Délmagyarország, 2001. november (91. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-03 / 256. szám

Tizenegy vádlott no ii Elmondtuk, ami a szívünknek fájt fi „Nem lehet csudálkozni azon, hogy részt vettem a városi munkástanácsban!" - jelenti ki Zsuzsa néni. Magyarázatként meséli, hogy kénytelen volt átélni, amint sárba tiporták édesapja, Kecskés István, a hadirokkantak gyámolítójának emlékét: a róla elnevezett Kecskéstelepet is Ságvári­ra keresztelték. A Kecskés család ötvenes évekbeli nehézségeiről mindent elárul, hogy például Zsuzsanna, a fizika-kémia szakos középiskolai tanár csak a Szegedi Cipőgyárban és csak fizikai munkát talált magának. Ám az apai modell, mely szerint a gyengéket gyámolítani kell, mindennél erősebbnek bizonyult. Tanárból bizalmi „- Maga akarta a dolgozókat képvisel­ni? - mért végig gúnyosan a parancsnok a Csillagban. - Nem akartam. Engem megválasztot­tak!" - idézi föl büszkeséggel a hangjában a párbeszédet Zsuzsa néni. Eletének sors­fordító történeteként tartja számon, hogy 1956 áprilisában, választott szakszerve­zeti bizalmiként, a jogszabályokat kutat­va, azokra hivatkozva sikerült kiharcol­nia, hogy a gyár leállítását ne a dolgozók szabadságára terheljék. Zsuzsa néni úgy emlékszik, a nem mindennapi eset után jelentette ki a cipőgyár főművezetője: „So­ha többet nem engedek munkások közé iskolát végzett embert." Elszigetelt helyzete miatt az egyetemi forrongásról csak utólag értesült Zsuzsan­na. A szegedi korzón vonulóknak, az ok­tóber 23-i tüntetésnek is nézője, nem részt­vevője volt. „Minden kommunista a pocok­lyukba bújt, mi viszont mérhetetlenül örül­tünk. A tüntetés hírére a cipőgyárban is megválasztottuk a munkástanácsot. Az volt a dolgom, hogy képviseljem a dolgo­zókat. A nagygyűlésen, a tanácsházán föl­szólaltunk, elmondtunk mindent, ami a szívünknek fájt" - összegzi 1956. októbe­ri-novemberi szerepét Kecskés Zsuzsanna. A történtek pontos időrendbe szedésé­hez Bálint László: 1956 A forradalom Sze­geden című könyve segít. Ott olvasható, hogy október 27-én választották Kecskés Zsuzsannát a Szegedi Cipőgyár munkás­tanácsa titkárának. Számára az aktív időszak november közepétől kezdődött: társai 13-án őt delegálták a városi munkás­tanácsba. Utóvédharcok A szegedi munkástanácsok 15 pontból álló követelést akartak eljuttatni a Kádár­kormányhoz. E listán szerepelt - többek között - a szovjet csapatok kivonásának, Magyarország semlegességének, függet­lenségének és szabadságának, valamint a demokratikus választásoknak az óhaja. „Nagyon mellettünk voltak a dolgozók" ­emlékszik ma Zsuzsa néni, aki úgy véli: „kevés volt az idő, nem lehetett túl sok mindent csinálni". A szegedi nép követe­léseit tolmácsoló, a parlamentben Apró Antallal november 19-én tárgyaló küldött­ség tagja volt Kecskés Zsuzsanna is. Sze­rinte a Kádár-féle politikusok akkoriban a szegedi küldöttségről is azt gondolták „hőbörögnek, még nem sikerült őket legyűrnünk, hallgassuk hát meg, mit mon­danak, válaszolunk ezt meg azt, aztán vár­ják csak, hogy lesz belőle valami!" Külde­tésük teljesítéséről - fölismerve az ország­ban és a Szegeden kialakult helyzetet - be­számoltak a szovjet városparancsnoknak is. Ezt követően többször is gyűléseztek, legfontosabb munkájuknak az iparkama­ra tervezetének megszövegezését tekin­tették. A szovjet városparancsnokság tiltá­sa ellenére, illegálisan megszervezték a Szegedi Városi Központi Munkástanácsot. A testület titkársága egyik tagjának de­cember 8-án Kecskés Zsuzsannát válasz­tották. „Csak egy-két gyűlést tarthattunk az elnök, Skultéthy Medárd lakásán, mert be­tiltották a testületet - emlékszik Zsuzsa néni. - Aztán vártuk, mi lesz velünk. Nap mint nap úgy mentem a munkahelyemre, hogy a táskámba tettem a fogkefét és a ci­jr­irak akatpernek tartották Skultéthy Medárd és társai ügyét mely­ben a Csongrád megyei bíróság népbírósági tanácsa 1957. augusz­tus 31 -én hozott ítéletet. E perben az ötödrendű vádlott Kecskés Zsu­zsanna, a Szegedi Cipőgyár munkástanácsának titkára. Ellene ugyan­az volt a vád, mint a forradalom utóvédharcaiban szerepet vállaló tíz társa ellen: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szer­vezkedés. A csoport egyetlen nő tagjára mért elsőfokú ítélet: tízévi bör­tön, tíz év egyes jogoktól való teljes eltiltás és teljes vagyonelkobzás. Az akkor 33 éves asszonyt 5 éves fia, idős édesanyja, húga és öccse várta haza. Kecskés Zsuzsanna 1963 áprilisában szabadult. m Kecskés Zsuzsanna: „Kevés volt az idő, nem lehetett túl sok mindent csinálni." (Fotó: Karnok Csaba) garettát, mint a legfontosabbat. De csak 1957. március 8-án vittek el, akkor is itt­honról. „Egy civil, egy nyomozó és egy pufaj­kás jött értem, .gitárral' a kezében. Éjjel 11 órakor csengettek, aztán hat rendőr is ér­kezett. Már akkor is nevetségesnek tartot­tam, hogy kilenc férfi kísér egy fegyver­telen nőt, kijárási tilalom idején. Gyalog mentünk a Csongrád Megyei Rendőrkapi­tányság fogdájába. Ott már sokan voltak, nem csak a mieink. Egy zárkában 8-10 ember zsúfolódott... A jó Isten segítsé­gemre sietett. Ma sem értem, hogy mertem, de pimaszul viselkedtem. Talán azért, mert egyetlen nő voltam a sok letartóztatott kö­zött. Úgy gondoltam, nem szabad kimutat­nom az érzelmeimet. Azt se, hogy mennyi­re hiányzik a fiam... Összekulcsoltam a kezem, és ez irtózatos erőt adott... Az egyik nyomozó megkérdezte: ,Ugye, maguk utál­nak bennünket?' Erre azt mondtam: ,Mért, maguk tán szeretnek minket?' Aztán egy kihallgatásomon kiböktem: ,Az a hír jár­ja, hogy itt szíjat hasítanak az ember há­tából.' Erre a nyomozó azt mondta, hogy a látogatónak úgyse merném mondani, ha bántanának is. Én meg azt válaszoltam: ,Ha engem vemének, akkor is megmondanám, ha száz őr ülne is mellettem.' Erre behív-. ták Mártit, a húgomat. így tudattam: élek..." Védelem, tanúk nélkül Megsárgult, írógéppel sűrűn teleírt, hár­tyavékony lapot tesz elém Zsuzsa néni. Őszinte tisztelettel a hangjában magya­rázza, hogy védelmét egyetlen ügyvéd, Jezemiczky Ákos merte elvállalni. Védbe­szédében dátumokhoz kötötte, miképpen változott a munkástanácsok kormányzati megítélése, számba vette, e határozatokról mikor szerezhettek tudomást a szegedi szervezkedők. Bizonyította, hogy a váro­si munkástanács december 9-ei és az azt követő összejövetelei kizárólag az ipar­kamarai tervezettel foglalkoztak, ami nem állam- és rendszerellenes cselekmény. Azt is igazolta, hogy nem volt érzékelhető: a pesti munkástanács államellenes. Ezért a hivatalos állásfoglalás közzétételéig, azaz 1957. december 8-ig az ülésein a részvé­tel vagy az összeköttetés keresése nem ki­fogásolható, nem büntetőjogi kérdés. Az ügyvéd pozitívumnak értékelte, hogy egyetlen szegedi üzemben sem volt sztrájk december 11-12-én. sőt: a vádlottak közül többen felszólaltak a munka felvétele és a túlórázás érdekében. így a társaság legna­gyobb bűne, hogy engedély nélkül gyűlé­sezett. Ezen érvek ellenére a megyei bíró­ság népbírósági tanácsa Skultéthy Medár­dot és társait - Bálint Ferencet, Farkas Jó­zsef Tibort, Tisóczki Józsefet, Kecskés Zsuzsannát, ifj. Nagy Imrét, ifj. Karácso­nyi Mihályt, ifj. Sulyok Mihályt, Bodó Il­lést, Veres Pétert, Honkó Mátyást - a né­pi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádolta. E szege­di kirakatperben száz tanút idéztek be, a ti­zenegy vádlott első fokon összesen 77 év börtönbüntetést kapott. A társak sorsának alakulásáról nem tud Zsuzsa néni. Saját ítéletéről úgy véli, hogy az a cipőgyári vezetők bosszúja volt, illet­ve a rendőrökkel szembeni pimaszságának következménye. „De lehettem volna nem pimasz?" - kérdezi, majd válaszol: „Csak így lehetett elérni, hogy békén hagyja­nak... A börtönéveket aránylag jó kedéllyel tudtam végigcsinálni, mert nem volt bűntu­datom." Zsuzsa néni ott végre taníthatott. Ezért is mondja: könnyebb volt neki a rács mögött, mint szeretteinek szabadlábon. A családfenntartó a húga, Márti lett, aki ké­pesített könyvelő létére, gimnáziumi érett­ségivel Szegeden nem tudott elhelyezked­ni, még fizikai munkára se. Végül vidéken talált kenyérkeresetet. Felülvizsgálatok „Nagyjából 1961 februárjában az or­szágos párbizottságától jött egy ember és az utcai lakónyilvántartó könyv vezetőjétől, az édesanyámtól kérte valakinek az ada­tait - folytatta a múltidézést Zsuzsa néni. - Annak az embernek anyuka elmondta, hogy tíz évre elítéltek, és elmesélte, miért. Az illető tanácsára anyuka leírta a történ­teket és felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Ennek folyományaként egyéni kegyelmet kaptam, elengedtek öt évet, 1962 áprilisá­ban szabadultam..." Szegeden azonban sehova nem vették föl dolgozni. „De Kalocsán kioktattak, hogy mivel letöltöttük a ránk szabott bün­tetési időt, a törvény szerint munkát kell kapnunk. A közvetítőbe mindhiába jártam - emlékszik hányattatásaira. - Végül be­mentem a városi pártbizottságra, és az or­szágos börtönparancsnokság oktatási osz­tályára is írtam, hogy segítsenek. Erre rög­tön lett munkám: a pincegazdaságban gép­írói helyet kaptam... A közügyektől való el­tiltásom 1972-ben járt le. Akkor beadtam a mentesítési kérelmemet... De még 1988­ban is, mikor nyugdíjasként dolgoztam az áfésznél a bérosztályon, érdeklődött utá­nam a rendőrség. Örülök, hogy utánunk kosiattak a nyomozók, és nem vették ész­re, hogy az egész ország szervezkedik." Szerencsésnek érzi magát Kecskés Zsu­zsanna, mert sok sorstársával ellentétben megélhette, hogy rehabilitálták, ő és a hú­ga is kitüntetéseket és nyugdíjemelést ka­pott. De mégsincs kibékülve a világgal. A fia hat gyereket nevel, négyet közülük még iskoláz, így ami pénze neki és Márta hú­gának van, az mind oda megy. Fájlalja, hogy - bár fizetik a lakbért az IKV-nak ­a kéménybélelés másfél éve késik, mert a társasházzá nyilvánított épület nagyobb részének tulajdonosai, nem hajlandók ki­fizetni a rájuk eső részt. Akét nővér annak a háznak egyik zugában él, melyet egykor édesapjuk építtetett. Talán igazságos len­ne, ha kétszobás lakrészüket megkapnák -ajándékként, 1956-ért. Újszászi Ilona

Next

/
Oldalképek
Tartalom