Délmagyarország, 2001. szeptember (91. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-22 / 222. szám

SZOMBAT, 2001. SZEPTEMBER 22. NAPOS OLDAL IV. Sz/v Ernő Ancika szerint a kocsmája fórum, hozzá elsősorban nem azért jönnek az emberek, hogy leigyák magukat. (Fotó: Schmidt Andrea) ládi jelleget öltő kártyabajnokság. Ancika találmányát a fűtésszámlákkal megterhelt, zord magyar tél hívta elő, a lucsok, a nya­kunkba vizelő ereszcsatornák, a depresszi­ós köd, mindegy, szóval a megfázás veszé­lye. Ancika úgy mondja, az újítás lényege az, hogy feleség is jöjjön gyógyulni. Forralt bor három deci portoricó rummal. Hm, és nocsak, mondjuk, majd kipróbál­juk, egyszer télen. Nem szabad elfeledkezni az idült vébé­ká fogyasztásról, a magyar ifjúság alig-alig megbocsátható eltévelyedéséről. A vébéká azt jelenti, hogy vörös bort kér az ifjú pa­ciens kólával vegyítve, megissza, és azt hi­szi, hogy ez helyes. Nem, ez nem helyes ma­gatartás. írtak Szeged történelmében olyan időszakot, amikor a belvárosi fiatalok kibu­szoztak Ancikához vébéká fogyasztás cál­jából, és azt bizony meg is tették, majd pe­dig az utolsó járattal visszadöcögtek a vá­rosba, hogy könnyebben a másik nem sze­mébe nézzenek a villódzó diszkólámpák alatt, és egyebek is. Nem, nincs igaza a régi görögöknek. Mert a jó bort tisztán illik inni. Majomtej Kocsmába, mint tudjuk, ritkán járnak asszonyok és feleségek, barátnők és gyűrűs menyasszonyok. Néha persze eldübörög­nek az emberért, hogy hazahurcolják, né­ha meg mégis lerogynak kártyázni, be­szélgetni, hallgatni a sok mélységesen okos férfit, akik a kocsmában mind Szók­ratészek, Hegelek meg Lukács Györgyök lesznek, de csak ott, és addig. A kocsma megokosítja a férfit. Addig nagyon bölcs, amíg bent van, ám ha kilép a kapun, ugya­nolyan hülye lesz, mint volt, szegény. Nem mintha a magyar nő nem inna, tudjuk jól, iszik, éppenséggel otthon, és leginkább titkos töményét vételezik a befőttes üve­gek mögül. Ancika néhány éve beszer­zett úgynevezett Milky likőröket, külön­böző csábító fajtákat, eper és vanília, ka­ramell és csokoládé ízűeket, csak hogy a hozzá betévedő női vendégek is örömben részesüljenek. Ezek azért nem a nagyon kellemes ír likőrök voltak. Ezek magyar likőrök voltak, minden elnevezések és aromák ellenére mohács-ízűek, meg seges­vár-ízűek, no, és végül kik itták meg? Eze­ket a likőröket is a férfiak tették ártatlan­ná. Egyszerűen rákaptak. Majomtej, mond­ták, és itták a férfiak csillogó szemmel a vanília likőrt. Tíz éve még alig lehetett eladni az uni­kumot. Ma már sláger ez az életmentő gyo­morkeserű, s főként az a háromcentes kisze­relésben. Minikum, így nevezte egy törzsvendég a kisadagot. Unimuk, mondta az, aki felesre tartott igényt, és már nem az elsőre. Húsz éve deci töményét, leginkább pá­linkát kért a polgár, mint ahogy ez ma is dí­vik tőlünk kelet és délkelet felé olyan or­szágokban, ahol jobb a foci, több a hegy, a gátszakadás, és kevesebb a szabadság. újabb Ancika jó huszonöt éve vezet italmérést Szeged délkeleti csücskében, az Erdélyi tér szomszédságában. Az ő gazdag tapasztalatát használtuk föl, és nem hiába tettük. Ancika az úttörő évek után önállósodott, s ma, úgy­mond, ő a cégtulajdonos, és naponta több li­ter bort, sört és egyéb alkoholokat ad szom­jas, bánatos és vidám szegedieknek. A kez­deti időkben paradicsomos hobbitelkek és gazos főiskolai kertek terültek errefelé, s a be­térő nép csak Kőbányait ivott. Üvegből, per­sze. Ha pedig az nem volt, és néha persze nem jött meg az áru, a kedves vendég redős hom­lokkal fordult vissza a bejáratból. Aztán épít­kezni kezdett a környéken a Délép, összeál­líttattak a Madártelep első angol típusú házacs­kái, nőtt a bukszus és a díszfenyő, s lassan ki­cserélődött a vendégkör. Kérdezem Ancikát, szerinte mi a kocsma. Fórum, mondja mosolyogva, merthogy hoz­zá elsősorban nem azért jönnek az emberek, hogy leigyák magukat. Néha átballag egy törzsvendég szódát vagy üdítőt vételezni, csak hogy megbeszélje a dolgokat politiká­ról, fociról, vadászatról, és arról a különleges földi tüneményről, amit a Nőnek neveznek a lexikonokban és a faliújságokon. Ancika, mint mondja, egyenesen rosszul van, ha más­ként említik az ő angyalmenedékét, mint hogy kocsma. Nem italmérés, nem restaurant, nem vendéglő, nem presszó, hanem kocsma. Szekeres Mihály építész tervezte a belső he­lyiséget, nem is mondott mást a neves szege­di mérnöknek Ancika, mint hogy ízléses kocs­ma legyen. Az lett. Bor, és egyéb keverékei Már az ókori görögök vizezték a bort. Odüsszeusz is azért tudta leitatni a fruszt­rált küklopszot, mert hígítás nélkül ada­golta neki a bort. Anakreón javaslata sze­rint tíz pohár vízhez öt pohár bor dukál, ez ugye, tudjuk jól, a kisfröccs aránya. Xeno­phanész is így javallja a borivást. A magyar, mint tudjuk, borivó nép - volt. Már Attila asztalán ott volt a bor, aki ugyan nem volt magyar, vitéz Grespik szerint viszont igen, de ezt most hagyjuk. Vak Béla királyunk a 12. században bortól lett alkoholista. Nagy borivó Mátyás király, Vörösmarty, Tömör­kény és Krúdy is. Aztán német hatásra be­ütött a sör, igaz, egy ideig nem igen koccin­tott habos kriglivel a magyar ember. Ancika kocsmájában úgy hat éve lett új­ra igazán divat a bor. Tegyük hozzá, az úgynevezett minőségi, ha nem is az igazi elit bor. Azóta némileg átalakultak a fröccsök elnevezései is, a házmestert - 3 egység bor + 2 egység víz - polgármesternek becézi az itteni nép. A viceházmestert - 2+3 - alpol­gármesternek. Kérdezem Ancikát, miként vélekedik a bort narancslével, máskor meg szprájttal elegyítő honpolgárok vakmerősé­géről. Nem borivók, hanem dilettánsok, szól a válasz. Ancikának van találmánya is. Téli hóna­pokban a söntésen ott fénylik a forralt bort kiprüsszögő csapos hordócska. Fahéj illa­ta és dohányszag keveredik ilyenkor a kocs­mában, és zajlik az éves, mindinkább csa­fejleményei Egyébként a töménnyel történő koktélok megalkotásában a magyar nép minden le­leményessége, képzelőereje és bátorsága egyesül. Nagyon nagy dolog volt a Honfog­lalás, Lánc-híd megépítése, a dinamó meg­alkotása, vagy a C-vitamin fölfedezése, ám azok a keverékek, amelyek itt, ezen újsze­gedi kocsmában legalizáltattak, legalább olyan jelentősek mint bármely olyan magyar találmány, amely a huszadik században vi­lágrangot nyert. Egészen elképesztő megoldásokról szá­molhatunk be. Ancika egyik kedves törzsvendége a sa­ját bevallása szerint két hónapi megfeszí­tett kísértetezés után talált rá az ízlésének és a szívének legkedvesebb elegyére. Fél kevert három cent portorikói rummal. Van egy koktél, melyet Vadítónak neveznek itten, pohár sör, fél hubertusz és két szem kockacukor a keverék összetétele. A nagyobb ínyencek a sherry brandyt baracklébe öntik. Hanem a legnagyobb ínyencek a jager maistert keverik ugyancsak őszilével. Akadt olyan is, régen, aki a barackpálinkát a szőlő márkával igyekezett megbarátkoztatni. Me­gint másik törzsvendég a diólikőrt elegyít­tette a szőlőmárkával. Sörös keverékek Hogy a búzasör citrommal az igazi, tud­juk jól, ebben nincs vita. mert nincs. Meg­bocsátható, ha néha a helyi szurkoló a Dré­herbe facsar citromlevet. Van ilyen is, és le­gyen. Egy ideig Ancikánál divat volt az úgynevezett sörmix, a környéken falakat emelő kőműves fiúk tartottak rá igényt, de miképpen jöttek rá a keverék üdítő hatásá­ra, rejtély, és nyilván az is marad. Volt An­cikának egy törzsvendége, idős bácsika, á, nem volt alkoholista, hetente egyszer bot­lottá át a kocsma küszöbét, és akkor sem fu­tott a söntés felé előre nyújtott, remegő ke­zekkel. Ez az öreg bácsi például a sörébe egy fél vegyest kért, mint kijelentette volt, a sör csak úgy, csak magában nem hat. Hát, lehet, hogy nem. De azért soha nem szabad elfelejteni, mit várunk a sörtől! Nagyon érdekes, Ancikánál még mat­rózfröccsöt nem igényeltek. Egyszer azon­ban Ancika hitvese, Gyuri igen bosszús lett. Ancika úgy van vele, ő bármit kiad és megkever, amit a kedves vendég kér, ha tevenyálba igényli a sós unikumot, hát azt kapja. Néha azonban tényleg áthágatik va­lamiféle kimondatlan, de az emberi létezés­ben jelenlévő morális és ízlésbéli határ. No, Ancika férje ura ekkor mondta, hogy nem. Azt már nem. Ott állt előtte, a söntés má­sik oldalán a kedves vendég, ugyanolyan magyar ember volt, mint ő, vagy én, vagy te, Kedves Olvasó, de viszont sörös para­dicsomlevet kért. Epilógus Nem kívántuk az alkoholt fölmagasztalni. Butít, nyomorba dönt, és a másnaposság. Ha úgy vesszük, az alkohol többet ártott a világ­nak mint a világháborúk. Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy a világot mentette már meg alkoholista. Úgy hívták, hogy Noé. Akinek a magjából, mint Kálti Márk a Képes Króniká­jában mondja, többek között a magyarok is származnak. A koktélkeverés hmm nnek az írásnak nem tiszte az alko­hol kultúrtörténetének mélyebb összefüggé­seit vizsgálni. Azonban birtokunkba került néhány újabb fejlemény szűkebb kis hazánk­ból. Néhány nappal ezelőtt betértünk a Bar­tók téri talponállóba egy pohár sör elfogyasz­tása céljából. Utánunk vékony, szomorú ar­cú férfiú rendelt, s egy deci muskotályos jel­legű boritalba kért egy deci narancslevet. Es, szegény, ezt itta. A téma tálcán kínálta ma­gát. Arra lettünk hát fölöttébb kíváncsiak, a mai magyarok miféle módon isszák az alko­holt, hogyan kevergetik így és úgy, miféle ele­gyeket experimentálnak életük jobbá, üd­vösebbé és titokzatosabbá tételének céljá­ból. Az élet nagy, nagy kaland. Vizsgálódá­sunk elképesztő eredményeket hozott. Halász Péter és kis segítőtársa a szegedi előadáson. (Fotó: Miskolczi Róbert) Fedezzük fel Henry Dargert! dezőként a magyar alternatív színházi moz­galom gurujának számít. Amikor az év ele­jén meglátogatta egyik New York-i barátját, egy kiállítóteremben fedezte fel Henry Dar­ger művészetét. Szeptember elején Jeles And­rással közösen nyitották meg a főváros leg­újabb teátrumát, a Városi Színházat. Ennek egyik produkciójaként a szigetfesztivál után most Szegeden is elhangzott a diavetítéses fel­olvasóest, amelyen Halász segítőtársa egy tíz év körüli kisgyerek, Varga Marci volt. Henry Darger 1892-ben Chicagóban látta meg a napvilágot, édesanyja néhány évvel később, a húga születése közben meghalt. Darger tizenöt éves korától élete végéig kór­házi takarító volt Chicagóban, ahol magá­nyosan élt. Szabadidejében állandóan írt és festett, anélkül, hogy publikálásra gondolt volna. Műveit 1974-ben bekövetkezett halá­láig senki sem ismerte. Akkor szállásadója ­aki történetesen a Moholy-Nagy Intézet mun­katársa volt - fedezte fel a hagyatékot: az In the Realm of Unreal című, tizenötezer olda­las háborús regényt, az ötezer oldalas önélet­rajzot, a harminc éven át aprólékos gondos­sággal vezetett időjárás-jelentést és a 2 mé­ter széles albumot, amelybe Darger a regény­folyamát illusztráló különös képeit festette. Monumentális műve egy képzeletbeli hábo­rúról - amit a gyermek rabszolgákat alkalma­zó glandelének és a keresztények vívnak -, és annak következményeiről szól, részletesen ecsetelve a borzalmakat. A regényben minden válogatott szörnyűség megtalálható, amivel a néző manapság a va­lóságban és a hímekben találkozhat. Egyelőre csak részletek jelentek meg belőle, de már ter­vezik az Egyesült Államokban az első hét kö­tet kiadását. Darger képeit nem ismerhette meg rögtön a szélesebb közönség, mert az amerikai műtörténészek eleinte pedofil indít­tatásúnak hitték festészetét. Mostanra azonban kiállításokon és az interneten is láthatók külö­nös festményei, sőt egy reprezentatív albumot is kiadtak róluk, hiszen az újabb értékelések szerint szerzőjük valószínűleg a huszadik szá­zad egyik legjelentősebb amerikai művésze. H. Zs. Henry Darger, a gyermekek oltalmazója címmel tartották a régi zsinagógában a MASZK Egyesület őszi programsorozatá­nak nyitó rendezvényét. Halász Péter produk­ciója ezúttal nem színházi, hanem diavetíté­ses ismeretterjesztő előadás volt az egyre na­gyobb hatású amerikai művészről, akinek ta­lányos életművét csak halála után fedezték fel. Halász Péter a hetvenes évek elején a Kas­sák Ház Stúdió betiltása után Dohány utcai lakásában rendezett underground előadásokat, majd megunva a hatalom zaklatásait és az ál­landó megfigyelést 1976-ban emigrált. New Yorkban alapított saját társulatot, amellyel legendássá vált produkciókat hozott létre. 1992 óta újra idehaza dolgozik, színész-ren­Egy jellemző festmény Henry Darger albumából

Next

/
Oldalképek
Tartalom