Délmagyarország, 2001. október (91. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-20 / 246. szám

SZOMBAT, 2001. OKTÓBER 20. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévéi r

í vagyok a gondban: vajon mi okozza, hogy egyre többször rákattintok arra régi-új tévéműsorra, amelyben a senior nagytekintély, maga Vitray Tamás látható az ő Kapcsoltam-feladványaival. Vitray korrekt tárgyilagossággal igazítja el a telefonálót a képernyőn megjelenő feladványról, majd csöndben vár. Az illető gyakran nem tud azonnal válaszolni, nyilván hosszabb a reakcióideje, gondolkodik, mondjuk. A mostanában egyre megszokottabb műsorvezetői stílus azt diktálná, hogy ilyenkor valami elméncséggel biztosítsa a műsorvezető a néző figyelmét - de nem Vitray. Ő hallgat, mint a csuka. Van olyan Kapcsoltam, amelyben nem kapcsolnak és ilyenkor többen vannak a csöndek, mint amennyit a tévé előtt az ember manapság el tud képzelni. Azt várja ezért magától, hogy sürgősen búcsút vesz ettől az intelligenciát firtató, ám rém unalmas programtól. Annál inkább, mert nem elég, hogy csöndek vannak, elképesztően ódivatú egyebek is. Például Vitray „kegyedezi" a nőket. Azt mondja: kegyed ugyebár tudja, miként kell hozzálátni ennek a betűrejtvénynek a megoldásához? Továbbá: némelyek nem mutatkoznak be, ám Vitray nem kezdi el okítani őket a telefonos jómodorra.nem erőszakoskodik, nem szégyenít meg senkit. Egyszerűen elkezdi a játékot. Nem sajnálkozik kimódoltan, ha az illető nem nyer, s nem örömködik erőltetetten, ha nyer. Tudomásul veszi a játék természetét és föltételezi, hogy képesek vagyunk ebben követni őt. Elképesztően jó hatással bírnak lenni a megfáradt tévézőre ezek a csöndek, ezek a kegyedek, ezek az előzékenyen biztosított személyiségjogok, ez a végtelen egyszerűség. Végre egy műsor, hosszú idő után először, amelyben nincs eszement locsi-fecsi, nincs fölösleges hajcihő, nem kendőzik szemforgató trükkökkel a nagy nullát. Nem akarnak többnek látszani annál, mint amit nyújtani képesek. Tptray az a televíziós személyiség, aki megengedhe\ ti magának, hogy ne kövesse a trendet. Egyre jobban sajnáljuk, mennyire egyedül van... tUcb Rockopera 56-ról Munkatársunktól Elkészült a teljes szövegkönyve az 1956, „Aki magyar, velünk tart" című nemzeti rockoperának. A dalok mintegy fele a napokban jelent meg CD-n; az alkotók Jenei Szilveszter zeneszerző, Adorján András és Kocsis L. Mihály szövegíró — vágyai szerint a darabot 2002 nyarán állítják színpadra. Az olimpiai és háromszoros magyar bajnok sakkozó, Adorján András, a készülő rockopera szellemi atyja elmondta: a darab a mártírhalált halt és az életben maradt ötvenhatosoknak állít emléket. Nem titkolt céljuk az is, hogy a fiatalság, megismerve az operát, a jelenleginél nagyobb érdeklődéssel forduljon 1956 története felé. A szerzők ismertetése szerint a magánszemélyek által tavaly nyáron létrehozott „Aki magyar, velünk tart" Alapítvány az egyetlen támogatója a produkciónak. A darabot oratóriumi formában állítják színre, a korabeli események pedig színpadi kivetítőn elevenednek meg. Az előadás közreműködői között van Varga Miklós. Nagy Feró, Deák Bili Gyula, Szabó Csilla, Tóth Renáta, Dörner György, Gesztesi Károly, Makrai Pál. Aki élt diktatúrában, biztosan őriz magában olyan emlékeket, amelyeket sohasem felejt el. Jelen sorok írója 1987 októberének egyik vasárnap estéjén egyetemistaként Budapestről Szegedre tartott. Kiszállt a vonatból, átvergődött a határőrök, rendőrök és ellenőrök népes táborán, majd felszállt az l-es villamosra, hogy albérletét megközelítse. Amikor a Széchenyi téren leszállt, két marcona rendőr állt vele szemben. „Igazolja magát!" - hangzott nyilván köszönés helyett - a felszólítás. Homlokomat elöntötte a veríték. Nem voltam politikai ellenálló, de akkor éppen két bőröndöm mellett, amely tele volt ruhákkal, oldaltáskámban néhány szamizdat újság is lapult. Átadtam személyimet, és készségesen kinyitottam a bőröndöket. A rendőrök alaposan összeturkálták az anyai gondoskodás következtében szépen összehajtogatott ruháimat, majd minden átmenet nélkül, meghajolva tisztelegtek, és elbúcsúztak: .Aludjon csak nyugodtan, mi őrizzük az álmát." Vajon milyen emlékekkel rendelkeznek azok. akik nem az 1980-as évek puha diktatúrájában, hanem a legembertelenebb rákosista diktatúrában koptatták Szegeden az egyetemek és a főiskolák padjait? Mi volt a szerepük 1956 forradalmának előkészítésében? E kérdések megfogalmazása azért is indokolt, mert az események szakértői is többnyire csak röviden térnek ki a szegedi diákok 1956. októberi szerepére a forradalom előkészítése során. Amikor 1956 őszén megkezdődött a szemeszter, a hallgatók maguk is érezték, hogy valami megváltozott. Egy évvel korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a besúgóhálózat jelentette veszélyek figyelembevételével, két egyetemista politikai kérdésekről beszélgessen egymással. Igaz, 1956-ban olyan sok minden történt, hogy azt szinte felsorolni is lehetetlen. A XX. pártkongresszuson Hruscsov megtartotta Sztálin leleplezéséről szóló híres beszédét. Á Petőfi Kör nyilvános összejövetelein, értelmiségiek tiltakoztak a kommunista diktatúra túlkapásai ellen. Számos politikai fogoly kiszabadult a börtönből. Szovjet nyomásra Rákosi kénytelen volt lemondani a párt elő titkári posztjáról. Újratemették Rajk László egykori kommunista belügyminisztert. Szegedi egyetemisták 1956 októberében A forradalom előkészítői sa után jöttek a követelések. A politikai követelések felsorolásánál, azok radikalitásának erősödésével egyre hangosabb taps harsant fel a teremben. Vonják felelősségre azokat, akik az elmúlt időszak bűneiért felelősek! Biztosítsák a tájékoztatás szabadságát. Legyenek szabad, demokratikus választások! Új javaslatok is érkeztek. Legyen március 15-e nemzeti ünnep! ,A következő hozzászóló nagyon szerényen kezdte - nyilatkozta Kiss Tamás, az események egyik főszereplője évtizedekkel később -, Halász György IV. éves orvostanhallgató vagyok, én azt gondolom, hogy itt élnek, laknak tízezrével a szovjetek, küldjék őket haza." A hangulatot már nem lehetett lecsillapítani. Ez a követelés is oda került a többi mellé. Diák küldöttek indultak Magyarország többi egyetemi városába, hogy az ottani hallgatók is megismerkedhessenek a szegedi eseményekkel. A Petőfi Kör vezetői ugyan még megpróbálkoztak a diákmozgalom leszerelésével, de ez éppen úgy hatástalan maradt, mint a néhány nap alatt tetszhalottá vált DISZ vezetőségébe történő csábítás. A Szeged városában történtek jelentőségét bizonyítja, hogy az országban ezt követően sorra alakultak meg a MEFESZ szervezetei: 21-én Sopronban és Veszprémben, másnap Pécsett, Gödöllőn, Debrecenben és Budapesten, 23-án pedig Mosonmagyaróváron. A diktatúra a diákok zömének támogatását végérvényesen elveszítette. A szegedi diákok, az 1956-os forradalom bátor előkészítői, a forradalmat követő megtorlásból sem maradhattak ki. Jancsák Csaba kutatásai szerint Szegeden 82 diákot ítéltek el az eseményekben való aktív szerepvállalása miatt. Személyük a legutóbbi évekig a feledés homályába veszett. Az utóbbi években viszont egy örvendetes változásnak lehetünk tanúi. A mai egyetemisták felvették a kapcsolatot az 1956os szegedi diákokkal. Inteijúkat készítettek, előadásokon tudományos igénnyel elemzik a forradalom szegedi diákjainak bátor cselekedeteit. Ma már nem ismeretlen az olvasóközönség számára sem, hogy a korabeli egyetemisták miként emlékeznek 1956 őszének sorsfordító eseményeire. Zakar PMw Kaló Flórián szavalatával lelkesítette a hallgatóságot a szegedi Kossuth-szobornál Az újságokban egyre több kritikus hang hallatott magáról. Az ország vezetői Jugoszláviába utaztak, hogy javítsák kapcsolatainkat a szomszédos országgal. Valami megváltozott, valami feltartóztathatatlanul mozgásba jött... Az első spontán követelések között az orosz nyelv kötelező oktatásának eltörlése, a katonai szolgálat embertelen körülményeinekjavítása és az ún. honvédelmi oktatás magas óraszámának csökkentése is szerepelt. Ebben a pezsgővé vált egyetemi közéletben, néhány szegedi egyetemista, Lejtényi András. Kiss Tamás, Tóth Imre, Aszalós János és mások arra az elhatározásra jutottak, hogy egy független diákszervezetet alakítanak. Október közepén a diákklubban elhatározták, hogy 1956. október 16án a? egyetem nagy előadótermében diákgyűlést tartanak. A gyűlésen a jelenlevők úgy döntöttek, hogy független diákszervezetet alakítanak, amely érdekeiket hatékonyabban képviselheti, mint a kommunisták által rájuk erőltetett DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség). így jött létre a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége. Az egyetemen és a főiskolán a diákok képviselőket választottak. A hatalom is kezdett észbe kapni, noha már nem volt elegendő ereje a szervezkedés elfojtására. DISZ-es vezetők agitálták az új szervezet megalakítóit mindhiába hogy maradjanak csak a kommunista ifjúsági szervezeten belül. A MEFESZ vezetősége olyan tanulmányi követelések megfogalmazására törekedett, amelyek valamennyi hallgatóra vonatkoztak. Az összes politikai követelés képviseletére is vállalkoztak, a szovjet csapatok kivonulásának követelése kivételével. 20-án már az egyetem vezetése is támogatta a diákok erőfeszítéseit. A zsúfolásig megtelt auditórium maximumon kívül, a folyosókon, sőt az egyetem épülete előtt is diákok tömegei gyűltek össze a jelentős eseményre. Perbíró József, a jogi kar dékánhelyettese nyitotta meg a nagygyűlést. A szervezeti és működési szabályzat megvitatáPocfmanicxky Szilárd Ml Vénusz a Rózsadombon Fölálltam a szikláról, az ostyalapok hosszú tömött sorban hömpölyögtek a vízzel, kőről kőre verődtek, de a csomagolás sértetlen maradt. „Kivehetek egyet?", kérdeztem. „Hát, nem igazán örülnek neki a gyárban, de ha gondolod." „Milyen gyárban?", mondtam, miközben a part felé sodródó csomagot kikaptam a vízből; semmi súlya nem volt. „Vagy három kilométerrel följebb a folyón áll egy kis fahíd, ha átmégy rajta, pont szemben találod a gyárat. Úgy hívják: Súlytalanító Gyár. Most ez a legújabb. Valami olyan szerves anyagot hozott egy űrszonda, ami majdnem tökéletesen ellenáll a gravitációnak, és ha beépítik vagy belegyúrják valamibe, akkor az lényegében elveszíti a súlyát." Földobtam az ostyalapot, ami épp súlytalansága miatt nem emelkedett, de úgy hullott alá, mint egy tollpihe, vissza a vízre, hadd sodorja tovább a folyó. „És akkor mindenbe ebből raknak bele? És akkor semminek nem lesz, csak egy kicsi súlya? Vagy akkor, ha az ember megeszi, akkor neki se lesz?..." Ezer meg egy kérdést tettem föl az idős férfinek a parton állva, észre se vettem, hogy eltűnt. Csak egy kisebb piros füstgomolyag maradt utána a levegőben, a szivar mézédes illata. „Hahó!", próbálkoztam még egy párszor, de nem válaszolt. Viszont a hangom úgy tíz-tizenöt másodperces késéssel visszhangzott a kanyon falán. Na, mindegy, gondoltam, elszivárgott, és megindultam a parton fölfelé, amerre az öreg a hidat magyarázta. Ahogy a parton lépkedtem, egyre erősebben vonzott a rengeteg ostyalap, meg kéne kóstolni egyet, de attól féltem, még a végén elszállok. A kanyonban kellemesen langyos levegő húzott át a víz fölött, a túlsó parton, ami nem volt messzebb húsz méternél, apró madarak billegtek a kövek között; a csőrük és a lábuk is piros volt, a tollazatúk aranyszürke, de nem is toll, inkább szőrmés pihe fedte a testüket. A kövek között keresgéltek, apró bogarakat és magvakat szedtek a földről, és érdekes, a szemük nem a fejük két oldalán feküdt, hanem közvetlenül a csőrtő felett és egymás mellett, a szemük fölött a pici fejen apró, de kiugró homlokrész magasodott. Néha rám néztek, és olybá tűnt a tekintetük, mintha értelem csillanna benne. Aztán az egyik hangot adott, hosszú, gurgulázó sípjel szakadt ki a torkából, majd egy másik röviddel utána válaszolt, mindketten odabillegtek egy kőhöz, utána hosszan néztek egymás szemébe. Ekkor vettem észre, hogy az ostyalapok között apró, hajtogatott papírcsónak halad az árral. A partról egy hosszabb botot kaptam a kezembe, s az ágak lehajló, karomszerű végével kihalásztam a csónakot. Az alja átázott, még egy pár percig lavírozhatott volna, amíg el nem süllyed. A könyvlapból hajtogatott csónaktestet szétnyitottam. Egyik oldalán számomra ismeretlen nyelven írt szöveg, a másikon meg egy hevenyészett ábra, épp olyan, mint a nyelvkönyvekben. Fejkendős nő ült egy tűzhelyen, s láthatólag a gyerekének magyarázott, aki a nagy tűzhely tövében egy kisebb tűzhelyen ült, az egyik kezében csörgőórát, a másikban egy gyíkfélét tartott. Túl egyértelműnek tűnt, de érzésem szerint, a nő a gyík és az óra közötti különbséget magyarázza. Összehajtogattam a lapot, és ahogy volt, nedvesen elraktam a zsebembe. A folyó majdnem kilencvenfokos ívkanyart rajzolt, s a kanyaron túl feltűnt a barna fahíd. Valahogy sokkal egyszerűbb alkotmányt képzeltem egy ekkorka folyóra. A híd teteje bőven a körötte hajladozó lombok fölé ért, mintha a híd tervezője nem is a túlpart, inkább az ég felé törekedett volna. Hogy a hídon átjárhassak, visszakapaszkodtam a meredek partfalon. A nap még mindig melegen tűzött, s amikor a híd előtti napfürdőbe kanyarodtam, minden porcikámat átjárta a melegség, s a melegségen túl, így mondhatnám, könnyűnek és finomnak éreztem magam. A híd elején egy nő állt sárga mintás ruhában, állt, aztán sétálgatott, mintha várna valakit, de mint kiderült, a hidat őrizte. „Szervusz", mondta a nő, „hová mégy?" „Csak úgy, át a hídon." „Jártál már itt?" „Még nem." „Akkor gyere, nézz bele az íriszkamerába, a kezed pedig csúsztasd ebbe a vérolvasó tokba." Megtettem, amit kért. A kezemen egy pillanatra erős szívóhatást éreztem, aztán mást nem. A nő lehajtott a híd oldalán egy ablakot, egy üveg italt nyomott a kezembe, aztán búcsút intett. A híd túlfelén hatalmas, fekete nyílásban, a folyóra merőlegesen lomhán lapátkerék forgott, gyors léglökéssel pakolta az ostyalapokat a vízre. Már indultam volna tovább, mikor megláttam, egy férfi érkezett a hídhoz. Ő nem kamerázott és nem rakta kezét a vérolvasóba, ellenben a nő vállára simította a tenyerét, magához ölelte. A nő nagyot sóhajtott, mintha több hónapos tehertől szabadulna, a férfi mellkasára hajtotta a fejét, átölelte, magához szorította a férfi derekát és felém nézett. Előbb lehajtottam a fejem, anyám ilyenkor mindig intett, hess innen. A nő viszont elmosolyodott, kacsintott, mintha azt mondaná, mehetsz nyugodtan, minden rendben van. (folyt, köv.)