Délmagyarország, 2001. szeptember (91. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-15 / 216. szám

SZOMBAT, 2001. SZEPTEMBER 15. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévét A

profi CNN azonnal ott volt. A profi riporterek persze nem tudtak semmit. Találgattak, balesetre gyanakodtak. Az operatőr olyan képet tudott mutatni hosszú-hosszú percekig, amit milliárdos költségvetésű sci-fi filmek legnagyobb tudású trükkmesterei sem: élőben égett a 110 emeletes torony... Es akkor csak néhány ember lehetett a. Földön, aki tudta, hogyfolyt.köv.Action.'Jön.'A második gép becsapódása ugyanúgy elképesztette a sokat látott médiaprofikat, mint az akciófilmeken edződött nézőket. Megakadt a szó mindenkiben. Ugyanez a reakció megismétlődött, amikor a fokozhatatlan fokozódott: égett a Pentagon. Aztán még és még és még... Összedőlt a WTC déli tornya, Pittsburghnél lezuhant a negyedik gép, bomba robbant a külügyminisztériumnál, összedőlt az északi torony. És még! Közelképek a halálról. Amatőrfelvételek a gyilkos rombolásról. Hiába volt eddig minden racionális szó a képi erőszak tobzódása ellen. Az emberi állat, vagy az emberben az állat „hívői" adták, nézők milliói vették a képernyőkön föltálalt agressziót. Hiszen csak fikció - mentette perverzitását még az is, aki tudatában volt, mit tesznek vele a pénz és a média moguljai. Vajon most, hogy ilyen brutálisan kiderült: nem fikció! Vajon mi lesz ezután? Megy minden tovább? Azt remélem: nem. Arra gondolok, ezután valahányszor katasztrófafilmet, gyilkos akciót kínál bármelyik csatorna - nem nézzük. Nem engedi a pokoli tornyok alatt összedarált hús és vér. rie nézzük egy pillanatra a tévét egy másik szempontból: M^fa hazai csatornák reakciójának minősége, de főként a társaságok reakcióideje nagy szóródást mutatott. Dicséret jár a közszolgálati tévének, vagy inkább két profijának, Betlennek és Balónak, akik bár ugyanolyan döbbent fésületlenséggel, mint a CNN-riporterek, de legalább a helyükön voltak. A kereskedelmi csatornák később ébredtek. Előbb az RTL Klub, ám mindössze néhány mondatos híradó-különkiadással. Aztán az RTL nekilendült, s a későbbiekben is verte a csigatévét, érdekesebb, flottabb, frissebb és műsorpercben is tágasabb volt amannál. (Mellesleg: a hazai tömegkommunikációban ezúttal a Kossuth rádiónak sikerült a legjobban helytállni a nem hétköznapi és teljességgel váratlan helyzetben.) Jk^/i tUch A szőlő, a „pohárba zárt napfény" és a fíúnemzés Verebes István az Operettszínházban Verebes lesz Bozzi úr Munkatársunktól A másfél évvel ezelőtt megkezdődött felújítási munkálatok után jövő pénteken a Marica grófnővel nyitja meg újra kapuit a Nagymező utcában a Budapesti Operettszínház, amelynek igazgatójává a szegedi közönség által opera- és musicalrendezőként megkedvelt Kerényi Miklós Gábort választották. Az ünnepi esemény alkalmából jövő csütörtökön, az évadnyitó társulati üléshez kapcsolódóan, színes programokkal utcabált is rendeznek teátrum előtt. Délután hat órától éjfélig különféle programokkal várják a közönséget a színház előtt. A Bergendy szalonzenekar fellépésével tarkított vigasságon túl, a szabadtéri színpadon az operett művészei szórakoztatják majd az érdeklődőket. Kerényi Miklós Gábor reméli, hogy két éven belül - ahogyan azt a főváros tervezi - sétáló utcává lesz a Nagymező utca, a pesti Broadway. Az Operettszínház felújítási munkálatainak tervezője, Siklós Mária építész úgy nyilatkozott: csaknem mindent meg tudtak valósítani az elképzelések közül. Bár az alapterületet nem lehetett növelni, a kihasználatlan tetőtereket és az udvari részt beépítették. Segítséget jelentett az is, hogy a színház megkapott a fővárostól egy volt raktárépületet is. A kivitelező KÉSZ Kft. tavaly január 1 -én kezdte meg a munkát, idén májusban pedig megtörtént a műszaki átadás. A hét épületegységből álló, ezerháromszáz négyzetméter alapterületű színházban ötszáz helyiséget alakítottak ki, köztük zenekari próbatermet, baletttermet, négy és hatszemélyes páholyokat, reprezentatív különtermet. A társulat a 2001-2002-es évadban a direktor által színpadra vitt Marica grófnő mellett Böhm György rendezésében bemutatja a Funny Girlt, Puskás Tamás irányításával a Boccaccio című nagyoperettet, valamint Kalmár Péter elképzelései alapján A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicalt, amelyben Latinovits Zoltán egykori parádés szerepét nagy meglepetésre - Verebes István alakítja majd. Ismét műsorra tűzik az Elisabeth és A muzsika hangja című musicalokat, a klasszikus repertoárból pedig a Cirkuszhercegnőt és A víg özvegyet. Kerényi Miklós Gábor a teátrum megújult színpadán (MTI-fotó) Szüreti mulatságok A szőlő ősidők óta kíséri az embert, szent növény, jelkép. A magyarok életében a szőlőtermesztés és a borkészítés mindig igen fontos szerepet játszott, számtalan rituálé, hiedelem, szokás kapcsolódott hozzá. A „pohárba zárt napfényt", azaz a bort a hagyomány még a fíúnemzés alapjaként is számon tartja. A szőlőtermést, a szüretet természetes késztetéssel ünnepelték évszázadokon át, vig felvonulásokkal, szüreti bálokkal, amiket mostanság nagy igyekezettel keltenek életre. Az embert a legősibb idők óta kíséri a szőlő, ami mindig isteni, szent növény volt. A Biblia tanúsága szerint Nóé volt az első szőlőültető. Tőkéje egyaránt jelképe volt az életnek és a halálnak. A sumer írásban például egy szőlőlevél ábrázolja az élet szót. A szőlőprés az Isten haragjának szimbólumaként szerepelt. A prés és a rúdon függő szőlőfürt a középkori keresztény művészetben a feszület analógja. A reneszánsz korától a szőlő a földrészek közül Európát szimbolizálta. A valahavolt római provincia, Pannónia gazdag szőlőtermesztő helyeit elfoglaló eleink - bár a szőlő, szüret, szűr, bor szavaink honfoglalás előtti török jövevények - a XIII. századra szinte A borrendek Ópusztaszeren. (Fotó: Karnok Csaba) valamennyien szőlőművelőkké váltak, majd kiválókká az európai borkultúrában. Mátyás király (1458-1490) idején valóságos aranykora volt a borászatnak. Ezidőből eredeztetik a hiedelmet, miszerint a somlói bort fogyasztóknak fiúgyermeke születik. A XVII. században a magyar borászok a tokaji aszúval „elfoglalták" az orosz cári udvart és XIV. Lajos francia palotáit. 1863ban pedig a világot is meghódították, hiszen a hamburgi seregszemlén a tokaj-hegyaljai borok világelső minősítést kaptak. A szőlőtermesztés, de kiváltképpen a szüret a magyaroknál társasmunka volt, számtalan szokással, melyek közül a legünnepibb, a legvidámabb a „ végzés" -hez, azaz a fürtök betakarításának befejezéséhez kapcsolódott. A szüret végeztével sok vidéken elvitték a legszebb fürtöket vagy a belőlük font koszorút a gazdának, aki lakomaadással köszönte meg a munkát. Az eszem-iszom természetes velejárójaként nótáztak, tréfálkoztak, mulattak. A szüretvégi társas együttlét szokásai, a felvonulások, bálok, vidékenként és koronként változtak, manapság újraéledő változataik alapjául a 17-19. századi minták szolgálnak. Alapvetően a régi agrárrítusokra, dramatikus szokásokra, maskarázásra, tréfálkozásokra, s a céhes, iparos közösségi hagyományokra épülnek. A fő attrakció a szőlőszezont lezáró szüreti felvonulás és bál. Jó előre készültek rá, részt venni benne tisztesség és móka volt, nézni látványos szórakozás. A menetben népviseletbe öltözött leányok szőlőkoszorúkat, rúdra kötözött szép fürtöket vittek, a legények lóháton emelgették a boros üvegeket és pántlikás kalapjukat. A menetet sáfárok, vőfélyek, táncmesterek vezették, a borkirályt uralkodói díszbe öltöztetve parádés kocsin vitték. A menetbe maskarások vegyültek, kifigurázva a szőlészeket, tréfáik mellett a hangulatot zenészek fokozták. A felvonulók rendszerint a bál előre gondosan feldíszített helyére igyekeztek. A bálterem magasra kötött díszeire csőszök vigyáztak, orruk elől virtus volt lopni, ám akit rajtakaptak, azt a bíró megbüntette, volt, ahol csak pénzbírságra, s volt, ahol magát nevetségessé tévő produkcióra kényszerítve. A szüreti báloknak velejárója volt a virtuskodás, a zene mellett hangosan zengtek a bordicsérő nóták, a koccintásra, ivásra biztató rigmusok. A bordicsérő mulatságnak egy speciális formája is felbukkant régen Tápén, borbált is rendeztek. A tápéi gazdák közül ugyanis sokan elvitték a környező homoki földeken szőlészkedő gazdákhoz az istállótrágyájukat, elcserélték borra, és a jó vásárt megünneplendő tartották a borbált, ahol bizony úgy buzdították egymást ivásra, hogy „Igyunk egy kis trágyalevit"... No, nem azért, mert olyanok lettek volna, akik „Beinnák a Krisztus palástját is" (részegesek), hanem mert úgy vélték „Egy-két pohár borban sok barát lakik". Hiszen a magyar a szőlőt leginkább azért termelte, hogy a bort közösen igyák meg. Szabó Magdolna Podmaitíczky Szilárd Vénusz a Rózsadombon Belöktem az ismeretlen ajtót, könnyen nyílt, mint egy száj. Az ajtó mögött sötétség, a sötétség mögött pedig egy furcsa kis szerkezet állt. Az első lépés után megtorpantam, valami azt súgta: ne menj be! Gyorsan visszaléptem a küszöbről és körbenéztem. Borzongás fogott el, mert ugyan minden részletét ismertem ennek az emeleti halnak, de ami az ajtó mögött várt, átfestette az ismert kis zugokat, minden mersz kiszállt belőlem. Apámra és anyámra gondoltam most, és az összes irántuk érzett ellenkezésem váratlanul megváltozott a hely miatt, s sokallta ragaszkodóbb lettem, mint még soha eddig; inkább telt jó érzéssel gondoltam rájuk, az összes kiszámítható ridegségükre, ellentétben ezzel a hellyel itt. Már-már a locsolókannáért nyúltam, hogy visszainduljak, mikor egyszeriben méltatlannak éreztem zavarodottságomat, méltatlannak színeváltozásomat, hogy te jó ég, mi az, ami ezt mondatja velem, mi az, amitől az eddigi silány kis világ egyszeriben otthonosnak tűnik, s hogy egyáltalán: nem merek egy ajtóval szembenézni. Gyáva vagy, egyszerűen gyáva, mondogattam magamban, és éppen ez az, hát mi a fészkes fenét vártam, ha nem azt, hogy egyszer csak elinduljak a saját fejem után, és bejárjam azt, amit soha nem ismertem eddig. Csak homlokom gyöngyözött, letöröltem a kézfejemmel, és leültem az ajtó elé a szőnyegre. Vártam és figyeltem, mi történik bennem. Hogyan alakulok át, hogyan változnak bennem az ítéletek, mert kétségtelen, ehhez idő kell, a lehető legjobb idő. Utólag visszagondolva már rég vártam ezt a pillanatot, mindig is éreztem, ahogy megy, úgy nem mehet tovább, valami egyszer csak felráz, de arról fogalmam sem volt, hogy a bátorság itt az ezt jelenti, bátornak lenni egy sötét ajtóval szemben. A megkönnyebbültségtől elernyedtem, melegség költözött minden porcikámba, a térdeimre hajtottam a fejem, és mintha egy pillanatra elszundítottam volna. Észre sem vettem, oly könnyedén talpra rúgtam magam, mintha minden sejtem kicserélték volna, mintha valami benső rekeszben eggyel följebb másznék magamban, ott, ahol ez a kis ember őrizve van, és mintha ebből a magasból most mind messzebbre látnék és mind pontosabban és élesebben. Megint anyám jutott eszembe: Majd ha te is elnyered a nőiességed! Lehet, hogy most nyertem el a nőiességem? Az lehetetlen. Mi az, hogy nőiesség? Fogalmam sem volt, mint ahogy ma se tudnék erre egy hétköznapi és szerencsétlen nőiesség-rajzolaton kívül mást felhozni. Abban viszont biztos voltam, hogy ott, a sötét ajtó előtt átmentem egy láthatatlan kapun, ami hirtelen megnyílt, majd bezáródott mögöttem, és furcsa: bezáródott, de vissza már nem kívánkoztam. Mintha mindennap itt járnék, erre, föltéptem a liftajtót, mert a sötétben egy liftszekrény állt, megnyomtam a legalsó gombot, ajtó bezár, elindultam emeletekkel lejjebb. A lift tetején kékes fény világított, s mikor elindult a lift, hideg levegő csapott föl. Az ajtóval szemben az egész falat tükör borította, a halvány fényben sápadtnak láttam az arcom, aztán közelebb mentem hozzá, jobban megnézzem sápadtságom. Kivillantottam fogaimat, mint egy kis tigris, amelyik vitaminokat követel az állattartójától. Egészen beindultam, mintha föld körüli útra szántam volna el magam: tudu-tudu stb., a rózsaszín párducot dúdoltam. A liftszekrény finoman kattant, megállt, az ajtó magától kinyílt. „Mecsoda barlang!", mondtam magamban. Óriási föld alatti terem tárult elém, tele gépekkel, s ugyanaz a kékes fény világított mindenütt, mint a liftben. A hűvös levegő innen csapott föl; egy zsáktömb oldalán nagy méretű pulóvert találtam, a hátamra terítettem. Olajszag és gépszag, vagy a kettő ugyanaz, mert nem szagolgattam még külön gépet és külön olajat. Az egyik falon hatalmas plakátkép feszült: egy kényelmes, fonott karszékben meztelen nő ült, szőke haja a fülei mögé tűrve, lábai keresztben, egy sárga lével telt poharat tartott a kezében, a másikkal szívószálba kapaszkodott, amit vastagon rúzsozott, de gyűrt ajakhússal szippantgatott, a szívószálon látszott, az ital félúton jár a pohár és szájürege között. Talán kissé kancsal is volt, de lehet, csak bizonytalan fejtartása adta ezt a „fülbemászó" tekintetet, ahogy szippantás közben fölpillantott a kamerába. Kicsit szerencsétlennek tűnt szegény, ráadásul elnevettem magam, mert arra gondoltam, ha föláll a fonott székből a meztelen hátával, fehér bőrén piros mintázatokat rajzol a háttámla, mint egy bordázott húskalács, olyan lesz a háta. Hirtelen oldalt kaptam a fejem, a szőkeség képe, mint sebes örvény úszott át előttem, a liftszekrény felől zörgést hallottam. (folyt, köv.)