Délmagyarország, 2001. augusztus (91. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-25 / 198. szám

SZOMBAT, 2001. AUGUSZTUS 18. NAPOS OLDAL III. Nézzük a tévét \jem akartam hinni a szememnek és ajiilemnek. Al1V Utólag a BBC is csinál ilyen műsorokat, de azt sem akarom elhinni. Vagy lehet ezt jól is csinálni? Esetleg. A TV2-n indult új sorozatot, amely A leggyengébb láncszem címet kapta a keresztségben, vetélkedőnek nevezik, pedig nem az a célja, hogy kiderítse, a kilenc szereplőközül ki tud többet. Hanem az, hogy megmutassa, kinek van a legvastagabb bőr a képén. A Játékosoknak" (azért az idézőjel, mert az adásban semmi de semmi játékosság nincs) arra kell törekedniük, hogy ügyesen kigolyózzák egymást, hiszen az egyetlen, akinek sikerül a többiek erőszakos gonoszságát túlélnie, az nyer. Maximum hárommilliót. Mármost - ez sok pénz. Főleg ha azt vesszük, hogy folyamatos megaláztatások árán lehet hozzájutni. Mi történik a képernyőn? Kilénc ember áll egy-egy pulpitus mögött, középen pedig a Játék" vezetője, a jobb sorsra érdemes Máté Krisztina, talpig feketében, mely komor színt rövidre nyírt szőke haja csak fölerősíti. A fekete hölgy úgy ahogy van - utálatos. Úgy viselkedik, hogy kinyílik az ember zsebében a bicska. A kérdései pattognak, mint felhevített kukoricaszemek, a hibás válaszra megvető hangsúllyal mondja be a helyes megfejtést, a keresztnevükön szólítja a szereplőket, de magázza persze (ez mégsem az angolszász kultúrkör), s minden kör után lesajnálóan megjegyzi, hogy az elérhetőhöz képest milyen csekély forintokat bírtak nyerni - ezek az agyilag visszamaradott, szánalmas figurák itten... Minden kör után ki kell szavazni valakit, a szavazás nyílt, Krisztina fölszólítására meg is kell néha indokolni. Ezután az indoklót és a kiszavazottat egyaránt becsmérlő kifejezésekkel látja el a műsorvezetőnő. Az örökös pattogás ellenére iszonyú hosszának tetszik az idő, amíg eljő a vég, marad a „nyerő", általában a legcsekélyebb tárgyi tudású, viszont a leginkább gátlástalan szereplő. Megnézettem egy adást a gyerekkel, mert arra gondoltam, begyepesedtem, képtelen vagyok haladni a korral, megátalkodottan konzervatív az ízlésem, anakronisztikus figura vagyok, stb. „ Tök genyó!" - foglalta össze tömören és a kor stílusában véleményét a gyerek. Bólintottam, s ágy döntöttem, kiejtem az érdeklődési körömből ezt a gyenge láncszemet. C

sakhogy ettől még - van. Az emberek szidják - és nézik. A szereplők utálják, mégis jelentkeznek. Tehát inkább olybá kell venni, mint környezetszennyezést, megpróbálni a lehető legkisebbre csökkenteni a kárt, végső soron: megszüntetni. Mindezek következtében felszólítok mindenkit, aki hallja, adja át, ha ad magára, ne nézze! Ha valaki mazochista, az persze más. Meg azok is, akik hozzászoktak a kiszorítósdihoz abban a nagyobb léptékű játékban, amit a való életnek nevezünk, s meg sem kottyan nekik egy kis tévés genyózás. íkb* tLíiJBestseller lett a hiánypótló turisztikai kiadvány Kézikönyv - országjáróknak Pálfy Katalin: A követkaző munkám nagy valószínőséggel a Tiszáról szól majd. (Fotó: Schmidt Andrea) árom évtizede nem született olyan átfogó turisztikai kiadvány hazánkról, mint a Látnivalók Magyarországon című kötet. Az 1024 oldalas, fotókkal, illusztrációkkal gazdagon ellátott könyv márciusi bemutatója óta szinte minden jelentősebb eladási lista élvonalában megtalálható. Főszerkesztőjét, a szegedi Pálfy Katalint aligha kell bemutatni a Délmagyarország hű olvasóinak, hiszen több mint két évtizeden át lapunk munkatársa volt. - Hogyan csöppeni ebbe a hatalmas vállalkozásba? - Már napi lapos újságíróként is foglalkoztam turizmussal. így amikor egy szegedi idegenforgalmi szakember engem ajánlott a miskolci Well-PRess Kiadónak. amely 1996-ban indította útjára megyei útikönyveinek sorozatát, rám bízták a csongrádi kötet szerkesztését. Majd a Vonattal Magyarországon című közös könyvünk befejező munkálatai közben, 1999 decemberében a kiadó ügyvezetője azzal fordult hozzám, hogy „csinálni kellene egy Magyarországról szóló útikönyvet!" Ehhez fogható a hetvenes évek eleje óta nem jelent meg, talán mert senki sem mert belevágni... Egyrészt, az adatok iszonyú gyorsan elévülnek, másrészt, nagyon kevés szakember mondhatja el magáról, hogy az egész országot ismeri. Én sem vagyok ilyen, ezért azt találtuk ki, hogy szervezünk egy csapatot a megyei könyvek szerkesztőiből. hiszen ők jól ismerik azt a környéket, ahol élnek. - Valahol azt olvastam, hogy egy százhetvenöt tagú gárda munkáját kellett összehangolnia. Elképesztő feladat lehetett... - Van egy „rossz" szokásom: előrelátóan szeretek dolgozni. Mivel egy évet kaptam az egész feladatra, magam elé vettem egy A2-es lapot és elkezdtem rajzolgatni. Mindent pontosan felvázoltam, mennyi idő kell a koncepció kidolgozására, a fotózásra, a kéziratírásra, annak áttanulmányozására, a lektorálásra, az adatok ellenőrzésére, s a többi. így könnyebb volt a megfelelő munkatársakat „beillesztenem" a hálótervbe. A szálak párhuzamosan futottak tehát, de ha valaki nem teljesítette határidőre, amit megígért, bizony, jelentős elmaradásokat kellett behoznunk. - Két és fél évtizedes újságírói pályafutással a hála mögött erre a munkára is zsurnaliszlaként tekintett? - Alig egy tucatnyian írták a törzsszöveget, különféle stílusban és arányérzékkel. Csak úgy tudtam egységbe kovácsolni a részeket, ha egyszerre gondolkodtam szerkesztőként és íróként. Tehát ilyen értelemben szerintem ez egy igazi újságírói-szerkesztői feladat volt. - Gondolom, nem véletlen, hogy hajszálpontosan kétezeregy fotó és illusztráció színesíti a magyarországi látnivalók gyűjteményét.. - Teljesen véletlen. Menet közben nem volt idő annak számolgatására, végül hány felvétel és grafika, akvarell került be. De tudtam, hogy a márciusi könyvbemutatón az újságíró kollégákkal érdekes adatokat kell közölni. Aznap a vonaton volt két és fél órám, hogy megszámoljam az illusztrációkat. - Előrelátó gondolkodásra vall, hogy nem 19 megyére, hanem kilenc régióra osztották fel hazánk területét. - Finanszírozási szempontból komoly gondokat okozott, hogy állami forrásokat szinte kizárólag megyei szervezeteken keresztül lehet bevonni. Mégis úgy gondoltuk, hogy az ésszerűtlen megyehatároktól el kell tekintenünk, a turizmusban semmi jelentősége annak, hogy a vendég mikor lépte át a közigazgatási választóvonalat. - Kik támogatták a kötetet? - Az idegenforgalomban érintett vállalkozásokon túl jó néhány országos szervezet és cég, sőt: minisztérium értett egyet terveinkkel. \bltak azonban meglepetések is. Az Országimázs Központ például valószínűleg úgy ítélte meg, hogy Magyarország három évtized után végre megjelenő útikönyvéhez egy magánvállakozásnak kell előteremtenie a forrásokat. Ez a könyv aztán röviddel a megjelenése után az ötödik helyre ugrott az ismeretteijesztő kiadványok eladási listáján. - További tervek? - A következő munkám nagy valószínűséggel a Tiszáról szól majd, útikönyvszerű részletességgel, irodalmi és képzőművészeti vonatkozásaival, természeti értékeivel együtt, szóval, egy kicsit másképp láttatnám a folyót. Aztán? Addig úgysem nyugszom, amíg a Dél-Alföld és Szeged értékeinek friss ajánló kötetei el nem készülnek. Szalma Baksi Ferenc A

bban az időben Majorka úgy nézett ki, mint egy öreg rockzenész, gömbölyű volt a hasa, a haja nagy volt és kócos, és mindig azt dúdolta, bimbam, bimbam, Elvis Presley itt van, itt van. Abban az időben hálátlan hírlapírói feladat volt riportot írni. A riport senkit sem érdekelt, a harsány hírek és a politikai léggömbök ellepték a magyar közélet egét, sokkal inkább azon csámcsogtak az emberek, hogy özv. Géz Béláné, Terike, miként csábította el unokája vőlegényét, egy díjazott kéményseprőt, mint azon, hogyan lett valaki földönfutó, bankvezér vagy miért nem épülnek autópályák. A hírek fölszínesek voltak, és kiagyaltak. A tévécsatornákon cukros sorozatok és ostoba vetélkedők vadították a gépet. Ezért álltam meg Majorka előtt azon a nyárvégi, fülledt napon, szeretettel átöleltem, majd mielőtt szólhatott volna, elhadartam neki mindent, amit Vércsemajorról tudtam. Néha elvettem tőle hírlapírói témákat. Néha történeteket loptam tőle, de a sztoriról, amelyre ezekben a napokban leltem, tudtam, hogy neki kell adnom. Iszonyatosan nagy sztori volt, ráadásul, Majorka úgy nézett ki, mint egy öregedő rockzenész. Vércsemajorban holland mintájú tehenésztelepet alapított egy van Subic nevű holland. Öt tehenet tartott mindössze, de azok világbajnok tehenek voltak. Mindegyik tehénhez tartozott egy fejőlány, mert van Subic úr a kézzel fejés ősi tradícióját részesítette előnyben. A tehenek nem csak korlátlan mennyiségű tejet adtak, de reklámfilmekben is szerepeltek, sőt: egy sámánoperában a Szegedi Szabadtéri Játékokban is főszerepet kapott az egyikük, amelyiknek különben Édes Anna volt a neve. Mondtam Majorkának, repüljön el Vércsemajorba, csinálja meg a tehenekről - Tatjana, Elektra, Édes Anna, Ophélia, Lady Macbeth - a riportot, neki adom Szív Ernő Majorka, az öreg rockzenész a témát, mert a barátom, és ne felejtse el az öt szűz fejőlányt sem. Majorkát soha nem láttam ilyen lelkesnek. Berohant a szerkesztői szobába. Vércsemajor! - kiáltotta. Öt tehén! Öt szűz fejőlány! Nagyriport! Világbajnok riport! Csak én tudom megírni, hogyan fejik Lady Macbethet! - kiáltotta, s amikor a szerkesztők megkövülten meredtek rá, bosszúsan legyintett, majd kiviharzott a szobából. Ami eztán történt, Majorka elbeszéléséből tudom. A barátom benne van a Guinness-könyvben, és ettől minálunk egy kicsit megváltozott a világ. A szerkesztőségben naponta cseng a telefon és holland, belga, dán tehenészetek kérik a tanácsát. Történt tehát, hogy Majorka jegyet váltott a Vércsemajorba tartó vonatra, amely a majornál ugyan nem állt meg, viszont a Halálkanyarnál ki lehetett ugrani a szerelvényből. Majorka meg is tette. Kiugrott a vonatból, két kicsi kereszt között egyenesen talpra esett, majd elindult van Subic úr tehenészete felé. Fütyörészett, énekelt, bimmbamm, Elvis Presley itt van, itt van, s mert a telepet körülvevő kenderültetvényen valószínűleg konstatálták a jöttét, mire beért a telepre, már azt is tudták, hányas lába van, és hogy szereti a körömpörköltet. A telep vezetője, van Subic úr jött felé szapora hajlongással hatalmas kancsó tejet hozva. - Művész úr, köszönjük szépen, hogy eljött hozzánk. Majorka arra gondolt, pontosan igaz, ő hírlapírói művész, életművész és barátságmúvész, mégis gyanakodott kissé. A művészeknek nem járt ekkora tisztelet Magyarországon. Hanem ám már a fejőlányok is sorban álltak az istálló előtt, gumicsizmában és fejkendőben voltak, és első pillantásra látszott rajtuk, hogy szüzek. Fitos kis orrocskák, szégyenlős tekintetek, pírban égő orcácskák, szoknyagyúrögetés, és édes tejillat, ekképpen foglalhatnánk össze a látványt. Van Subic úr Majorkára mutatott, és elkiáltotta magát. - Itt van Ő, lányok! Ahogy ígértem, lányok! Elhoztam nektek Bigbig Love Johnt, a Kopasz Puli nevű, rettenetes faluzenekar énekesét! Visongtak a lányok, mintha gyerekdenevér tévedt volna a szoknyájuk alá. Majorka nem tudott szólni a döbbenettől, s zavarában bólintott. Talán ekkor kellett volna tiltakozni. De lehet öt szűz fejőlány előtt tiltakozni? Nem lehet. Ettől a pillanattól kezdve Majorka volt Bigbig Love John, a Kopasz Puli faluzenekar frontembere, énekese, botrányhőse, aki még a vidéki önkormányzati újságok első oldaláról is leszorította a polgármester glóriás fotóját, vagy a plébános úr keresztrímes versét. Legendák és rémhírek terjedtek róla szerte az országban. Hogy egyszer a Bakonyban egy falu összes nőjét boldoggá tette. Hogy a Nyírségben az ő énekétől értek meg az almák. Hogy egy lakodalomban olyan erővel énekelte ki a refrént, hogy a menyasszony defrolált, vagy hogy amikor a Titkos szalonna című számot énekelte, vért könnyezett egy délmagyar kőmadonna. - Este koncert! Este őrült buli! Este általános kilazulás! - visongtak a lányok, és komolyan gondolták. Igen. Ami eztán következett, valóban legendaszerú volt. Az életnek nem kell reklámoznia magát. Előkerült a két traktoros fiú, a kétszáz kilós mezőőr és a részeges állatorvos. Majorkát illően megvendégelték, asztalra került a tepertő, disznósajt, sült oldalas, különlegességnek struccsteak és rántott emuszárny. Majorka kidedikálta a telepi naplófőkönyvet, majd megtekintette a világbajnok teheneket, s egyszerre csak azt vette észre, hogy az udvaron már áll a színpad, s a közeli iskolából harmonikát, dobot és Szikra-típusú elektromos gitárokat cipelnek elő a traktoros fiúk. Majorkának az volt a szerencséje, hogy mindig is imádta a zenét. Kívülről tudott legalább száz rockandroll slágert, és jól ismerte a rettenetes Kopasz Puli számait is. Elég az hozzá, hogy a traktoros fiúk gitároztak, a mezőőr volt a dobos, az állatorvos pedig harmonikázott. Sorra eljátszották a Kopasz Puli slágereit, például az Add vissza a gumicsizmámat, a Megkergetett a nagymamád-at, és a Ránk omlott a szalmakazal-t. A hangulat frenetikus volt, az öt lány nagyobb hangzavart okozott Vércsemajorban, mint a Beatles-filmben az a hadseregnyi angol bakfis. Vércsemajor felett kilyukadt az ég, a világbajnok tehenek csöndben kérődztek. Először az egyik traktoros fiú tűnt el, majd a mezőőr választott lányt, legvégül pedig van Subis úr fogta kézen az ötödik fejőlányt, hogy szórakozottan elinduljanak a telep irodája felé. Ég és föld találkozásánál halványvéres csík jelezte, hogy ébredeznek az angyalok, s egy közeli tanyán visszatérő álmát mesélte egy disznó. Majorka egyedül állt a színpadon, és elénekelte még az Építek neked egy górét, kedvesem című lírai számot. Aztán csend lett. Vagyis nem volt csend, csak Majorka már nem énekelt, azt viszont tisztán hallotta, hogy Vércsemajor telepének legét különféle neszek, szelíd horkantások, aranyba foglalt sikkantások, pihegések és sóhajtások töltik ki. Szelíden remegett a hollandsárga irodakonténer, s a traktorok is úgy mozogtak, mintha indulni akarnának. Majorka tétován felvette a mezőőr elejtett messzelátóját, és a távolba pillantott. A látványtól valósággal megdermedt. A közeli gépállomásokról, tanyákról és dolomitbányákból hosszú, tömött sorokban jöttek az emberek, kezükben kicsi fémkannák, tejeskancsók, mázas csuprok, igen, igen, jöttek az emberek az áldott reggeli tejért, miközben, a vércsemajori fejőlányok ugye, nem fejtek meg, hanem, khm, sóhajtoztak. H

ogyan menthetjük meg a világot? Néha például véletlenül. Mi találunk a kamrának a kulcsára, hová egy rakoncátlan angyal bezárta az Istent. Néha meg vad elhatározással, eltökéltséggel mentjük meg a világot, és Majorka előtt ez utóbbi lehetőség fénylett fel. Hm, hm. Majorka körülbelül öt perc alatt fejte meg az öt világbajnok tehenet, pedig Édes Anna kelletlenkedett, Lady Macbeth tőgyéből nem akart kifogyni a tejecske, Tatjana pedig ugrándozott, mert ő volt a legjátékosabb. így történt, hogy a Vércsemajor közelében élőknek ezen a nyárvégi, fülledt reggelen is jutott friss tej. Alig egy óra múlva van Subic úr meghatottan ölelgette Majorkát, a lányok meg sírtak meghatottságukban. Van Subic úrnak természetesen volt kapcsolata a világkülönlegességek szerkesztőségéhez, úgyhogy Majorka csakhamar bekerült a Guinness-könyvbe, mint egy olyan bajnok, aki a legrövidebb idő alatt a legtöbb tejet fejte. A barátom azóta órákat tárgyal. Tegnap privatizált észt kolhozoknak adott tanácsokat. Ma egy ciprusi küldöttségnek tartott előadást. Holnap pedig Svájcba utazik, ahol, mint tudjuk, lilák a tehenek, viszont nincs olyan kanton, ahol ne szeretnék a rockzenét.