi mentők népesítik be a területet. Az egykori vasércbánya bejáratától körülbelül háromszáz méternyire, a felszín alatt húsz méterrel merülhetnek a vízbe a búvárok. Idáig sem könnyű azonban eljutniuk, hiszen két lépcsősoron és egy közel tízméteres szintkülönbséget áthidaló létrán kell a mélybe ereszkedniük. A barlang ezen a szakaszon festői: Magyarország talán legszebb cseppkőbarlangja tárni a szem elé. A búvárok nem sokáig nézhetik a plafonról függő cseppköveket, hiszen a bányavasút kanyargó sínje hamar véget ér. így le kell venniük a csillékről és a hátukon kell cipelniük a súlyos levegőtartályokat. Nem csupán a búvárok használják a palackokat, hiszen a mélyben kialakított búvárbázisról - egy víz alatt húzódó csövön keresztül - így látják el friss levegővel Szilágyi Zsoltot. Közvedenül a búvárbázis mellett egyszerre nyolc-tíz barlangász függ a víz fölött, a sziklafalon, és így próbálják kalapácsaikkal és robbanótölteteikkel megnyitni az utat. Négy napja dolgoznak, rendkívül elcsigázottak, de csüggedtség egyikük arcán sem látszik. „Zsolt már hallja, hogy jövünk, tudja, hogy érte dolgozunk, és ez talán erőt ad neki" - mondja a biztosítókötélen lógva az egyik, felismerhetetlenségig poros arcú barlangász. Azok a búvárok, akik Hajnal Gáborhoz hasonlatosan a kis sziklaüregbe indulnak, hogy élelmiszert, gyógyszert, frissítőt és nem utolsósorban reményt vigyenek az alig két méter hosszú, karnyújtásnyi széles, és másfél méter magas üregben szombat óta élő barlangkutatónak, a bázisról ereszkednek az alig hét-nyolc fokos vízbe. Szinte azonnal 18 méter mélyre kell süllyedniük, és így úszhatnak be az „Ördög sörözője" nevű barlangrészbe, maguk előtt tolva a szállítmányt. Viszonylag „könnyű" a dolguk, hiszen a vezetőkötél és a Szilágyi Zsoltot megmentő, ám azóta fogva tartó üregbe vezetett levegőcső mentén haladhatnak. így negyed órával a merülés után, a 18 méteres mélységből újra felemelkedve bukkanhatnak ki a szerencsétlenül járt búvárkutató lábánál. A Szilágyi Zsolt-barlang Minden bizonnyal lakójáról nevezik majd el azt a véledenül feltárt barlangrészt, a levegős üreget. Amikor a barlang vízszintje „normális", azaz két és fél méterrel magasabb, mint a mostani, eltűnik, nem létezik. Maguk a búvárok is a fejüket csóválják, hogyan lehetett ekkora szerencséje Szilágyi Zsoltnak. A 26 éves búvárkutató, amikor szombaton észlelte, hogy a 18 méteres mélységben elszakadt a vezetőkötele, és eltévedt, nem számíthatott társai seFotó: Karnok Csaba gítségére a néhány centiméteres látótávolság miatt. Felemelkedett, és ekkor találta meg az üreget. Ha ez nincs, Zsolt élete csupán addig tartott volna, ameddig a palackjában lévő levegő. Társai három órán át keresték, majd feladták a kutatást. Amikor kifelé indultak a barlangból, akkor hallották meg a segélykiáltásokat. Az üreg ugyanis, ahol Zsolt félig a vízben, félig a szárazon fekve kapaszkodott, egy apró repedéssel kapcsolódott ahhoz a barlangrészhez, ahol most a búvárbázis áll. Hiába hallották azonban a hangját, csak a víz alatti úton keresztül találhatták meg a teljes sötétségben fekvő, időérzékét elveszítő, a sokk, a kihűlés és az éhezés miatt hallucináló fiatalember. Csaknem három napig tartott, míg meglelték az utat, amelyen addig csak Zsolt járt. Czakó László, a több évtizedes tapasztalattal bíró búvár a hatodik üregben találta meg az eltévedt fiatalembert. Akkor már csak 35 körüli volt a pulzusa. Még néhány óráig bírta volna... Miután szerdán éjjel Hajnal doktor az üregbe úszva megvizsgálhatta, biztossá vált, hogy a legyengült szervezetű és mentálisan is rossz állapotban lévő búvárt rendkívül kockázatos vízi úton kihozni. Egyetlen lehetőség máradt: a sziklába kell tárnát vágni az üregig. Fregolik a víz alatt Fater, azaz Birgés Sándor két fiával együtt érkezett menteni. A budapesti Apokrif Búvársport Club tagjai folyamatosan töltik a palackokat, és indulnak a föld alatti, sötéten kavargó vízbe, harminc búvárral váltva egymást. „Én már nem tudok bemenni, merev a vállam. Ha beakadnék a sziklákba a szűk járatban, nem tudnék kibújni a mellényből. De száraz ruhában sem tudok hátranyúlni. Úgyhogy a fiaim mennek be Zsolthoz" - tol a barlang szája felé egy palackokkal megrakott csillét Fater. Nagyon bízik a sikerben, annál is inkább, mert évekkel ezelőtt a Vörös-tenger egy barlangjából próbálta kimenteni társát, sikertelenül. A búvár azóta is a mélyben nyugszik. Az ifjabb Birgés azonban jó néhányszor járt az üregben. „Olyan szűk a járat, hogy minden kiálló részt lesodor a felszerelésről. Már nem is számolom, hány lámpát veszítettünk. De ha ennek vége lesz, visszajövünk, és megkeressük" - mosolyog Sanyi, aki azt is elmondja, hogyan juttatják el a küldeményeket Zsolthoz. „Mindig van nála valaki, aki rádión elmondja, mire lenne szükségük. A fregolibúvárok, azaz a teherhordók pedig a víz alatt odakulizzák, amit kérnek. Egyszerű munka, gyakorlatilag vakon, fél óra alatt fordulhatnak meg egy fuvarral" avat be a víz alatti rejtelmekbe egy-egy mondatnál mosolyogva a fiatal búvár. Fater tisztelettel néz a barlangi mentőkre, akik guggolva, kifacsarodott testhelyzetben ütik a sziklát. Miután a szlovák barlangi mentők műszere jelezte, hogy jófelé járnak a tárnával, kettőzött erővel folytatták a munkát. De elfogyott a robbantásokhoz használt, nyolc milliméteres apró patron, egész Magyarországon nincs több belőle. így kénytelenek tíz milliméteresekkel dolgozni, és ez lassítja a munkát. A sziklába előbb lyukat fúrnak, majd beletöltik a robbanószert. A detonáció kicsi, néhány téglányi követ omlaszt csak le, de Zsolt biztonsága miatt nem lehet erősebb tölteteket használni. Az utolsó méteren pedig már csak füróval dolgozhatnak. A napfény íze „Délben átütik a falat" - bizakodik Virág Tamás, a Borsod-AbaújZemplén megyei katasztrófavédelmi igazgatóság helyettes parancsnoka, hajnali hat óra tájban. Igaza lett. De Zsolt kiemeléséig még jó néhány órát kellett várni. Egy óra körül kapjuk a hírt: a szlovák barlangi mentők segítségével a vájárbrigád átütötte a sziklafalat. A munkások, akik négy napja szünet nélkül dolgoznak Szilágyi Zsolt kiszabadításán, kezet is fogtak már a fiúval. Azután csak teltek az órák, nőtt a feszültség a felszínen, és akárhányszor megnyílt a barlang kapuja, mindenki azt hitte: itt van a fiú, akinek az életéért annyian küzdöttek. De rendre csak az üres légpalackokat szállító csillék tűntek fel a síneken. Miután Zsoltot áthúzták a tárnába, az előre kiépített kötélrendszeren emelték ki a húszméteres mélységből. Alig negyedóra múlva, öt perccel öt előtt kitolták a barlangból. A barlang rabját előbb csend, majd hatalmas üdvrivalgás fogadta. Zsoltot rögtön mentőautóba tették, és a jármű szinte azonnal elindult vele a miskolci kórházba. A barázdált arcú vájárok, a vagány, fiatal búvárok, akik vakon kockáztatták életüket az ismeretlen társért, sokáig, hosszú másodpercekig tétován álltak a sárban, a sínek mellett, amikor az igazi, zajos ünneplés percei következtek. Fel sem foghatták, hogy sikerült a lehetetlen: legyőzték a sokszor legyőzhetetlennek hitt barlangot, erősebbek voltak, mint a millió éves kövek. A fiúhoz, akiért dolgoztak, csak édesanyja, édesapja és felesége mehetett közel. Az Esztramos-hegy fölött tegnap úgy ment le a nap, mint máskor: a Rákóczi-barlang magányosan tért nyugovóra, ugyanis öt éjszaka után már egyetlen búvár sem kavarta fel a vizét. KÉRI BARNABÁS Az ember legyőzte a természet erőit. Kitört a boldogság az Esztramos-hegyen.