Délmagyarország, 2001. december (91. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-08 / 286. szám
Napos oldal A DÉLMAGYARORSZÁG ÉS A DÉLVILÁG KULTURÁLIS MAGAZIN JA • SZERKESZTI: HOLLÓSI ZSOLT A mozikban a Tosca a sláger; a színházak előadásai a szenvedélyről szólnak Párizs - a stílus kötelez A NAPILAPOK KÖNYVET REKLÁMOZNÁK M0S0P0R HELYETT. A MOZIKBAN A TOSCA OPERAFILM A HÉT SIKERE ÉS NEM AZ ÜGYELETES HOLLYWOODI PRODUKCIÓ. A STÍLUS KÖTELEZŐ. PÁRIZS. Párizsnak ezernyi hamis, könnyen megfejthető titka van, melyeket úgy kínál, mint a Rue de Rivoli árusai a szuvenírt. A legnagyobb idegenforgalommal rendelkező világvárosban a vendég elegáns és stílusos életet akar látni és élni. A divatipar rég rájött már, hogy árui mellé életstílust kell teremtenie, nagyvonalú, érzéki eleganciát, amely könnyed, kockázatos életre csábítja az embert, olyanra, amilyen a párizsi parfümök illata. Sehol a divatreklámok dizőzei arcáról nem lestek el annyi érzéki életundort a nök, mint Párizs utcáin. Sehol a divat és a kultúra nem volt még ennyire összekeverhető, és mindez sehol nem volt még ennyire izgalmasan, és mindenki számára élvezhetőn a kísértések határán. Az embert, mint valami láz kapja el első párizsi napján, hogy részesüljön e loisir-ból, s e láz, ha körülnézünk, ott csillog minden érkező szemében; a buzgón fényképező koreai és az utca két oldaláról átkiabálva beszélgető bolgár család alighanem ugyanezt érzi. A franciák, ma Párizsban itt is, ott is felbukkan a magyar kulturális évad egy-egy eseménye. A sajtóvisszhangból ítélve a MAGYArt elérte célját és sokat újított a franciák Magyarországról alkotott képén. A francia közgondolkodásban az elmúlt 30 évben különben is jól érezhető kollektív tudati forradalom játszódott le. Ha az ember magával viszi „kisantantos" címkéit itthonról, nem lesz kire ragasztania őket. Megváltozott az élet, a szóhasználat, feloldódtak a korábbi ellentétek és új összefogó célok jelentek meg. Itt sokkal érthetőbb, mint otthonról, hogy egy jóléti társadalomban miért vállalja fel a politika az unió bővítését, amely újabb nációk - itthoni logikával: idegenek - bejövetelét vonhatja magával. A kulturálisan sokszínű társadalom sokat változtatott a franciák önközpontúságán: a színházakban, mozikban, kutatóműhelyekben valódi érdeklődés van az unióba belépő országok értékei iránt. A magyar kulturális évad ki tudta használni ezt; a szervezők a mai francia fogékonyságból indultak ki, és nem magyar demonstrációkat, hanem minőségi programokat válogattak. A magyar civilizációközvetítésnek érezhetően nagyobb hatása volt így, hogy a franciák maguk fedezhették fel értékeit. A városházán éppen nyitva tartó századeleji kolorista festészeti kiállítás egyenesen elragadtatott kritikákat kapott a sajtóban, a vendégkönyvből pedig kiolvasható, hogy a hétköznapi francia kiállításlátogató milyen meglepetéssel konstatálja az újdonságot. Több oldalnyi eüsmerő bejegyzés között egyetlen kioktató passzus van mindössze: valaki azt kéri számon a kiállításon, hogy a nagybányai festőiskola kapcsán miért nem pontosítják, hogy Nagybánya nem az „egykori Magyarországon" vagy Észak-Erdélyben, hanem Romániában van. A bejegyzésnek nincs visszhangja. A legfrissebb statisztikák szerint a magyar év következményeképp augusztusban 18 százalékkal, szeptemberben pedig 40 százalékkal növekedett meg a Magyarországra látogató franciák száma. Az eurólutri A párizsi emberekről nehéz eldönteni, készülnek-e az euróra való átállásra, vagy halogatják még. Az euró bevezetése Franciaország újévi lutrija. A média hónapok óta beszél a témáról, a közvéleménykutatások kedvező eredményeket mutatnak, minden arra utal, hogy a politika meggyőzte a franciákat: az euró kell, az átállás egyszerű lesz, a változástól nincs miért félni, „Az euró a mi pénzünk!". Magyar ésszel különös, hogy a politika ennyire kedvező hatással van a közvélekedésre: néhány évtizeddel ezelőtt aligha lehetett volna egy, az euróbevezetéshez hasonló változást elfogadtatni az emberekkel. Ma pedig az euró nem lett politikai zsarolások témája, pedig az ország sokat ad nemzeti külsőségeire. Nincs komoly politikai erő, amely kihasználná, hogy a pénzcsere körül a kezdeti gyakorlati nehézségek miatt még lehet zűrzavar. Pedig elég egy kicsit körülnézni a boltokban, néhány kereskedővel szóbaállni, és kiderül: az euróbevezetés neheze még hátra van. Az árcédulákon itt-ott már csak apró betűsen van rajta a frankban kifejezett összeg. A vásárlók azonban egyelőre inkább rövidlátón fürkészik a cédulákat. A megszólítottak többsége nem készült még fel arra, hogy euróban számoljon; az emberek az utolsó pillanatra hagyták az alkalmazkodást. A kereskedők meglehetősen aggódva várják az évkezdést, amelyre a vásárlások átmeneti visszafogását jósolják. Igazság szerint az eurót pokolba kívánja mindenki, akiknek kis értékű árut kell nagy mennyiségben eladnia: az újságkiadók például nehéz döntés előtt álltak, hogy a lapok árát emeljék vagy csökkentsék a kerekítés miatt, ha pedig nem kerekítenek, vállalják-e a két tizedes számjeggyel járó bosszúságot. Metrómitológia A metró Párizs leghétköznapibb mitologikus helye. Perszephoné alvilági hálózata, ahogyan Michel Tburnier írja. Az utazó kihajol vágányok fölé, és látja az alagút sötétjében fényleni a szomszédos megállót, mintha egy nagy tűz fényudvarában lenne egy erdő sötétjében. Mindent betölt valami cédrusillat, amely csakis a párizsi metró alagútjaiban érezhető. A metróállomás boltíves, magas mennyezetű, nincs ott a plafon az ember feje fölött két arasszal; a franciák különösen adnak arra, hogy közösségi tereik kényelmesek legyenek. A szociológia egész ága alakult ki a közterületi komfort érdekében. A metró mitológiájához tartoznak a koldusok és az elborult elméjűek. Az ember legyen óvatos; nem tudhatja, hogy a mellette haladó hivatalnok külsejű férfi mikor ordít fel, odébb pedig, másvalaki mikor rúg bele az automatába. A metróban mindenki óvatosabb és jobban figyel társaira, • Éjszaka egy jellegzetes párizsi kávéház teraszán. mint az utcán. A metrókocsi színpad, a találkozó tekintetek színpada. A sokféle ember: élmény. A szépségnek mélyreható, szinte anatómiai stúdiuma végezhető el itt. Sehol nem tűnik nagyobb tévedésnek, hogy a globalizáció uniformizál. Eddig jut az ember, amikor a metrókocsiba gyűrött férfi lép be, kerekekre szerelt erősítőt húz maga után válla köré valószínűtlenül horpadozott rézfúvós hangszer tekeredik. - Programé spéciale! - kiáltja bátran, s noha itt elfogy a franciatudása, elbizonytalanodás nélkül kínálja tovább románul a műsort. Az emberek arcán látszik, már tudják, mi következik, kornyikálás, kedélyes kéregetés, aprócsörgés; mindig ugyanaz. A román atyafi bekapcsol egy magnót, a metrókattogásba ellentétes taktus vegyül. Aztán belefúj a rézbe, és ez már igen, ez olyasmi, amire figyelni kell, a kocsit borzalmas rezes bőgés tölti be, egy anya gyermeke füléhez kapja kezét, de senki sem szól. Talán a toleranciához tartozik ez is. A bőgés végül magától marad abba, csődöt mond a fúvó. Az atyafi újabb francia-román szóáradatba kezd és kis bukszájával bejárja a kocsit. Semmit nem kap. Alig ül el a közjáték, mozgás támad a kocsiban, egy fiatalember térden csúszva közeledik, végig az egybenyitott kocsisoron. Szánalommal vegyes bosszankodás fut végig az embereken, mindenki tudja, egy újabb trükk a részvét elnyerésére, a térden csúszó ember látványa mégis torokszorító. Egészen addig, amíg látótávolságban meg nem jelenik egy asszony is, szakasztott a kelet-európai cigányok mása, és őelőtte viszont hatéves körüli kislánya megy térden csúszva, míg a nő alázatos fájdalommal mormog egy ismeretlen nyelven, melynek tagolását csak a kezében megcsörgetett pénztárca árulja el. A szerelvény megérkezik a Défense-ba, a Párizs „amerikai" negyedébe, a Les Quatre Tfemps falunyi áruházközpontjához. Az asszony arcáról elröppen az alázat, felsegíti a gyermeket és majdnem hogy könnyű léptekkel tűnnek el a sietős emberek között. Hidak nyája Párizs rohan. Aki dolgozott már egyetlen napot is a városban, az tudja, Párizs I Szökőkút a Beaubourgban. (Fotók: Schmidt Andrea) tempóját a reggeli rohanás, a hosszú ebédszünet, a késő délutáni újabb rohanás, s végül az emberek esti szétáradása adja. A város egyes részei néha reménytelenül zsúfoltak lesznek, máshol pedig annyira kiürülnek, hogy az utcák fordulóiban a látogatót váratlanul éri a régi Párizs nosztalgiáival zenélő belvárosi csend. Párizs, ha jó kedvében találjuk, és tudjuk, mit keresünk, meglepetéseket tartogat. Ha az embernek van ideje, hogy a mondén város álarca mögé nézzen, a Champs Élysées nyolcsávos útja mellől húzódjon be a sétányokra, amelyek még Marcel Proust regényének hangulatát őrzik. Térjen be a Latin negyed kis utcáiba vagy a bal part platános útjara, s itt már a város otthonos életterét pillanthatja meg, azokat a helyeket, ahol szerecsen köszöntőlegényekkel fogadó kozmopolita világboltok nélkül élnek a párizsiak. De kik is a párizsiak, eredne utána az ember e kérdésnek, miután egy kocsmai estét átbeszélgetett róluk egy új-zélandival, s további társak csatlakoztak hozzájuk, volt köztük spanyol, korzikai és argentin, mind párizsiak, csak olyan nem volt köztük, akinek minden felmenője harmadíziglen is párizsi volna. Olyan talán nincs is, mondják. Ez lehet a titka annak, hogy a világváros ennyire nyitott és ilyen egyszerre otthon találja magát benne, már az is, aki csak megérkezik. A városban élőket magukat is elfogadta ez a sokszínű közeg, s noha kenyérre ettől még nem telik több, szabadon és nyíltan beszélni viszont lehet, az embereket érdekli a különlegesség, a mozik és színházak tele vannak olyan előadással, amelyek szenvedélyes emberi viszonyokról szólnak, morálfilozófusokból könyvsztárok lesznek és a Guillaume Apollinaire Mirabeau-híd-ja izgalmas sláger lesz már a lemez megjelenése napján. „Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon"- visszahangzik Apollinaire, e Párizsba vetődött lengyel sora az Égövból, míg az ember átbaktat a Szajna fölött a Pont Neuf-ön. A reggel párája Párizsban mindig kékes, mintha a londoni kódtól akarna különbözni. Az épületek körvonala bizonytalan lesz, mint egy impresszionista képen, s ilyenkor még a komor igazságügyi palota is lebegni tud. PANEK SÁNDOR