Délmagyarország, 2002. február (92. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-02 / 28. szám

V •NAPOS OLDAL" SZOMBAT, 2002. FEBRUÁR 2. Polgár Lea regénye, véletlenről és végzetről Sodródás a zuhatag felé „Kivételes szerencsénk volt, ami­kor Polgár Lea bekopogtatott az ajtónkon Álmatlanság című törté­nelmi regényével" - írja a kiadó szerkesztője az említett szerző kö­tetének hátlapján. Tanúsíthatjuk: ez legmesszebbmenőkig így van, az Álmatlanság kitűnő könyv, s több annál. Átfogó társadalomábrázolás és szerelmi történet, lélektan és humor, nagy ívű cselekmény és ragyogó részmegfigyelések, stílus és tempó, érzékenység és tárgyilagos­ság, megfejtendő titok és magától értetődőség, reális és szürreális, álom és valóság (s persze: az álmat­lanság), minden megvan benne, ami egy nagy regényben lennie kell. A legmagasabb rendű epika, melyben megvan a líra, és - ki nem robbanó, ám a regény végéhez közeledve folyamatosan akkumu­lálódó lehetőségként - a dráma is. Egy nemesi származású fiatalem­ber s egy középosztálybeli zsidó lány szerelmi története a fő szál, er­re fűződik föl számtalan egyéb. Fo­lyam, melynek megvan a fő sodra, ezen belül azonban örvények és titokzatos visszafelé folyások ész­lelhetők, s meglepve vesszük ész­re: nem csak a látható víz áramlik a partfalak mögött, meder alatt, s ha kontrasztanyaggal megfestjük a fő sodor vizét, a festékanyag a fo­lyótól messze lévő kutakban is megjelenik. Összefüggő vízrend­szert alkot a regény. Miképp kap a sorstól lehetőséget Rasi, azaz Ráchel, a nagypolgári zsidó leány, hogy elkerülje a - sok évvel későbbi, a regényben nem is szereplő - pusztulást, s miként vonja vissza e lehetőséget, könnyed legyintéssel, a sors? Háromszáz oldalt egyetlen mondatba sűrítve: Rasi megismerkedik Gusztival, a nemesi származású fiatalember­rel, a történet vége felé kimennek Amerikába, ám legvégül Rasi jel­zi: visszatér. E folyamatot kíséri végig a regény, a feszültséget pedig az adja: tudjuk - „könyvön kívü­li", nyomasztó tudás -, e visszaté­résből később mi következhetett. Mintha filmet néznénk, és csak mi látnánk, hogy vízesés felé szá­guld a csónak, ám a benne ülők eb­ből mit sem sejtenek - így olvas­suk a kötetet. Ha nem rendelkez­nénk az említett, könyvön kívüli tudással, akkor a regény befejezé­se - megtudjuk, Rasi visszafelé ké­szül Amerikából - valamiképp szervetlennek tűnne, így viszont ógörög tragédiákat idéz: a retten­tő végzet, vakvéletlennek álcázva (vagy véletlen, végzetnek álcázva ?) még a világ túlsó végéről is vissza­rángatja, akit kijelölt. Félnővére, Sára, azt írja Rasinak Amerikába, annakviszatérte előtt: „Apapa (...) a zsidókérdést egész rémisztő szí­nekben látja, azt mondja, vihar előtti csend, ami érzékelhető. (...) Minduntalan azt hajtogatja, hogy lezárult egy korszak, s mi tehetet­lenül sodródunk a pusztulásba. (...) Én nem látok bele a nagypoli­tikába, de szerintem a kisember nem akar háborút. Mi ugyan nem kívánjuk a Monarchia végét, a bel­ső erők nem fogják szétfeszíteni, ahogyan a papa jósolja, a háború csak kívülről jöhet." Rasi tehát, akivel teljes háromszáz oldalon át együtt voltunk, visszajön Ameriká­ból, az első világháború küszöbén. „Akkor október 28-án várunk az állomáson. Ölel szerető nővéred, Sára", fejeződik be a regény. A drá­ma, a széthulló Magyarország drá­mája, a zsidóság megszakadt asszi­milációjának drámája, Rasi drá­mája, már a könyvön kívül követ­kezik be, a 301. oldal utáni, ima­ginárius oldalakon. (Polgár Lea: Álmatlanság. Múlt és fövő Kiadó, 2001) FARKAS CSABA „Ha Dorottya szorítja; Julianna tágítja" A szerepjáték olyan, mint pilótáknak a repülőgép-szimulátor Képzeletvilágok kalandorai ÁTÉL ELMÚLTÁT MÁR NAGYON VÁ­RÓK NÉPI SZOKÁS- ÉS HIEDELEM­VILÁGÁBAN FEBRUÁRBAN A FAR­SANGI VIGASSÁGOK MELLETT AZ IDŐ- ÉS TERMÉSJÓSLÁSOK, TER­MÉKENYSÉG- ÉS EGÉSZSÉGVA­RÁZSLÁSOK DOMINÁLNAK. A HÓ­NAP NAPJAIHOZ KAPCSOLÓDÓ CSE­LEKMÉNYEK KÖZÖn SZÁMOS GO­NOSZŰZŐ, BAJELHÁRÍTÓ PRAKTIKA IS VAN. A még hátralévő tél negyvenes rá­mutató napjának tartották febru­ár 2-át, Gyertyaszentelő Boldog­asszonyt, mondván, ha ma enyhe az idő, lesz még zimankó, ám ha most nagyon hideg van, hamar vé­ge a télnek. A keresztények e na­pi gyertyaszentelős, körmenetes mise szokásában valószínűleg a valahai, elrabolt gabonaistennő, Ceres keresését jelképező fáklyás­gyertyás felvonulás élt tovább. A szentelt gyertyát az év során bajel­hárítónak, gonoszűzőnek használ­ták, meggyújtották például villám­láskor, s azt adták a haldokló ke­zébe is. A torokbajok csodatévő gyógyítója, Szent Balázs örmény püspök névúnnepén (febr. 3.) a ka­tolikus gyerekeket a templomban a pap az álluk alatt két gyertyát tartva, imádkozva „megbalázsolta", hogy kerüljék el őket a betegsé­gek. Néhány vidéken e napon jár­tak a gyerekek koledálni, balázsjá­rásuk, vidám kéregetésük a közép­kori vándordiákok toborzóit, ado­mánygyűjtéseit idézte. A gazdák a szőlejük sarkában megmetszet­tek ilyenkor egy-egy tőkét, hogy az éréskor majd elmaradjanak on­nan a termésdézsmáló madarak. Madárűző Balázs napjának időjá­rásából azt jósolták, hogy „ha esik, a nyár elején elveri a jég a ter­mést". Dorottya napja (febr. 6.) is időjósló szereppel bír, ha nincs enyhülés, akkor azt tartják, „Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja", akkortól lesz majd jobb idő. Ebben bízva a bátrak aztán már február 12-én, Eulália napján vetettek, mert úgy vélték, az akkor vetett mag jó termést hoz. A gyümöl­csösökben a bő termés érdekében a regula szerint a verebek megszó­lalásának napján, Bálintkor (febr. 14.) kell megkezdeni a munkát. Az eget aggódva kémlelték, mert ha e napon esik az eső, akkor a nép­hit szerint a kukoricán kívül más­ból nem lesz jó termés. A verebek párosodása okán úgy vélték, ez a nap kedvező az aprómarhaúltetés­re. (A nyavalyatörősök védőszent­jének, Bálint papnak a névúnnepé­hez, a madarak mennyegzőjéhez kapcsolódó képzetek és újabbkori „valentinozások" külön cikket ér­demelnek.) A termésvarázslás jegyében Fa­ust napján (febr. 15.) szokásban volt megrázni a gyümölcsfákat, hogy sokat teremjenek. Julianna (febr. 16.) Dorottya ellentétes nap­ja. Zsuzsannáról (febr. 19.) pedig azt tartották, hogy „elpeseli a ha­vat, friss füvet hoz, s megszólaltat­ja a pacsirtát" - azaz véget vet a zi­mankónak. Am ha a pacsirta nem száll magasra, akkor várható még hideg. Az elkövetkezendő rossz napok közé sorolták Üszögös Pé­terét (febr. 22.), mondván, ha ak­kor csapkod az eső, vagy köd van, az üszög a búzára. Bajelhárítás­ként e napon nem volt szabad szántani, vetni. Valaha a követke­ző napon, február 23-án kezdő­dött a farsang, a tavasz ősi öröm­ünnepe, a vigasságok ideje. Feb­ruár 24-én pedig a néphit szerint dicsőítendő a bevonuló tavaszt, Mátyás kiereszti a szűre ujjából a pacsirtát. Azt vélelmezik, Jégtörő Mátyás „ha talál, ront, ha nem ta­lál, csinál" jeget, havat. A rossz időben is elvetették azonban a zöld­séget, sárgarépát, mákot, borsót, mert úgy hitték, hogy az e napon vetetteket nem eszi meg a féreg. Hogy jó termésük legyen, ekkor vetették a búzát, árpát, zabot is. Lé­vén pedig ilyenkor a csukák ívási ideje, ha valaki kifogott egyet, azt mondták, „Megfogta Mátyás-csu­káját", s vele együtt egész évre a ma­ga halfogó szerencséjét. A házi­asszonyok viszont e napon nem kísértették a szerencsét, nem ültet­tek csirkét, nehogy nyomorult le­gyen. A Mátyás-napi tojást sokfelé kár­tojásnak tartották, s visszakézből átdobták a szomszédba. Ha a feb­már végi napok a böjtelőre estek, a farsangfalkai evés-ivás, múlatás mellett gondot fordítottak a ter­mésvarázslásra is, például a húsha­gyókeddi bálon a férfiak sokfelé csak a menyecskékkel táncoltak, hogy a kender nagyra nőjön. Má­sutt azért vágtak ilyenkor tyúkot, hogy a szárnyasok ne kaparjanak a kertben. Hamvazószerdág viszont a jószágok védelmében nem sütnek kenyeret, mert a babona szerint, ha megtennék, eldöglenének az álla­tok. A szentelt barka hamujával való megkenekedés, s a kormozás valaha egészségbiztosító jelentő­séggel bírt. SZABÓ MAGDOLNA • „Tikverőző", tojásgyűjtő, kormozó maskarások. (Fotó: MTI-archív) AZT MONDJÁK RÓLUK, TÚLSÁGOSAN A FANTÁZIÁJUK MEGSZÁLLOTJAI. KE­VESEN TUDJÁK, HOGY TOLKIEN RE­GÉNYE, A GYŰRŰK URA JÁTÉKUK EGYIK ALAPMŰVE. SOKAN NEM SZE­RETIK, TALÁN MERT NEM IS ISME­RIK ŐKET. ARRA KERESTÜK A VÁ­LASZT, MIÉRT JÓ ORKOK, VÁMPÍROK, HÁRPIÁK SZEREPÉBEN HOSSZÚ ÓRÁKAT GUBBASZTANI AZ ASZTAL KÖRÜL. NAGYÍTÓ ALATT A KÉPZE­LETVILÁGOK KÓBORLÓ KALANDORAI, A SZEREPJÁTÉKOSOK. „Lemegy a nap, zsoldos csapatotok odaér az erdő szélére, ám a lovak nem akarnak továbbmenni. Kény­telenek vagytok a hullazöld levelű fák közelében letáborozni. Az erdő­be tilos bemenni, de nektek éppen ez a feladatotok. Rájöttök, hogy a térkép a sötét erdőt ábrázolja és a hozzá tartozó vers a megoldás kul­csa. A fák irányából vészjósló zaj hallatszik. Éppen kezdtek elalud­ni, amikor a sötét úton egy lovas alak közeledik felétek..." Akár egy kaland- vagy horrorfilm forgató­könyv részletének is beillene ez a szövegkivonat, ami ezúttal a szege­di Fellegvár Szerepjáték Klub heti rendszerességű játékának szolgál alapanyagul. Játék a képzelettel A jelen esetben szelíd témájú „parti" lényege a következő: adva van egy mesélő, egy történetvázlat és négy-öt játékos, akik az adott já­ték fiktív világában, egy választott szereplő bőrébe bújva, a mesélő út­mutatatásai alapján próbálnak kö­zösen elérni egy előre kitűzött célt. Az itt megjelent 20-23 éves srácok kiválóan kommunikálnak, - ha szükséges - kőkeményen racioná­lisak, intelligensek és szemmel lát­hatóan életvidámak. Csak az ar­cokban, a tekintetekben van némi eltérés az átlagtól": a jelenkorhoz nem passzolás és az elvarázsoltság sajátos keveréke. Semmi szektáso­dásra utaló jel, agresszivitás vagy szereptévesztés. Túl egyszerűnek tűnik az egész, szeretnék többet lát­ni világukból. Megtudom, hogy két nap múlva újabb partit rendeznek a szegedi szerepjátékosok zömének részvételével. Vámpírlesen A helyszín egy vendéglátóhely gyengén megvilágított, füstös, föld alatti pincéje. A kocsmát szinte tel­jesen megtöltik a többségében húsz év körüli szerepjátékosok, akik né­hány kivételtől eltekintve mind fér­fiak. A „felhozatal" a minap tapasz­• Várkonyi Gábor, alias Ghost (jobbról) társaival - szerepjáték ezúttal „színészkedés" nélkül. (Fotó: Veréb Simon) taltnál sokkal vegyesebb: a tiszta feketébe öltözött heavy metáloson át a vegyész kinézetűekig, a kopa­szoktól kezdve a lófarkasokig min­denki megtalálható. Öltözetükre a fekete szín, a kapucnis pulóver a jel­lemző. Egy Live Vampire-parti kel­lős közepébe csöppentem: a sze­replők itt nemcsak szóban nyilvá­nulnak meg, hanem el is játsszák karakterüket. A termet egy „out"­os és egy „in"-es részre osztották. Előbbi a normál világ, utóbbi a vám­pírok birodabna. Nemsokára meg­érkezik Árendás Árpád, azaz Wol­verine, a „fellegvárosok" vezetője. Megtudom, hogy én leszek az ő ghoulja, azaz szolgája. Vámpírkí­sérőként bemutatkozom a gyanú­san csillogó szemű őmek és már benn is vagyok a tiltott zónában. Le­ülünk egy asztalhoz. Wolverine me­reven bámul maga elé. Lassan rá­jövök, hogy ő most nem Wolverine, hanem Pintér Kálmán, nem 23 éves, hanem 309, nem ember, ha­nem egy vak vámpír. Kisvártatva mellénk telepszik egy újabb vérszí­vó. Mint kiderül, Berényi Károly, egy „ősszerepjátékos", jövendőbem klubalapító ül velem szemben. Meg­kérdezem, szerinte mi az oka a sze­repjáték rossz hírének. Előítéletek és cáfolatok - Az emberek nem ismernek minket eléggé. Ha azt hallják a rá­dióban, hogy az USA-ban egy olyan gyerek lövöldözött az iskolában, aki mellette szerepjátékozott is, akkor hajlamosak a kettő közt párhuza­mot keresni, sőt általánosítani. Fő­leg a negatívumok kapnak nyilvá­nosságot, nem pedig az, hogy ezt a játékot, orvosoktól kezdve nyelvé­szekig, nagyon sokan művelik. ­Azzal mindannyian tisztában van­nak, hogy sokan ezzel együtt sem néznek rájuk jó szemmel. - Ne­künk az is elég, ha egyszerűen elfo­gadnak minket - mondja Várko­nyi Gábor, ahas Ghost Siretsa, aki már kilenc éve játszik. - Aki közénk jár, az legalább nem drogozik, nem rohangál az utcán fegyverrel a ke­zében, hanem - ha olyan típusú ­itt éli ki az agresszióját. - Az erőszak amúgy is örök vitatéma a szerepjá­tékosok megítélésében. Sokak sze­rint a játék túl véres, túl sötét ele­meket tartalmaz. - Sokfajta szerep­játék létezik, és valóban vannak olyan dark szerepjátékvilágok, ame­lyekben minden előfordulhat, a szel­lemekkel való lepaktálástól kezdve a boszorkánykodásig - mondja Ghost. - Természetesen csak papíron, a szavak szintjén. De az, hogy a parti mennyire véres vagy nem véres, a mesélőn múlik. Ő mindennek a sarkpontja. Mielőtt le­ülsz játszani, nem árt megtudni, kikkel is teszed ezt. Bólogatok, majd megpróbálom kellemesebb oldalról megközelíte­ni a dolgot. Megkérdezem, mi a legfőbb oka annak, hogy szerepjá­tékoznak. Elsőként mindenki azt említi, hogy végre társaságra talál­tak. Majd jönnek a további érvek: gondolkodásra tanít, növeli a kreativitást, megmozgatja a fantá­ziát. - Szerintem minden ember álmodik olyan helyzetek átélésé­nek lehetőségéről, amilyenre a va­lóságban nincs lehetősége - mond­ja Wolverine. - Ez a hajlam egyesek­nél gyerekkorban elveszik, mások­nál tovább tart. Persze tudjuk, hogy ez ugyanúgy csak játék, mint mond­juk a golf. Módszer a személyiség­fejlesztésre Ghost azonban ennél is tovább­megy. Szerinte a szerepjáték sze­mélyiségfejlesztő módszerként is felfogható, amely a nagybetűs élet­re készít fel. - Vannak reahsztikus szerepjátékok, mint például a Live Vampire - teszi hozzá Wolverine. ­Ez egy ugyanolyan világ, mint a va­lódi, ugyanúgy megvannak a célja­ink, csak éppen egy vámpír karak­terébe bújunk. A játékon belül ki­törhetsz börtönödből, megpróbál­hatsz felszabadultabb, kezdemé­nyezőbb lenni. Aztán néhány al­kalom után rájössz, mindez az élet­ben sem olyan nehéz. Az egész olyan, mint a pilótáknál a repülő­gép-szimulátor. A megkérdezettek egybehangzó­an állítják: a szerepjátéknak kö­szönhetően pozitív változás kö­vetkezett be életükben. - Ma min­denki a pénzt hajtja, miközben idegbeteg lesz - mondja Wolve­rine. - Én ennek a játéknak kö­szönhetem, hogy megmaradt az életkedvem. Tíz óra tájban veszem a kabáto­mat és kilépek az utcára. Az út túl­oldalán, ködbe burkolózva felfedez­ni vélem Wolverine-t és társait. Vár­ják a trolit. Arra gondolok, milyen érzés lehet nekik visszatérni Szeged piszkosszürke betondzsungelébe. WÉBER BALÁZS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom