Délmagyarország, 2001. november (91. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-10 / 262. szám

SZOMBAT, 2001. NOVEMBER 10. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévét A képpel nagyon kell vigyázni. Igy egyszerűsíthető le Szabó István filmrendező figyelmeztetése. A nagy­világban is nagy tekintélynek örvendő Oscar-díjas ren­dezőelmesélte Juszt Lászlónak egyik élményét. Külföl­dön forgatott a balkáni háború idején, este bekapcsol­ta a szállodában a tévét és látta a szörnyű híradóképe­ket, amint az élelemért sorban álló szarajevóiak közé lőnek. Szerbek lőttek a bosnyákokra, mondta a szpíker. A rendező lement egy órácskára sétálni, s amikor vissza­téri a szobájába, megint bekapcsolta a tévét. Egy má­sik csatorna másik híradójában ugyanazt a szörnyű képsort látta mint az imént. A bosnyákok lőttek a szer­bekre, mondta a szpíker. A rendező azt mondta, az emberek azt hiszik, hogy a felvevőgép az igazságot és csakis az igazságot mutat­ja, hiszen arról van tapasztalatuk, hogy elmennek ki­rándulni, lefényképezik a családot, majd a fotót néze­getve azt látják, hogy az kétségkívül a családjukat mu­tatja, abban a ruhában, amelyben kirándultak, ott, ahova kirándullak, a Pisti mellett a Józsi áll a képen is, mint a valóságban. Az emberek nem tudják, hogy az igazság gyakran egészen távol van a valóságtól, mond­ta Szabó István. Hogy a modern technika MINDEN­RE képes. A képen olyan helyen tudja mutatni a Józsit, ahol ő sohasem járt, olyanok társaságában, akikkel sohasem találkozott. Az embereknek meg kell tanulni a képeket nézni, úgy, ahogyan megtanultak a sorok között olvasni. Lehet tudni, hogy a filmrendezőnek igaza van. Es ez nagyon szomorú. Alig van már olyasmi a világon, ami ellen ne kellene védekeznünk. Sündisznóállásban élünk. Van egy vitaféle kibontakozóban, hogy a médiának miként kellene védekezni a gyűlöletbeszéd ellen. Az egyik oldal azt mondja, nem szabad teret, képet, szót kap­ni a gyűlölködőknek, ebben (is) áll az újságírók fe­lelőssége. (Milyen újságírók? Mintha bizony ebben a szakmában nem lennének jelen a gyűlöletbe szélők!) A másik vélemény szerint MINDENKIÉ a szólás szabad­sága, csak arra kell vigyázni, hogy ne legyen végzetes keveredés, olyan képfolyam, amelynek elemei egyként valósághű képeknek látszanak, ezért azt lehet hinni, hogy a képen beszélők egyként az igazságot mondják. Teszem, az egyik csatornán ne lehessen összekeverni mondjuk Mészáros Tamást Lakatos Pállal, Franka Ti­bort Juszt Lászlóval, ifj. Hegedűst a szintén ifjú Rogáit­nal (bocsánat!). Hogy csúcspéldát is mondjak: Szabó Istvánt Fásy Ádámmal (ezer bocsánat!). \J etn tudom. Mármint azt, hogy mit kellene tenni. Az 1Y ember nézi az egyiket és azt hallja, hogy a szerbek lőttek. A másikat, és azt hallja, a bosnyákok lőttek. Az ember belövi magát, hogy az egyik ilyen, a másik az olyan. De - tényleg! - mit is gondoljunk, ha egyugyan­azon a helyen, egyszerre mondják: bosnyákok-szerbek. Nem hallunk semmit. Sose tudjuk meg, ki lőtt, kire. Igaz, amúgy sem. Ez van. Dévai Nagy Kamilla a növendékeiről\ a csúcsokról és a lepratelepről Fődíj az Aftának Fődíjat nyert Mundruczó Kornél Afta című alkotása a rövid játékfilm kategóriában a Cottbusban megrendezett kelet-európai filmfesztiválon. A film, amely egy tinédzser egy napját követi végig, már több nemzetközi elismerés­ben is részesült: az oberhau­n Pertuban vagyok az Istennel" Dévai Nagy Kamilla elő­adóművész nemrég Szegeden lépett fel az öt éve alapított Kró­nikásének Zeneiskola növendé­keivel. A művésznő és a diákok programja igen sűrű, sokat hív­ják őket szerepelni: Székelyud­varhelyre, majd Uzonra, Sepsi­szentgyörgyre, Ártándra, Nagy­váradra és Biharszentjánosra várják a csoportot a közel­jövőben. Az iskola jelenlegi öt­venkét növendékéből hárman születtek Magyarországon, a többiek határontúliak, felvidéki, kárpátaljai és ukrajnai magyar családok gyermekei. Az iskola nélkül közülük többen elkallód­tak volna, néhányukat ez a le­hetőség mentette meg például a drogozástól. A turnék során ja­varészt hazautaznak a kis „kró­nikások" és bemutatják szüle­iknek és barátaiknak, hogy szak­mailag mennyit fejlődtek az is­kolában. Dévai Nagy Kamilla azért alapította az intézményt, hogy a növendékek tanulmánya­ik befejeztével hazavigyék azt a zenei és költészeti hagyományt, amit itt sikerült elsajátítaniuk. A tanári gárda neves szakembe­rekből áll, az előadó-művésznő mellett Huzella Péter, Vikidál Gyula. Mádi Szabó Katalin, Va­cha Imre és Stoller Katalin tanít­ja őket a helyes beszédre, a hang­képzésre, a szolfézsra, a zenetör­ténetre, az éneklésre és a gitáro­zásra. A hallgatók a négyéves képzés befejezése után hivatalos előadó-művészi oklevelet kap­nak, ami az egész világon érvé­Dévai Nagy Kamilla: a Krónikásének Zeneiskolára tettem fel az életemet. (Fotó: Miskolczi Róbert) nyes. - A Krónikás valóban az élet iskolája - hangsúlyozza a művésznő. Dévai Nagy Kamil­la nagy szakmai múlttal és ta­pasztalattal rendelkezik, ugyan­is több szempontból csúcstartó: pályája során fellépett egész Eu­rópában, énekelt Ecuadorban, Koreában, Libanonban, Szíriá­ban, Venezuelában, Kínában és Észak-Amerikában, az ország­ban műfajában egyetlenként mindegyik földrészen színpad­ra állhatott. Csúcstartó, mert a vi­lágon ő énekel a legtöbb nyel­ven, még ugyan huszonkilenccel szerepel a rekordok könyvében, de mára harmincnégyre növel­te ezt a számot. És csúcstartó, mert három éve a világon egyet­lenként énekelt a calcuttai lep­ratelepen. A csúcsokat és rekor­dokat találkozásunk alkalmával ő hangsúlyozza, hiszen fontos­nak tartja, hogy magyarként be­járhatta az egész földgolyót, és a magyar zenei irodalom szó­listájaként más kultúrákban nép­szerűsíthette a pannon dallamo­kat. Legutóbbi lemezén a néhány éve Indiában elhunyt Teréz anya emlékének szentelt egy dalt, melyhez akkoriban klipet sze­rettek volna forgatni a helyszí­nen. A produkciónak magas árat szabott a Szeretet Missziójának vezetője: egy árvaházban, a hal­doklók házában és a lepratele­pen kellett énekelnie. Dévai Nagy Kamilla élete egyik leg­nagyobb élményének tartja a pár napos fellépést, komoly lel­ki próba elé állította a felszólí­tás, a kezdeti szorongást és fé­lelmeket azonban sikerült legyőznie, és egy szál gitárral a kezében több száz leprásnak énekelt. Erre a helyre mindezi­dáig más előadóművész nem tette be a lábát. - Pertuban va­gyok a jó Istennel, vigyáz rám gyerekkorom óta - meséli a művésznő. Hozzáteszi: nem jár templomba, hiszen Isten ben­ne rejlik a virágokban, a le­vegőben, a madarak dalában, de még az édesanyja hajfürtjé­ben is. A hitét és erejét részben ebből meríti. - Tudom, hogy éneklésre születtem, ez a dol­gom világban - teszi hozzá. Az iskoláért cserébe otthagyta a la­kását és a tanítványaihoz költö­zött. - A színpad varázsa hata­lom, amivel manapság sokan visszaélnek. Én szeretetből éne­kelek, és a példámmal erre buz­dítom mindazokat, akik eljön­nek hozzám - teszi hozzá zárá­sul a diákok fogadott mamája­ként Dévai Nagy Kamilla. Lévay Gizella Márton lúdja, Erzsébet pendelye, András pogácsája November csúf ember seni fesztiválon elnyerte az ARTE-díjat, illetve az öku­menikus zsűri oklevelét, a krakkói filmfesztiválon Ezüst Sárkány-díjjal jutalmazták, a szentpétervári Message to Man elnevezésű fesztiválon pedig megkapta a zsűri diplo­máját. Télelő jellege miatt a november a csúf jelzőt kapta a népi mondás­ban, bár reménykedtek itt-ott, hogy a hónap kö­zepén még lehet „Szent Márton nyara", vagyis néhány napsütéses, szép nap - bár az hideg telet jelez. Miként jóslási alap Erzsébet, Katalin, And­rás neve napja is, és nem csak az időjárásra. Ter­mésvarázslás, időrámu­tatás, férjjósló és férj­szerző praktikák kapcso­lódnak a „csúf ember"­hez. Márton napján, november 11 -én, a téli évnegyed kezdő­napján, Szent Márton püspök névünnepén régen sokféle szokás, jóslat, praktika dí­vott. Bérlet- és bérfizető ha­tárnap volt már az Árpád-kor­ban is, később e napon a bé­rért legeltető pásztorok „va­rázsvesszőt" vittek a termé­kenység érdekében a gazdák­nak, amiért „bélesadót", sü­teményt, meg bort kaptak. Újbort, merthogy annak „Márton a bírája", ekkor kell megkóstolni. Miként e napon volt szokás régen levágni az első hízott libát is, és illett belőle vinni a papnak (a püs­pökfalatját). Egész nap sokat kellett enni, hogy a jövő esz­tendőben mindig legyen majd bőven étel-ital, erő, egész­ség. A Márton-napi libakul­tuszt jelezte például, hogy már Bornemissza Anna feje­delemasszony szakácskönyve is 29-féle leírást, receptet adott „az szelíd lúd" elkészí­téséhez. A liba mellcsontjá­nak színéről az időjárásra jó­soltak, ha fehér, akkor havas, enyhe tél jön, ha vörösesbar­na, akkor nagyon hideg lesz. Erzsébet névünnepét (nov. 19.) ugyancsak az időjóslás­sal kapcsolták össze, rámuta­tónapnak tartották, mond­ván:„Szent Erzsébet napja tél erejét szabja", s ha esik, lágy tél következik. Ha e napon havazott, azt mondták „Er­zsébet megrázta a pendelyét". Katalin (nov. 25.), a lányok védőszentje ugyancsak az időjárással hozatott hírbe, úgy vélték, „Ha Katalin kopog. Karácsonyliocsog". Rámuta­tó jellege mellett dologtiltó nap is volt, például nem sza­badott kenyeret sütni. Sok­felé e napon az összes kere­kek leálltak, még a kocsikba sem fogtak be, emlékezvén arra, hogy Szent Katalint ke­rékbe törték, a malmosok templomba mentek. Volt, ahol ezen a leánynapon a fi­úk böjtöltek, hogy meglás­sák a jövendőbelijüket. Más vidékeken a lányok tartottak leendő párjuk látása végett böjtöt, András (nov. 30.) nap­ján. Általánosan elterjedt volt ezen a napon a szilvásgom­bóc főzése, a tésztába kis cé­dulán férfinevet gyúrtak, s amelyik először feljött a for­ró víz tetejére, az hozta a jö­vendőbelit. Párjóslásra sok­helyütt az András-pogácsát készítették, ólomöntéssel pe­dig a férjjelölt foglalkozását próbálták kitudni. E napon ké­szült időjósló hagymakalendá­rium is. András névúnnepe termékenységi nap is volt, ek­kor ültettek kotlóst, fát, páro­sítottak disznókat. S öltek is disznókat, sokfelé ez volt a vágószezon kezdete. Es ez volt a „mulatságölő" nap is, ekkor beszüntették a zenés, táncos összejöveteleket. „András zárja a hegedűt", el­kezdődik a csend ideje, az ad­vent, amit a régi szögediek böjttel is megszenteltek, s amit az öreg tápaiak ma is úgy emlegetnek, hogy adventbűt. Szabó Magdolna Podmaniczky Szilárd Vénusz a Rózsadombon Jó napot", mondtam szelíden a nőnek, aki valahogy a csésze és a kiöntő közé zsugorodott, és meleg, de metsző tekintetével úgy nézett rám, hogy nem állhattam, inkább megkapaszkodtam a fonott fotel karfájában és körülnéztem az udvaron, mint akinek más dolga sincs. A nő mögötti ház sárga falait fehér fakeret ölelte körül, az ablakokban tulipánok lógtak, vagyis inkább mintha az ablakokra festették volna. A ház mellett közvetlenül ugyanolyan sárga­fehér, de kisebb házikó állt, épp úgy nézett ki a.két építmény, mint nagyobb és kisebb testvér, akik a kellemes, napfényes időben napoznak a tisztáson. Mert az udvar valójában tisztásként feküdt a balról gesztenyéssel, jobbról vadtölggyel határolt térben. Figyeltem, hátha meglátom valahol azokat a kamerákat, amikről a férfi beszélt, de nyilván butaság, ha egyszer láthatatlanok, miért pont valamelyik fa ágához kötöznék őket. A férfi viszont szabályosan eltűnt, most már biztosan ő sem láthatatlan. A nő hátradőlt a kerti fotelben, bordó és arany gallérját fölhúzta a vállán, narancsos szipkát vett elő a zsebéből, beleszívott, a szipka vége fölparázslott. „Nyugodtan leveheted a ruhád, mondta, itt kint vagy a kameraövezetből." „Hány óra van, tessék mondani!?" A nő felhúzta szemöldökét, még a fülei is megmozdultak, ajkait összepréselte, el ne nevesse magát. „Nincs nálam óra", válaszolta. Ebben a pillanatban halk zene szólalt meg, jött mindenhonnan, a házból, a fákról, a földből, még az égből is. A nő kissé hátravetette a fejét, túlságosan nem zavarta a jelenlétem. És furcsa, mintha a zenének az illatát is érezném, nagyon pici, és tényleg halványan érezhető illatkülönbséggel követte a zenét a levegő áramlása, vagy inkább az illatáram. „Mi ez?", kérdeztem, a tálcáról leemeltem egy csészét, és a kiöntőből forró csokihoz hasonló csokit locsoltam bele. Visszaültem, belekortyoltam az italba, amely egyből szilárd tömbbé ugrott össze a számban, de amint erre is rákérdezhettem volna, már olvadt is tovább. „Ez, kérlek szépen, ez a szférák zenéje." „Hogy tetszik ezt érteni, miféle szféráé?" „Három nagy űrteleszkópot küldtünk szét a világűrben, valahogy úgy, mintha a merőleges koordinátarendszer szárai mentén haladnának. Persze, a merőleges egy kicsit másként veszi ki magát a görbült téridőben, és éppen ezért a viszonylagos pályaeltolódás miatti differencia észlelés-eltolódást is ad. A három űrteleszkópot elég széles sugárzásspektrumra állítottuk, és a beérkező jeleket itt a földön dekódolja és illeszti össze egy kis lézermasina. Minden egyes sugárhullámnak megfelel egy hang, illetve az intenzitásnak és eltolódásnak a hangszín és a hangerő. Ez a lézerfej aztán térben szórja szét a hanghuliámmá alakított rezgést, és tulajdonképpen hangszóró nélkül, a levegő besűrűsödő molekuláit használva membránnak, totális térkompozíciót ad." „Aha, köszönöm. És ez a szag? Ez a szférák szaga? „Nem, a szipkám, de a rezgéshullám-változás eltolja az érzékelést." „Itt minden el van tolva?" „Hogyhogy itt? Mindenütt." „Ja, persze." „Kedveském, az érzékelés funkciói évezredeken keresztül összekeveredtek a túlélés funkcióival, ami az akkori viszonyokhoz képest érthető is, de rá kellett jönnünk, hogy a szexuális örömforrás csak egy pici része mindannak, amit az emberi szervezet fölvenni képes, illetve a szexnek egészen más távlatai nyíltak, ha érted." Ezt akkor még nem igazán értettem, de olyan folyékonyan beszélt ez az idősödő hölgy, hogy nem akartam megakasztani az eszmefuttatását, úgyhogy csak néztem rá az összes értelmem fényével, mint aki oly természetesnek veszi a sorozatos igen válaszokat, hogy inkább meg se szólal. „Ma már biztos képletek vannak - folytatta - a szexuális öröm és örömforrás vegyi úton történő előidézésére, s ha ezt összekapcsoljuk a hagyományosnak nevezhető és bevált szexuális gyakorlattal, akkor olyan távlatok nyílnak meg az örömérzésben és -szerzésben, ami régen legfeljebb viccnek számított, mint például a több órás orgazmus. Az ember fizikai és vegyi felépítésében olyan rejtett tartalékok vannak, amelyek összhangban állnak a normális lehetőségekkel, de a megfelelő ingeregyüttes hiánya nélkül elvesznek, pontosabban régebben elvesztek a számunkra. Most min csodálkozol annyira?" „Hogy ezt elmondja nekem." „Szerintem nem baj, ha tudsz róla, az pedig főleg nem, ha mindenki tudni fogja. A tudás természete hamarosan még jobban átértékelődik: a tudás és az öröm soha ilyen közel nem került még egymáshoz, igaz, voltak kultúrák, melyek ösztönösen ráéreztek a kapcsolatra, de aztán valahogy kimúltak ezek az érzelmi gyakorlatok. Hogy miért? Talán a hímdominancia folyamatos aktualitásától." Kortyolt egyet a forró csokijából, aztán széles mozdulatokkal jelezte: „Tudom, honnan és miből jöttél. Menj és nézz körül!" (folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom