Délmagyarország, 2001. október (91. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-13 / 240. szám

SZOMBAT, 2001. OKTÓBER 13. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévét T J gy kezdődik, hogy erőltetett könnyedséggel beköszönik nek a műsorvezetők. A hölgy nézhető, mert fiatal, tehát az sem számít, hogy délelőtt lévén csipkébe van burkolva a felsőteste. Istenem, nyilván csak koktélcuccai vannak raktáron, a királyi tévében különben is ez a trend, tessék megfigyelni, a nők még a hírműsorokban is csipkében, fátyolszerű tüneményekben, tiillökben, tollakban pompáznak. Innentől kezdve majdnem mindegy, hogy mit mondanak. De a pasi! Eldobja magát a fotőjben, egyik lábát átveti a másikon, fölgyűri a pulcsit a karján, ujjai között mutatványosként forgatja a tollát - hja, kérem, lezsernek születni kell! Ezt metakommunikálja, feszt. Es ehhez jön a szöveg. „Megbeszéltük, hogy elmondjuk, de mégse. Legyen meglepetés. Figyeljenek, mint egy varázsszóra. " Mire a képernyőn föltűnik egy képkeret, áttetsző papír van benne, a papír mögött egy fej. Olyan, mint az árnyjáték, csak ez nem játszik, ellenkezőleg, meg se mozdul. Az a feltevésünk, hogy a mozdulatlan fej mégis énekelhet, mert énekszó hallik. „Szervusz, Vera!" - harsogja a műsorvezető, villog, nem győz örülni a truvájnak, hogy a képkeretből kilépő, nyilván Vera nevű nőről eszébe jutott az egykori film címe, s az most mellékes, hogy igaziból „Szevasz Vera" volt annak a filmnek a címe. A vendég Verával, aki a képkeretben énekelt, elbeszélgetnek. Annyi kiderül, hogy egyiküknek sincs halovány lila dunsztja se arról, hogy amúgy ki lehet ez a Vera. Nekünk se lesz. Sebaj, reklám. Átkapcsolok, mert a Rainbow festék reklámja a sok évi átlagnál is bunkóbb. Mire visszajövök, azt hallom, hogy „nem véletlenül látjuk azt, hogy egymás mellett mennek a ruhák és ez ebben az esetben nem jó." Meg hogy „azt vettem észre, hogy a férfiak öltözetében valamiféle fesztiválhangulat uralkodik. " Rájövök, hogy a divat a téma, azon belül is fel van vetve a fogós kérdés, hogy mér' szeretünk úgy öltözködni, mint a többiek. „Uniszex" - nyögi be jólértesülten a pasi, még följebb gyűri a pulcsiját, hányja-veti a lábát, ennél frenetikusabbnak már elképzelni sem tudja magát. Utóbb, amikor egy genetikus a stúdióvendég, azt mondja, hogy „na és akkor beszéljünk a másságról". Hogy az vajon genetikus-e. \Ta és akkor az ember kikapcsol. Fél óra, megszakí1Y tásokkal. Ennél többet nemigen lehet kibírni a királyi tévé délelőtti magazinjából. Naprakész -ez a címe. Kész vagyok tőle, több napra. tUch A Torzók indul az Oscarért Illyés Kinga, az erdélyi költők követe Munkatársunktól A 74. Oscar-díj versenybe Sopsits Árpád Torzók című alkotását nevezi Magyarország a legjobb idegen nyelvű film kategóriába. Arról, hogy a díjért versengő jelöltek közé végül mely öt film kerülhet, az Amerikai Filmakadémia tagjai határoznak majd. Sopsits Árpád filmjének október 25-én lesz a bemutatója a mozikban. A Torzók 140 millió forintból készült a Budapest Filmstúdiónál, a történet az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egy vidéki intézetben játszódik, szereplői 6-11 éves«gyerekek. A film - amelynek operatőre Szatmári Péter volt - a Millenniumi 32. Magyar Filmszemlén rendezői díjat kapott, és a legjobb férfi epizódszereplőnek járó elismerést Mácsai Pál vehette át. A Torzók szeptemberben elnyerte a megosztott fődíjat a montreali nemzetközi filmfesztiválon, ahol megkapta az ökumenikus zsűri díját is. A versek gyógyítanak - A szegedi estjén uralkodott a színpadon, közönsége érzéseivel úgy játszott, ahogy jónak látta. Mit jelent önnek az a szó, hogy hatalom? -Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik színészi pályájából harminc évet öklével a szájában élt le. A hatalom szó hallatán egyetlen dologra gondolok, arra az átkos politikai rendszerre, ami mögöttünk van, és arra az élményre, amikor végre kimondtuk: túléltük. Most sokkal keservesebb és nyomasztóbb hatalom uralkodik felettünk - a pénz hatalma. A cenzúrát már az előző rendszerben megszoktuk, sportot űztünk belőle, hogyan lehet kijátszani a szavak, gesztusok jelentését. Ma viszont ott tartunk, hogy pályázat és támogatás nélkül nem tudok turnézni. De talán még ennél is riasztóbb, hogy ebben az évadban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháztól megvonták az állami támogatást. Most a megyének kellene anyagilag segítenie, de úgy tűnik, itt sem tudják a költségeket állni. Én már ugyan több mint tíz éve nem vagyok a társulat tagja, de mélységesen elkeserítenek ezek az állapotok. - Hogyan tapasztalja, milyen a marosvásárhelyi művészek közérzete? - Az elmúlt öt évben a társulat tagjai teljesen kicserélődtek. Nagy örömömre egyre több volt tanítványom játszik a színházban. Szerintem jó képességű és jó kiállású, remek társaság működik jelenleg Marosvásárhelyen. Most már minden az anyagiakon múlik. Művészként, velünk ellentétben ók már szabadok lehetnek. Színészként azonban nincs igazi szabadság, csak előadóművészként. - Ez fontos? - Nekem igen. A színházban bármilyen szerepet is osztottak rám, egy idő után a rendezők és a környezetem is érezte, nekem a színpadi feladatok nem jelentenek elég nagy megpróbáltatást. A szakmai megmérettetést számomra mindig is a pódium jelentette. Két éve még a tanítást is abbahagytam, hogy amíg eróm és kedvem van, csak erre a műfajra összpontosítsak. Hiszen egy színész élete amúgy is nagyon rövid, egy előadóművészé pedig még rövidebb. Fontos a memória, a külső és a közér^ms^^^usz uszadik századi erdélyi költők verseiből válogatott Útravaló című előadóestjén Illyés Kinga marosvásárhelyi előadóművész. Az egyéni stílusú versmondónak az idén jelent meg első CD-je, amelyen pályája összegzéseként a legújabb és a régi versekből állított össze két és fél órás hangfelvételt. A nagy sikerű szegedi fellépés után kérdeztük a szavak erejéről, a műfaj népszerűségéről és a terveiről. zet. Ehhez a vállalkozáshoz hatalmas energiára van szükség, az ember hetekig, hónapokig készül mielőtt kiáll a pódiumra. -A pódiumon olyan egyéni, archaizáló előadói stílust képvisel, aminek Magyarországon nincs hagyománya. Mi ennek az expreszszionista játékmódnak a . gyökere? - Az első pódiumfellépésem előtt egy bennem elevenen élő és izgató formához kerestem szöveget. Egy nyugtalanító gondolat és vágy űzött, ami szinte a lehetetlennel volt határos: vissza akartam adni a szavaknak azt az ősi, szinte sámánisztikus varázslatát, amivel valamikor gyógyítani lehetett és amivel óriási pozitív, érzelmi és értelmi hatást lehetett az emberekre gyakorolni. Mindezt 1974-ben a Szilágyi Domokosversekben találtam meg. Azt mondták az estjeimre, hogy furcsák, Magyarországon ilyen akusztikus hatású előadásokkal még nem lehetett akkoriban találkozni. Rögeszmésen ragaszkodom ahhoz a gondolathoz, hogy a szavaknak hatalmuk van. Versmondóként sok mindent megengedhetek magamnak: felrúghatom a formákat, a ritmizálást, énekelhetek. Mindent szabad. Ingerel a száraz, rádiósán visszafogott szövegmondás, és az egyszerűség és szürkeség közötti erőszakolt egyenlőségjel. Mindent szabad, ha nem öncélú és a szöveg mondanivalóját szolgálja. Ahogy a költők a szavakkal zsonglőrködnek, az előadóművészeknek is lehetőségük van a szabad játékra. Csak élni kell vele! -A most bemutatott Útravaló című előadóestje sorrendben a tizennegyedik, az idén Illyés Kinga: Vissza akarom adni a szavak ősi, sámánisztikus hatását. (Fotó: Schmidt Andrea) pedig megjelent az első CDje. Milyen művek találhatók rajta? - A Marosvásárhelyi Baráti Társaság és a Kecskeméti Konzervatív Kör összefogásával született meg ez az album, melynek a műsoromhoz hasonlóan Útravaló a címe. A két és fél órás anyagban megtalálhatók az erdélyi költők legújabb versei és negyvenéves pályám legszebb darabjai. - Hogyan tapasztalja, ennek a műfajnak a rendszerváltás óta töretlen a népszerűsége? -Zalalövőn léptem fel 1975ben a Szilágyi Domokos-músorommal, ahol a nézótéren húszhuszonöt fejkendős, tanyasi néni is helyet foglalt. Elég reménytelennek éreztem a helyzetet. Azonban másnap, legnagyobb megdöbbenésemre, a nénik a könyvtárból kivették a Szilágyi-köteteket. Ennél nagyobb eredményt nem tudok felmutatni. Ugyanez az előadás egy válogatott, intellektuális beállítottságú londoni közönség előtt is hatalmas sikert aratott. A világ legkülönbözőbb részein élő, eltérő műveltségű és érdeklődésű közönséget egyaránt megérintette a versek mondanivalója. Mára ez megváltozott. Magyarországon évek óta tapasztalom az érdeklődés csökkenését, Nyugat-Európában pedig nincs igény a komolyabb, mély sorskérdéseket hordozó versekre. Legnagyobb döbbenetemre az amerikai magyar közönségnek sem kell már az erdélyi folklór és verses összeállítás. Ez nem tragikus, hanem olyan változás, amivel szembe kell nézni. - Az erdélyi magyar költők követeként járja a világot. Mi a tapasztalata, az erdélyi magyar fiatalok olvasnak kortárs irodalmat? Mennyire fontos számukra a saját költészetük? - Az ő érdeklődésük is nagyon megoszlik, de van egy réteg, amelynek a tagjai sok verset megtanulnak. Jelenleg Kovács András Ferenc a legnépszerűbb erdélyi költő a fiatalok körében. Az ő verseit is sokat szavalom, mindenütt nagyon szeretik. - Mik a tervei? - A közeljövőben vár még pár fellépés, és utána egy nagy kérdőjelet látok magam előtt. - Ez mit jelent? - Kórházi kezelés előtt állok, a kimenetelétől függ, hogy az leszek-e a jövőben is, mint most. Hét éve élek együtt egy daganatos betegséggel. Az első pillanattól kezdve az volt az elvem, hogy nyíltan beszéljek róla. Most egy csomót vesznek ki a nyakamból, és utána meglátjuk, hogyan tovább. - Nem tűnik pesszimistának. -A betegség visszahatásai, a küzdelmek, a munkám és a harmóniára való törekvésem hozzásegítettek ahhoz, hogy őszintén, a lelkem mélyén eljussak oda: Legyen meg a te akaratod! Derűsen szemlélem az életem és mindenre elkészültem. Ha sikerül a beavatkozás, akkor legközelebb október 26-án Zalaegerszegen lépek fel egy világirodalmi összeállítással. Már alig várom. Lévay Gizella Podmaniczky Szilárd Vénusz a Rózsadombon A domb tetejéről lenézve hosszú és mély kanyon képe tárult elém, oldalán fák és szikladarabok, a víz lépésben haladt és forgott a kőtömbök között, néhol kiszélesedett, ott sötétebb felszínén kis habfoltok úsztak. Visszanéztem az erdőre, amelynek viszonylag sík, lankás terepe sehogyan sem passzolt ehhez a látványhoz: a puha erdei földből egyszer csak sziklák nőttek ki, vörösek és barnák, némelyik oldalán sárga szalagcsík futott végig. A régi tánczene irányába néztem, a folyásiránytól számított kétszáz méterrel följebb egy férfi állt a sodrás közepén kiemelkedő szikladarabon. Hosszú, nyakig érő zöld csizma volt rajta, piros és kék kockás ing, barna sapkája körben napellenzős, bár ott, ahol ő állt, nemigen juthatott le erős napfény. A rádió a nyakában lógott selyem zsinóron, az oldalán fényképezőgép, a kezében egy hatalmas sárga és kerek sajttömb. Apró darabokat tört belőle és maga körül a vízbe szórta a falatokat. És akkor egyszer csak fölkapta a fejét, mintha megérezné, hogy ott vagyok, egyenesen a szemembe nézett, azzal a biztonsággal és erővel, ami elől ma sem tudom elkapni a tekintetem. Csak álltam ott a szikla mellett és néztük egymást. Egy perc is eltelhetett, mire visszafordultam, de abban a pillanatban elhallgatott a zene. Erre én is megálltam, és végül erősebbnek bizonyult kíváncsiságom bárminemű félsznél. Újra előbújtam a szikla mögül: gyökerekbe és biztosabb kőperemekbe kapaszkodva megindultam a kanyon alja felé. A férfi visszakapcsolta a rádiót, és újabb sajtdarabokat szórt a vízbe. Mire az ő vonalába értem, leszállt a vízközti sziklaszigetről, úgy félcombig ért neki az erős sodrás, amiben meg-megbillent, de aztán széttárt karral visszanyerte egyensúlyát. Leültem a parton és vártam. „Ezek a kedvenc halaim", mondta a férfi, aki fehér, de rövid szakálla alapján hatvan felé közeledett, arca piros és barna színben játszott, a szeméből - nincs erre jobb kifejezés - megnyugtató ravaszság áradt. „A sajt a kedvencük. Nézd meg! Ha fölállsz, jobban látod, megint ott várják a felszín alatt pár centire. Ki vannak éhezve a sajtra, de hetente csak egyszer jövök, általában ilyenkor, vasárnap." „De ma hétfő van, nem?" „Nem, kislány, ma vasárnap van. Reggel is vasárnap volt, délelőtt is, meg most is." „Bocsánat, akkor tévedtem", mondtam beismerően, pedig biztos voltam benne, hogy ez a nap „tiszta" hétfő. Mert a tűzijáték is hétfőn van, ez biztos, holt biztos. „De mit keresel te itt? A turistacsoport reggel már továbbment." „Csak erre jártam éppen." „Erre jártál? A legközelebbi városi légvasút hatvan kilométernyire van, onnan meg az első város harmincra." „Nem baj. Én..." Kezdtem kissé bizonytalanul, mert hát azzal a szekrényes históriával nem akartam előállni, aztán mégis, mit beszéljek itt mellé, tudja a csuda, hogy merre vagyok. „Szóval, van egy rossz szekrény a szomszédunk házában, picit föl is horzsolt, és onnan, azon keresztül, mert, tetszik tudni, kitört az egy kicsit, de biztosan meg lehet javítani, vagyis kitörtem a nagy sietségben, mert éppen éppen siettem, úgyhogy itt vagyok." „Jól megüthetted magad, hallod-e!?", válaszolt a férfi, beletúrt a szakállába, letört egy darab sajtot és bekapta. „Mézes sajt. Kérsz?" „Lehet." „A méz úgy megerősít, hogy soha az életben nem kapsz glükómát. Ezt ugyan nem hiszi el nekem senki, na mindegy." „Mi az a glükóma?" „Az egy borzasztó betegség. A fél világot képes kipusztítani, ahogy hatvan éve is. Én nem tudom, mi terjeszti, sok minden lehet, meg sokféle magyarázatot adtak már rá. A legviccesebbet az egyik professzorom adta, jót is nevettünk rajta. A mézbe fújtatott gáz ionizálását végeztük ezervoltos szikrákkal, amikor azt találta mondani, hogy az ember élete most már olyan egyértelműen nyomorultul keserű, hogy mi magunk, a szervezetünk választja ki a mézet és eláraszt vele, de már annyi mézet termel, hogy bárki belefulladhat tőle. Jót nevettünk rajta, ilyen vicces halált még nem produkált az ember." Egy papírfecnit húzott elő mellényzsebéből, a másik zsebbői kis fém tokot, piros szirmokat szórt a tenyerébe, majd a papírba sodorta. „Kérsz egy cigit?", kérdezte. „Nem, köszönöm, nem dohányzom." „Pedig a te korodban már ideje elkezdeni. Annyi ásványi anyag van benne, amennyit sehonnan nem pótolhat az ember szervezete." „Miféle ásványi anyag? Én ezt másképp tudom." „Még ugyan vitatkoznak rajta, de szerintem ez lesz a legújabb egészségmegtartó felfedezés", mondta, majd meggyújtotta a szivarkát. Rózsaszínű füst gomolygott elő, s ahogy szállt a magasba, szétterült a kanyon fölött és a fény még élénkebb pirosba játszotta át. Mézédes rózsaillat áradt körénk, a férfi lehuppant egy kőre és nagyot fújtatott. Nem kérdeztem tovább, a túlontúl ismeretlen magyarázatok mindig is felkavartak. Mindketten egy barna sziklán ültünk, és néztük az áttetsző vízfelszínt, amelyen - honnan, honnan nem - fél méter széles fóliába csomagolt ostyalapok jelentek meg és úsztak, sodródtak tovább. (folyt, köv.)