Délmagyarország, 2001. november (91. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-24 / 274. szám

SZOMBAT. 2001. NOVEMBER 24. NAPOS OLDAL II. Alföldi Róbert a Szentivánéji álmot rendezi a Szegedi Nemzeti Színházban „Előadásaim provokatív állásfoglalások" \ma0r / atásvadász műfajnak tartja a színházat, azt szereti, ha röhögnek vagy zokognak az előadásain a nézők. A Tivoliban látható legutóbbi rendezésére, a csiklandós politikai felhangokat is kapott Macbethre hónapokra előre elfogyott minden jegy, mint ahogy a főszereplésével tavaly Szolnokon bemutatott, ősztől pedig a Tháliában műsorra tűzött Amadeus is fergeteges siker. Hernádi Judittal Titánia szerepében már elkezdte próbálni Szegeden Shakespeare-szériájának következő darabját, a Szentivánéji álmot, amelyben meglepetést ígér. Színházi életünk egyik fenegyerekével, Alföldi Róberttel nemcsak a készülő új produkciójáról, hanem a Nemzeti Színházat nyitó Tragédiában vállalt szerepéről is beszélgettünk. Alföldi Róbert: Bármilyen fura, nem titkolom: nagyon büszke vagyok arra, hogy velem nyilik majd meg az új Nemzeti Színház. (Fotó: Schmidt Andrea) -Az utóbbi időben több Shakespeare-darahot is rendezett. A Szentivánéji álom programszerűen következik most ebben a sorozatban? - Nem, egyszerűen Korognai Károly erre kért fel. Nem dolgoztam még a Szegedi Nemzeti Színházban, ezért örömmel vállaltam. Szeretek új helyen, új emberekkel színházat csinálni. A Szentivánéji álom jól ismert darab, kihívásnak érzem, hogy tudok-e belőle valami újat. eredetit, mást kihozni. Izgat az is, hogyan lehet úgy megcsinálni, hogy a benne lévő sötét nedvesség - amit akár a szó szexuális értelmében is érthetünk - megmaradjon, és ne változzék az előadás édi-bédi tüllruhában rohangáló szereplőkkel helyes kis mesejátékká. Ugyanis jóval több ennél, sok olyan dolog van benne, ami elindítja az ember agyát. Például tanulságos feltenni a kérdést: Milyen a mai városlakók és a mai tündérek viszonya? -Nem a klasszikus Arany-fordítást választotta, hanem Nádasdy Adám új magyarítását. Miért? - Általában nem szoktam régi fordítást használni, mert Arany Jánosé ugyan remekmű, mégis azt hiszem, a nyelvnek is minél jobban közelítenie kell a mához. Szeretem minimálisra csökkenteni a szöveg és a közönség közötti távolságot. Mai nyelven sokkal könnyebb mai módon fogalmazni. Ez csak nálunk téma, normális helyeken két-három évente újra lefordítják a régi darabokat. Amikor nemrégiben a szlovákiai Nyitrán dolgoztam, kiderült, hogy a Hamletnek az elmúlt húsz évben tizenöt szlovák fordítása született. Csak meg kellett keresnem, hogy ahhoz a világhoz, amit mi szerettünk volna megteremteni, melyik áll a legközelebb. Ha már olyan mázlisták lehetünk - amilyenek az angolok nem hogy lefordíthatjuk Shakespeare-t, akkor érdemes ezzel élnünk, hiszen rengeteget változik a nyelvünk. Régen rossz, ha a nézőnek már az is gondot jelent, hogy megértse, mit beszélnek a színpadon. - Az olyan alapművek bemutatásával kapcsolatban, mint amilyen a Szentivánéji álom is, gyakran megfogalmazzák Szegeden azt az igényt, hogy lehetőleg beavalószínházijellegű produkció legyen, amire el lehet vinni a középiskolásokat is... - Ez marhaság! Nem gondolok ilyen rosszat a nézőkról. Ha tisztességesen megcsinálunk egy előadást, ha komolyan vesszük a munkát és a darabot, az mindig, mindenhol hat, és a nézők is komolyan veszik. Akkor is, ha meglepődnek, mert nem úgy fogalmazódik meg, ahogyan megszokták, ahogyan várják. Egyébként a középiskolások a legmegdöbbentőbb közönség: általában épp amikor a pedagógusok legjobban sikítoznak, akkor fogadják a lehető legtökéletesebben a produkcióimat. Mert megérzik, hogy nem nézzük őket hülyének. Mindig pontosan megértették, hogy miről van szó. A beavatószínházas megközelítésben nem hiszek. Egyszerűen jó előadást kell csinálni, ami akár fel is kavarhatja a közönséget. - Milyen társulatot talált Szegeden? -Nagyon jót! Lelkesek, helyesek, öröm velük dolgozni. - Király Attila nemcsak Puck lesz, hanem az előadás koreográfusa is... - Mint ahogyan az elmúlt négy évben minden produkciómban. Ma már a színház nem csak verbalitás, hanem sokkal komplettebb és összetettebb dolog. Azért dolgozom mindig koreográfussal, hogy a mozgások is minél pontosabbak, szakszerűbbek legyenek és minél inkább azt jelentsék, amit szeretnék. - Csáki Judit a Mancsban legutóbbi rendezéséről, a Macbethról szóló kritikájának azt a címet adta: „Malcolm Orbán Viktor?" Csiklandós politikai felhangja lett így az előadásnak... - Csáki Juditot majd személyesen, négyszemközt elküldöm oda, ahová gondolom. Nem hiszem ugyanis, hogy valóban arról szólt volna az előadás, amiről ő írt. Ebben az esetben a kritikusnak nem a produkciómmal, hanem velem van baja. Szerinte azzal, hogy elvállaltam Lucifer szerepét Szikora János rendezésében az új Nemzeti Színház nyitóelőadásában, párttag vagy pártkatona lettem. Unom már ezt a témát, nincs kedvem vitatkozni róla. A Mancs-kritika nem az előadásról, hanem rólam szólt, ami roppant megtisztelő, csak az a kérdés, mi értelme. -A színházi szakma véleményét figyelmen kívül hagyó kormányzati döntések miatt több neves színész és rendező nem vállalt szerepet az új Nemzeti Színház választási kampány időszakára eső megnyitásában. Nekik mit mondana? - Én sem párttisztséget, csupán egy szerepet vállaltam el, amire egy olyan rendező kért fel, akivel jól dolgoztam korábban együtt. A szolnoki Amadeus-produkciónk az előző évad egyik legnagyobb sikere volt, most a Thália Színházban játsszuk óriási érdeklődés mellett. Miért ne mondtam volna igent Szikora János következő felkérésére is? Bármilyen fura, nem titkolom: nagyon büszke vagyok arra, hogy velem nyílik majd meg az új Nemzeti Színház. Maximálisan igazat adok Jánosnak, aki úgy véli: abban a pillanatban, hogy felmegy a függöny, megszűnik a politika, és elkezdődik a színház. Jellemző Magyarországra, hogy amikor egy ilyen fantasztikus felkérést kap egy színész, ahelyett, hogy ujjongva rohangálna örömében az utcán, kiskocsmák sötét szegletében arról tanakodik a barátaival, hogy elvállalja-e vagy sem. - így történt? - Persze! A barátaim döntő többsége azt mondta: el kell vállalni. - Ha Adám szerepére hívták volna, akkor is igent mond? -Nem. -Sokan mondják: Alföldiben is van valami luciferí... - Hála istennek! A sötétség mindig vonzott. Persze nagy kérdés, hogy Lucifer esetében valóban szimplán a sötétségről van-e szó. Ő mindig csak kérdez. Én is mindig ezt próbálom tenni: kérdezni, majd megmutatni, hogy a válaszkeresésben mire jutottam. - A Tragédia-produkcióról folyó vita egyik oka tatán az lehet, hogy a liberális oldalon úgy érezhetik: nem álltak ki bizonyos értékek mellett. - Nekem nem az a dolgom, hogy verbálisan megfogalmazzam a politikai nézeteimet. Művészember vagyok, abból, amit csinálok, határozottan kiderül a liberális értékrendem, és az is, hogy mit gondolok a világról. Számtalanszor megkaptam már, hogy cigány, zsidó, buzi rendezó vagyok. Nemrég küldött valaki egy levelet, amiben azt veti a szememre: nem vagyok elég magyar. Nekem nem dolgom folyton a politikáról beszélni. Azzal politizálok, amit a színházakban csinálok. Az előadásaim általában arról szólnak, hogy mi történik a kisebbségekkel, mi történik azokkal, akiket valamilyen igazságtalan módon megbélyegeznek, negatívan diszkriminálnak. Nagyon erősen és határozottan bontom ki és hangsúlyozom ezeket a konfliktusokat, mert abban bízom, ha megmutatom őket, akkor beszélnek róluk az emberek. Hiszek abban, hogy a normálisan gondolkodó többség semmiféle szélsőséges nézettel, párttal nem azonosul. Egy jó művész egész munkásságának a kirekesztő szélsőségek ellen kell szólnia. Az előadásaim világos, sőt provokatív állásfoglalások. Egyébként Szikora János produkciójában is csupa olyan művész vesz részt, aki vállaltan liberális. A politikát én is figyelem, sokszor őrjöngök, sikítok és azt mondom: el kell innen menni! De nem megyek el, hanem teszem a dolgom. - Mitől válik majd állásfoglalássá a Szentivánéji álom? - Attól, hogy a tündérek kicsodák. - Megfejthető lesz? - Nem kell majd megfejteni, abszolút egyértelmű lesz. Csak nem akarom előre elárulni. Kerestem és találtam egy olyan közeget, ahol a misztikum és a varázslás - éppúgy, mint a tündérvilágban - a hétköznapok része. - Heteken át Szegeden dolgozik, mi lesz a reggeli tévészerepléseivel? - Roppant korrekt a viszonyom az RTL Klubbal, mert olyan szerződést kötöttem, amely lehetővé teszi, hogy akkor tévézzek, amikor a színházi elfoglaltságaim megengedik. Most, hogy folyamatosan Szegeden próbálok, hétfőnként, a színházi szabadnapokon vezetem a Reggelit. - Mostanában milyen arányban kap színészi és rendezői felkéréseket? - Már évekkel ezelőtt átbillent a mérleg a rendezés oldalára, így ebből a szempont-' ból is jókor jött a Lucifer, hiszen a következő három-négy évre egyelőre nem kaptam más szerepajánlatot. Biztosan eljön majd az az időszak is, amikor újra többet leszek színpadon, de így sem lehetek elégedetlen, hiszen márciustól a Tragédiával együtt összesen négy párhuzamosan futó előadásban fogok játszani. Ez most épp elég, mert sokféle más munkám is van, tulajdonképpen 2004-ig be van táblázva az életem, hiszen a rendezésekre már évekkel korábban megkapom a felkérést. Színészként nagyon fontos számomra, hogy azért hívjanak, mert kifejezetten én kellek. -Jól döntött, amikor két éve a vígszínházi tagság helyett a szabadúszást választotta? - Egyszerűen úgy éreztem, elfáradt ott számomra a közeg, ezért el kellett jönnöm, tovább kellett lépnem. Ki kellett próbálnom, hogyan működök máshol. Az elmúlt két évben olyan helyeken játszottam, ahol soha nem fordultam volna meg, olyan emberekkel dolgozhattam, akikkel valószínűleg soha nem találkoztam volna másképp. Rendezőként biztosan nem ért volna ennyi kihívás. - Az első napon hogyan fogadták szegedi kollégái? - Fenntartásokkal. Amikor belépek egy ismeretlen színházba, a tekintetekből pontosan tudom, hogy néhányan azt gondolják: jött egy nagypofájú, nagyképű alak, aki rendezkedik majd és játssza az agyát. Szerencsére ez az állapot itt is legfeljebb egykét napig tarthatott. A munka minőségével mindenkit meg lehet győzni. Hollós! Zsolt Podmaniczky Sziláid |gj Vénusz a Rózsadombon A ház belsejét üreges bútorok töltötték ki; üreges asztalok és fotelek, csővázas szekrények, de még a képek kereteiben is levegő cirkulált. A fényes felületek erősen vakítottak, s mintha a bútorszöveten is belevarrt fiitterek villódznának. Első meglepetésemben a zárt ablakok mögött kifeszülő, különböző tájakat csak percek múlva vettem észre; minden ablak mögött más és más táj, semmi közük a kintihez. A kilátást egy, a csővázas ablakkeretre szerelt végtelenített vezérlővel irányították, ezért a képekről előbb azt gondoltam, csak vetített képek... De túl sok időm nem maradt gondolkodni, mert az emeletre vezető lépcső fényes korlátján egy korombeli fiú csúszott a nappaliba, a korlát végén nagyot ugrott, de még bőven előttem megállt. Nem akartam (tudtam) hinni a szememnek: ugyanaz az arc, mozdulatok, magasság, de talán még a ruhája is ugyanaz volt, mint annak a barátomnak, akihez soha nem engedtek el anyámék. Kissé furcsálltam magam is, de megkérdeztem: „Mit keresel te itt?" A fiú, szokása szerint lesütötte a szemét, csak a vállát rándította. Aztán fölnézett rám, de mintha üresebb lenne a tekintete: „Te vagy az, Aliz, vagy a nővéred?" Most így utóbb visszagondolva, azonnal föltűnt, hogy itt megint valami „csúszás" van a képben: „Szerinted?", próbálgattam a fiúutánzatot, hátha kiveti magából a saját szerepe. „Szerintem te vagy az", magyarázta egyszerűen. „Én hát, te maflapék!" „Meg tudnád mondani, hogy találok haza?", kérdezte a fiú. „Attól függ, honnan, merről jöttél. Én a...", de jobbnak láttam nem folytatni. „Tea...?" „Semmi tea. Elindulsz, mész-mész..., de mi a túrónak akarsz te hazamenni? Nem jó itt?" „Félek, gyászos vége lesz ennek." „Ne szenvedj már, az isten szerelmére. Örökké szenvedsz. Mindig van valami bajod. Ha ott, ahol vagy, nem jó, akkor sehol nem jó." Vagy valami ilyesmit motyoghattam; anyám is mindig azzal jött elő, hogy túl korán kinyílt ennek a gyereknek az értelme, ebből így soha nem lesz nő. A nőknek olyan butáknak kell lenni, mint én vagyok; a butaság szelídség, őrjítő szelídség, és kész. Apám meg hallgatott, egy jó ideje, mióta nem volt többé kedve elismételni, hogy ő inkább fiút akart, egy hasonlót, aki hasonlóan okos, neki nem hiányzott a lányosan őrült szelídségem. A fiú váratlanul benyúlt a háta mögé, és onnan lecsatolt egy háromfokú létrát, majd a hasamnak támasztotta. „Ne mozdulj!", mondta, és behátrált az egyik szoba felé. De megtorpant. Föntről, ahonnan ő is érkezett, fémes csörgés zaja hallatszott. És alig telt bele kis idő, két férfi jelent meg a lépcsőfordulóban. Egy-egy ember méretű acél ablakkeretet szorítottak maguk elé, és mintha csatáznának, egymáshoz csapkodták a kereteket, aztán hogy így összetapadtak, egymás ablakkeretén tapicskoltak a kilincsek körül. És nyögtek is rendesen, az egyiknek úgy izzott a feje, mint az őszi vadalma. A fiú nem jött elő az ajtó takarásából, sőt mintha észrevétlen rejtőzni próbálna. Akkor egyszer csak az egyik csatázó férfi, majd a másik is rám kiáltott: „Segíts már! Nem látod, hogy érted küzdök!?" Most akkor melyik; és bár nem volt szokásom, de rágcsálni kezdtem a körmöm. Az ajtó mögött a fiút kerestem, már nem volt sehol. Az ablakkereteknek rémes hangja volt, és bár ilyet még soha nem csináltam, gondoltam, itt az ideje, megmarkoltam egy szék támláját, hogy a levegőbe lendítsem. Csakhogy hiába: a szék vagy olyan nehéz volt, hogy nem bírtam fölemelni, vagy leragasztották. De ebben a pillanatban az egyik férfi fölülkerekedett: kinyitotta a másik ablakkeretét, és amazt, ahogy elveszítette egyensúlyát, átlökte rajta, majd gyorsan, egy mozdulattal rázárta. A vesztes a keret mögött elterült a földön, úgy tűnt, megkönnyebbülés költözik az arcára, és ahogy ez errefelé szokás, vártam, hogy eltűnjön. De nem. A győztes odalépett hozzá, kezet nyújtott, majd talpra rántotta a vesztest; összeillesztették az ablakkereteket, amikből egy keret lett, aztán pár lépés után egymásba olvadtak. Az egy keretet a falhoz támasztotta ez a most már egy férfi, meghajolt a győztes-vesztes, és így szólt: „Hercegnő! Szolgálatára. Bármit kérhet, én bármit teljesítek. Bármit. Érti? Bármit. És elnézést az előbbi csatáért, de amikor megbíztak az ön vezetésével, nem nagyon akartam elvállalni." „Miért nem? És ki bízta meg?" Kérdeztem, és én is nagy levegőt vettem a csata után, tanári módra a széknek dőltem, ahogy apám szokott volt várni, mikor hamarabb hazaért a hírem, mint én magam. De nem álltam itt meg, mert kezdtem kiismerni ezeket az embereket: „Csak nehogy nekem azzal álljon elő, hogy nem mondhatja meg. Bár, ha úgy vesszük, ennél nagyobb kudarc is ért már." „Na látja." „Igen, és? Mondja tovább!" A férfi lesütötte a szemét, ahogy az imént a fiú, benyúlt a farzsebébe, és egy átizzadt, gyűrött papírt húzott elő. (folyt, köv.)