Délmagyarország, 2001. augusztus (91. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-24 / 197. szám

6 MEGYEI TÜKÖR PÉNTEK, 2001. AUGUSZTUS 17. Négyszázmillió forint lucernakísérletekre Világelső géntérlcép Nem csípnek a méhek a szentesi határban A lapistói néptanító Aratás. Ha a kísérletek teljes sikerrel végződnek, akkor a kukoricát sem kell majd nitrogénműtrágyával permetezni. (Fotó: Schmidt Andrea) Világszerte óriási gaz­dasági hasznot hozhat azoknak a kutatások­nak az eredménye, amelyek a Szegedi Bio­lógiai Központ Genetikai Intézetének irányításá­val folynak. A szakem­berek arra tesznek kí­sérletet, hogy a lucerna nitrogénellátását biztosí­tó természetes biológiai folyamatra más haszon­növényeket is képessé tegyenek. Ezzel kiküszö­bölnék a drága műtrá­gya alkalmazását, s a velejáró környezet­szennyezést. - Magyar és külföldi kol­légák kötöznivaló bolondok­nak tekintettek bennünket, amikor az 1980-as évek kö­zepén elkezdtük a lucerna géntérképének elkészítését. Én viszont azt mondtam er­re, ha valaki nem próbálja meg a lehetetlent, akkor nem éri el a lehetségest sem ­idézi fel a lucernával kap­csolatos kutatások kezdeté­nek egyik fontos motiváció­ját dr. Kiss György Botond. aki tudományos tanácsadó­ként dolgozik az MTA Sze­gedi Biológiai Központjának (SZBK) Genetikai Intézeté­ben, s emellett a gödöllői Mezőgazdasági Biotechno­lógiai Központ Genetikai In­tézetének az igazgatója. Az SZBK szakemberei azóta a világon elsőként el­készítették a lucerna teljes géntérképét. Eközben vizs­gálataik arra a természetes biológiai folyamatra is kiter­jedtek, amelyben a lucerná­val sajátos életközösséget ki­alakító rhizóbium nevű talaj­baktérium a nitrogén megkö­tése és ammóniává alakítása révén ellátja a növényt a szá­mára létfontosságú nitrogén­nel. Ez a folyamat lehetővé teszi, hogy az állatok takar­mányozására használt lucer­na, valamint más pillangós növények, mint a bab, a bor­só vagy a lencse nitrogén­műtrágya alkalmazása nél­kül is jól fejlődjenek. A drá­ga műtrágya kiküszöbölésé­vel nem csak pénzt lehet megtakarítani, de a környe­zetszennyezés is elkerülhető. A géntérkép elkészítése segítette hozzá a kutatókat ahhoz, hogy tavaly - közel nyolcéves munka eredmé­nyeként - a világon elsőként megtalálták azt a gént, amely a legfontosabb szere­pet tölti be a lucernára jel­lemző nitrogénkötésben. En­nek a génnek a részletes ta­nulmányozását is lehetővé teszi az a 392 millió forintos pályázati támogatás, amelyet az SZBK vezetésével létre­hozott konzorcium nyert el a Széchenyi-terv Nemzeti Ku­tatási és Fejlesztési Prog­ramján. A pályázók a kutatá­sok eredményeinek ipari hasznosítására is vállalkoz­nak. - Megpróbáljuk ezt a gént olyan haszonnövényekbe „átültetni", amelyek nitro­génkötésre nem képesek. Ha ugyanis ez a biológiai folya­mat a kukoricában, a búzá­ban, a rizsben vagy a repcé­ben is kialakulna, akkor vi­lágszerte óriási gazdasági haszonnal járna, hogy ezeket a növényeket sem kellene nitrogénműtrágyával perme­tezni. A gén „beültetése" azonban csak az első lépés, hiszen a nitrogénkötésben még legalább száz másik bi­ológiai funkció játszik szere­pet. Úgy vélem, én már nem élem meg a folyamat teljes kialakítását, de az alapját a mi kutatócsoportunk rakja le - mondja Kiss György Bo­tond. Hegedűs Szabolcs Az akácméz a legfino­mabb. A szentesi tanyavi­lágban is elviszik a háztál, és a kollégák is kedvelik a Gróf Széchenyi István Altalános Iskolában. Már­kus László pedagógus két infarktus után hobbiból méhészkedik, és bár nyugállományba vonult, még mindig tanít óraadó­ként. Márkus László nagyravá­gyónak mondja magát, mert az 1960-as évek derekán a Kisalföldről, egy Győr mel­letti faluból a nagyalföldi Szentesre jött. A jó humoráról ismert pedagógus két infarktus után is viccelődik, és igazi néptanítóként rögtön kiigazít­ja a nyelvbotlást. A lapistói egykori iskolaépületben, ahol a családjával lakik, azt talá­lom kérdezni tőle, hogy meg­csípték-e valaha is a méhei. Ilyesmi vele aligha fordulha­tott elő, mert a kis jószágok bi­zony nem csípnek, hanem szúrnak. Különben magától értetődőnek nevezi, hogy mé­hészkedik, hiszen a régi idők­ben a legtöbb falusi pap és pe­dagógus ezt tette. A Márkus családban egyébként is hagyo­mánya van a méhészkedés­nek, amely náluk nem apáról fiúra, hanem nagyapáról uno­kára száll. „A fiam nem foglal­kozik méhekkel, mint ahogyan az édesapám sem tette." Ő a nagypapájától leste el a forté­lyokat, s most az unokájában reménykedik, hogy átveszi majd tőle az állományt. Márkus László amolyan hobbiméhésznek nevezi ma­gát, mert csak ötven család­ról gondoskodik. Ebből pedig nem lehet megélni, legfeljebb arra jó, hogy kiegészíti a nyug­díját. Az akácmézre esküszik, mert a többivel ellentétben ez soká ikrásodik. Szerinte az akácméz olyan kurrens ter­méknek számít a külhoni pia­cokon, mint például a tokaji bor. Neki az idén nem akácmé­ze lett, hanem vegyes virág, mert az akácon kívül a szom­szédos agrárüzem földjéről gyűjtögettek a méhek repcét, napraforgót, meg a tarló virá­gait is. Márkus László ritkán eszik mézet, többnyire vajas kenyérre keni, vagy ha köhög, akkor azzal ízesíti a teát. De másoknak azt tanácsolja, hogy akár naponta fogyasszanak be­lőle legalább egy mokkáska­nálnyit, mert mindenféle vi­tamin van benne. Az idei termést „gyenge közepesnek" mondja, kaptá­ronként 25 kilogramm méz gyűlt össze. Ám fontosnak tartja hozzátenni: nem vándo­rolt a méheivel, mert egy oda­vissza fuvarért elkértek volna nyolcvanezer forintot is. Már­kus László a felgyógyulása után vigyáz az egészségére, s már nem vállalkozik hosszú utazásra. Hogy mihez kezd a mézzel, ha nem sokat fogyaszt belőle a családja? Elviszik a háztól, meg a kollégái is szí­vesen megveszik a Gróf Szé­chenyi István Általános Isko­lában. Pár esztendeje hivatalo­san ugyan nyugállományba vonult, de óraadóként most is foglalkoztatják. Kérdezem, hogy várja-e már a becsönge­tést. „Most nem hiányzik. Ám amikor ott vagyok az iskolá­ban, az nagyon jó. Még a le­vegő is más, valami különle­ges, semmihez sem hasonlít­ható érzés, ha a gyerekek kö­zött vagyok. Ilyet csak peda­gógus érezhet." Neki nem csupán a szente­si Széchenyi iskolában akad dolga, hanem lakóhelyén is. De ha a tanyavilágban valaki úgy érdeklődik, hogy merre lakik Márkus László, a leg­többen bizony nem tudnak vá­laszolni. Mert őt manapság is tanító úrként emlegetik az ot­taniak, s erre nagyon büszke. A hatvanas évek közepétől 1973-ig volt a lapistói iskola mindenese: a fűtője, takarító­ja, gondnoka, no meg a taní­tója, aki nem pusztán a gyere­keket oktatta-nevelte, hanem a felnőtteket is. Máig bekopog­nak hozzá a tanyai emberek ügyes-bajos dolgaikkal. Most például a mezógazdasági üze­mek külső üzletrészeinek visszaigényléséhez segít ne­kik kitölteni a nyomtatványo­kat. Balázsi Irán Márkus László hobbiból méhészkedik. (Fotó: Miskolczi Róbert) Kitüntették Boda Domokos professzort Hogyan kell a gyógyszert beadni? Tankönyvéből gyermekgyógyász-generációk tanultak. (Fotó: Schmidt Andrea) Pár hét alatt újra a ke­zemhez igazodott a he­gedűm. Kamaraegyüttes­ben játszom. És az egye­temi pályán, Lóri bácsi­val, teniszt. De a legjob­ban most is az érdekel, mi új történik a gyógyá­szatban - mondja a nyolc­vanesztendős gyermek­gyógyász professzor, dr. Boda Domokos, aki jelen­leg is napi rendszeresség­gel dolgozik ugyanazon a klinikán, amelyet 28 évig vezetett. Augusztus 20­án a Magyar Köztársa­sági Érdemrend középke­resztjével tüntették ki. - Ezek itt székelyföldi em­lékek... Magam fényképez­tem. apám szülőfalujában, a temetőben a két egymásra haj­ló kopjafát. Egyik egy férfi, másik egy nő jele - mintha táncolnának! Átölelik egy­mást. Ezen a képen a pro­fesszortársaim láthatók, ő egy zürichi kolléga, akinek sokat köszönhetek, ő pedig az elő­döm a klinikán. Ez a díszes oklevélszerűség nem más, mint egy oltási bizonyítvány, méghozzá 1802-ből való, egy grófnő kapta, himlő ellen... Ez Pozsony látképe. Ott vol­tam diák. Michelangelo-dom­borműrészlet fotója a firenzei dómból, kedves emlékem. Dürer-másolat. Ez Remb­randt, ez pedig egy erdélyi há­mor ceruzarajza. Ezt a vidám képet kollégáktól kaptam, amikor már tíz éve voltam a szegedi klinika igazgatója: gyerekek fújják egy teknőbe helyezett hajó vitorláit. Bi­zony elkelt nekünk is a segít­ség, hogy menjen a hajónk... A gyermekklinikai dolgo­zószoba szegletében berende­zett, a művészetek kedvelé­séről és a tápláló gyökerek tiszteletéről tanúskodó „saját panteon" szomszédságában számítógép dolgozik, memó­riájában egyebek mellett Bo­da professzor híres adatbázi­sa - a szindrómákról. - A szindrómák különle­gesen ritka betegségek, nagy­részt fejlődési rendellenessé­gek, amelyeket nehéz diag­nosztizálni. És tudja hány ilyen igen-igen ritka betegség van? Háromezer! Nagy baj­ban lennénk enélkül az adat­bázis nélkül. így viszont, a tü­netlisták összehasonlításával azonosítani tudjuk a bajt, s pontosan megmondjuk a szü­lőknek, mire számíthatnak. Nem kell orvostól orvosig jár­kálni, külföldre menni, hogy valaki végre mondjon valami biztosat... Az egyetem nagy tekinté­lyű emeritus professzorától, aki bár igazán hosszú ideig vezette a gyermekklinikát, ám mindig is a gyógyítást tartot­ta elsórendű feladatának, ma is gyakran kérnek segítséget a kollégái. Világéletében a leg­nehezebb, leginkább proble­matikus területeken dolgozott. Kitüntetése indoklásában is ezeket említik: a heveny anyagcserezavarok, a folya­déka és elektrolitzavarok, a veleszületett szívhibák gyó­gyításában elért eredménye­it. - A legsúlyosabb betegsé­gek tartoznak ide, azok a ka­tasztrófák, amikor valamilyen baleset, súlyos fertőzés vagy más ok következtében a szer­vezet vészhelyzetbe kerül. Rendkívül precízen kell is­merni a szervezet kóros, rend­ellenes működésének meg­nyilvánulásait és akkor úgyne­vezett szupportív, támogató kezeléssel segíteni tudunk, a vészhelyzet megszüntetése után pedig a kiváltó okkal le­het foglalkozni. Ezt nevezik intenzív terápiának. Boda professzor volt a kez­deményezője és elindítója az intenzív betegellátásnak, még Szegedre kerülése előtt, a bu­dapesti László kórházban, ahol a gyermekparalízis osz­tályt vezette. A nevéhez fűző­dik a paralízis-kezelés akkor új, modern módszerének, a mesterséges lélegeztető ké­szüléknek a kifejlesztése és bevezetése is, ezt műszaki kollégájával együtt szabadal­maztatták. A szegedi klinika az ő vezetésével lett az or­szágban az első teljes értékű gyermekkardiológiai központ, ahol Magyarországon első­ként vállalkoztak újszülöttko­ri veleszületett szívbetegsé­gek gyógyítására. A műtéteket persze a sebészeti klinikán Kovács Gábor professzor vé­gezte. - A nagyon finom, részle­tes diagnosztika és az intenzív terápia lehetővé tette, hogy nemcsak az újszülöttek szív rendellenességein tudtunk se­gíteni, hanem koraszülötteket is műthettünk. El tud képzel­ni egy ezer grammos ember­két? Van egy összekötő ér, amelynek a születés után el kell záródni; az apró koraszü­lötté nyitva volt, szívműtétet kellett csinálni... Ez a gyerek ma húsz éves, kiváló tanuló, gyönyörű szép lány. És sze­rencsére sok ilyen példát tud­nék még mondani. A medikusok tartottak tő­le, ezért nagyon készültek. Még ma is népszerű tanköny­véből gyermekgyógyász ge­nerációk tanultak itthon és a határon túl, s valóságos szó­lásgyűjteményük van a pro­fesszor tapasztalatokból és ap­ró, életes megfigyelésekből szerkesztett „mondásaiból". - Nemrégiben 25 éve prak­tizáló volt tanítványaim, te­kintélyes, komoly orvosok de­rültek jót a találkozójukon. Hogyan kell a gyereknek a gyógyszert beadni? - kérdez­te egyikük és az egész társa­ság harsogta: „Szelíd erőszak­kal!" 1985-ben jelent meg a tankönyvem, igen fáradságos nagy munkával készült, s szá­momra nagy elégtétel, hogy még mindig ezt nézik meg a kollégák először... És idézik az előbbihez hasonló, el nem avuló igazságait. Azzal hízel­gek magamnak, hogy nyomot hagytam másokban. Kell en­nél több? A kitüntetés persze megtisztelő, annál inkább örü­lök neki, mert az egyetem kez­deményezésére kaptam. Kö­szönöm. Sulyok Erxsébo

Next

/
Oldalképek
Tartalom