Délmagyarország, 2001. augusztus (91. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-18 / 193. szám

SZOMBAT, 2001. AUGUSZTUS 18. NAPOS OLDAL III. Európához illesztve S

zerencsénk volt. A történészek, pláne az ünnepi szónokok persze soha nem használják ezt a szót. De mennél több történeti munkát elolvas az ember, vagy hallgatja az évtizedek óta az államalapítás korát búvároló - szerencsére éppen szegedi - nagytekintélyű tudóst, hétköznapi ésszel ide kell kilyukadnia. Szerencsénk volt, hogy éppen István-formátumú volt a fejedelem, s abban a pár évben, amikor a nagyhatalmi konstelláció esélyt és kényszert teremtett, tehetsége és ereje volt választani és változtatni. Bejött a dolog - mondjuk ma lazán, de azt sem rejti véka alá a kort legjobban ismerő'történész, hogy ezt akkor csak igen kevesen érezhették. Kezdődhetett a magyar sikertörténet, ahogyan másik neves történészünkfogalmaz, ugyancsak mai szemmel és stílusban. De ugyanő mutat rá arra a tudósi szemérmességre, amely jobbára elhallgatja, hogy nem arról volt szó: az „elmaradott" helyére lépett az „érték". Hanem két különböző kultúra találkozása történt meg, amely kultúrák egymással objektíve egyenértékűek voltak. A nomád állattartó és hadakozó életformának a pogány hitvilág és a törzsi nemzetségi szervezet felelt meg. A letelepült, földművelő, háziállattartó életformának pedig az új rend: a kereszténység felvétele, az egyházszervezet kiépítése, a görög-római-germán területszervezési elvek érvényesítése. Magyarán és mai szemmel-szóval: a Kárpát-medencei népességnek, ha maradni akart és megmaradni, másként kellett megszerveznie magát, hogy illeszkedhessen az európai kultúrkörhöz. De hogyan is láthatták volna ezt be a pogány, törzsi tömegek? Az átalakulás hétköznapi megszenvedéséről nincsenek persze történeti bizonyítékok. Csak elgondolhatjuk, és ha megtesszük, megnő a szemünkben ennek a sikertörténeti kiindulópontnak az értéke. A változtatás, a teremtés, az alkotás szenvedélye és szenvedése azóta is ott van millenniumi és Szent István-ünnepeink körül. Szegeden például - igaz, 17 évvel a Nagy víz után vagyunk, szinte mindent újra kellett felépíteni, de mégis - a millenniumi emlékünnepség keretében, 1896 szeptemberében öt intézményt adtak át! A kultúrpalotát, a gőzfürdőt, a MÁV-internátust, a faipari szakiskola épületét, az ügyvédi kamara székházát. És felállították a Templom téren a Szentháromság szobrot. Két évvel korábban elkészült az állami főreáliskola épülete, a MÁ V palotája, a Berlini körúton a honvéd laktanya; egy évvel később megnyílt a felsőbb leányiskola, '98-ban felépült a tűzoltó laktanya és a Kass Szálló. És ott van az ünnepeinkben az új kultúra. Az egyház. És a mindenkori politikai érdek. 1938-ban, Szent István évében Szegedre érkezett a Szent Jobb, bemutatták a szabadtérin Újházy György István király népe című művét - és Kodály Háry Jánosát. Aba-Novák Vilmos már megfestette Szegednek Magyarország akkor legnagyobb freskóját. De az ország szinte minden más városában is: avattak, avattak, avattak. A műkritikus meg írta: „a rossz festőn vagy képfaragón Szent István sem segíthet." T~is így vagyunk itt, azóta is. A saját ünnepeinket Hí meg a sikertörténetünket alakítva. Sajátos európai kultúránkkal hol illeszkedve, hol elszakítva Európától. Most éppen újra nekirugaszkodva a változtatásnak, elszánva magunkat két, éppen történelmi gyökerűen különböző kultúra ütközésének elkerülhetetlen szenvedéseihez. Mindent összevetve: alighanem tényleg szerencsénk van! Jk^i tilch Augusztus 20. napja Képmás a kenyéren Kisült az új kenyér Csendélet fateknővel. (Fotó: Gyenes Kálmán) íjf Augusztus havanak 20. nap/a a magyarok számára az úgynevezett többünnepes jeles napok közé tartozik. Történelmünk során kapcsolódott hozzá az aratás befejezésének, az új búzából sütött első kenyérnek megünneplése, a szent király, István névünnepe és az államalapítás, s prezentálták e napon évtizedekig a népköztársasági alkotmányt. A változó korok, néphitek, és „néptanok" szerinti ünnepléseken közös jelképként mindig ott volt, van a kenyér, ami a magyar embernek évszázadok óta az életet jelenti, és isteni szimbólum. A mindennapi betevő falat, a kenyér biztosítása régesrégtől a magyarok legfontosabb cselekedetei közé tartozik. A kenyérgabona learatását, magtárakba mentését meg is ünnepelték. A kalákákban aratók, a munkát bérért, termésrészesedésért elvégző aratóbandák végzéskor aratókoszorúkat, szalmából, kalászból font díszeket készítettek, ünnepélyesen átadták a gazdának, aki e jelképet a mestergerendára tűzte, alatta pedig étellel-itallal megvendégelte munkásait, s hajnalig mulattak. A „jobb helyeken" már az új búzából őrölt lisztből sütötték a kenyeret. Az új kenyér megszegésének rituáléja volt: mindig a gazdáé volt e jog, s a kötelesség, hogy a kenyér aljára a vágás előtt keresztet vessen a késsel. Kifejezvén a keresztrajzolással az ősi hitet, miszerint a kenyér nemcsak búzalisztből készült legfontosabb táplálék, hanem maga az élet, Isten képmása. A jeles szegedi néprajztudós, Bálint Sándor írja: „A szőregiek szerint a búzán Jézus képe van. Akkor került rá, amikor Veronika kendőjébe törölte magát. így szólt: örökül szívetekben tartsátok. Möghagyom a képemet a kinyeretökön is, a kinyérnek valótokon is." Isten áldását, a kenyeret a magyarok mindenkor nagy becsben tartották. Eldobni főbenjáró bűnnek számított. Ha véletlenül leesett, nemhogy rálépni nem volt szabad, de aki felvette megcsókolta. A megkezdett karéjt meg kellett enni. Azzal pedig, hogy befelé fordították, azt szerették volna elérni, hogy a gazdagság hozzájuk bemenjen. Az új házba azért vittek elsőként kenyeret, hogy a lakók jólétét biztosítsa. A kenyér gyógyító és mágikus célokra történő használatának sok példája ismert, és fontos szerepe volt a halottkultuszunkban is. Nyilvánvaló, hogy a megkülönböztetett tisztelet, a hálaadás kifejezéseként vált szokássá az új kenyeret ünnepelni. Mint a család, a népjólétét, életrevalóságát kifejező jelkép az új kenyér megtisztelése „illeszthető" volt az aratóünnepek mellett az államalapító szent király, István emlékünnepeinek ceremóniáihoz, csakúgy, mint a népköztársasági alkotmányt dicsőítőkhöz. Korok, hitek, ideológiák, hagyományok változásai közepette augusztus 20. napján az állandóságot leginkább az új kenyérhez kapcsolódó „népünnepélyesség" jelentette, és jelenti. Nemigen képzelhető el augusztus 20.-i ünnepi esemény az új búza lisztjéből sütött, nemzetiszínű szalaggal átkötve asztalra tett, közméltóság által megszegett kenyér nélkül. Körötte nép, zene, tánc, eszem-iszom, vigalom. Cselekmények emlékezethomályba veszett hiedelemháttérrel, törvényesített alkalmisággal, tiszteletreméltó hittel, vagy éppen csak szórakozni vágyással. Események, eszmék, szokások, melyekről később hirdet múlandóságot vagy maradandót a történelem. Szabó Magdolna Egy őszinte „megélhetési népművelő" Kitüntették Simoncsics Jánost Sok éves értékteremtő és kulturális szervezőmunkájának elismeréseként Wlassics Gyula-díjat kapott dr. Simoncsics János, a szegedi Bartók Béla Művelődési Központ igazgatója. - A szegedi egyetem padjából egyenesen az intézmény kulturális vezetői székébe ült. Joghallgató volt, úgyhogy a döntése a mából visszanézve nem tűnik túl életrevalónak. - Akkor sem volt az. Van erre két ironikus válaszom. Az egyik tanárom megígértette velem, hogy sohasem lépek jogi pályára. Akkor átenged a vizsgán. Megígértem neki és szavatartó ember vagyok. A másik magyarázatom az, hogy - én ehhez értek. Ha az idők során választottam volna mégis valami olyan foglalkozást, amiből jobban meg lehet élni, alighanem rosszul érezném magamat a bőrömben. - Az elhivatott népművelők, vagy divatosabban a közművelődési szakemberek viszont sokak szemében tűnnek anakronisztikus figuráknak. Kit érdekel manapság a kultúra? - A munkatársaimmal gyakran megeresztünk egy számunkra keserédes kifejezést, miszerint mi „megélhetési népművelők" vagyunk. Azért dolgozunk sokat, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy erre nincs szükség, ez a dolog fölösleges. Más kérdés, hogy így is állandóan akardnak, akiknek folyton az jut eszükbe, hogy vállalkozásba kéne adni a művelődési intézményeket. Mi mindig azt mondjuk, hogy akkor ezekben az intézményekben az üzleties szórakoztatás kerülne túlsúlyba és megszűnne a művelődés. Nem tudom, meddig számít ez érvnek, pontosabban meddig éri el azt a hatást, hogy a művelődés ügye megmarad többnyire közpénzből finanszírozandó, közhasznú ügynek. - A Bartók mellett egy épület nélküli intézményt, a szegedi nemzetközi néptáncfesztivált is irányítja, szervezi - mióta is? - Huszonhárom éve. •-Eredetileg maga is néptáncos volt. - Az egyetemi együttesben, 1969-től. - Mi vonzza a sokak által ugyancsak anakronisztikusnak tartott népművészethez? - Ugyanaz a gondolkodásmód, érzés- és ízlésvilág, értékrend, mint a kultúra és a művészetek többi ágához. Az eredeti, autentikus néptánc és népzene, a paraszti életérzés kifejezése érdekel, ezt szeretem. Hogy ez nem annyira divatos? Lehet. De vajon miért van szüksége az embernek a 21. században is, sőt: egyre inkább a természetes anyagokra? A fára? A kőre? Miért vonzó az ember számára a természet? Minden, ami igaz? Őszinte? Hiteles? Szerintem az embert is a gyökerei éltetik. Es nem szereti a művi dolgokat, a műanyagokat. Én legalább szívesebben eszem lebbencslevest, vagy töltött káposztát, mint gyorséttermi szendvicseket. És meg vagyok győződve róla, hogy a sajátos, mert sokféle más kultúra hatását befogadott magyar kultúra kincsei „ehetők és emészthetők" az egész világ számára. Az a dolgunk, hogy megtartsuk és megmutassuk mindenkinek. - Örül a kitüntetésnek? - Őszintén úgy gondolom, hogy az egész csapat kapta, mindenki, aki a Bartókban dolgozik, s azért került oda az én nevem, mert három éve én vezetem ezt a csapatot. Vezetem? Mindegyik kollégám tudja a dolgát és el is végzi, méghozzá jól. Rengeteg rendezvényt szervezünk és rengeteget befogadunk. Ennek nagyon örülök. Ha ezt el is ismerik, annál jobb. Sulyok Erxsóbal .Az embert a gyökerei éltetik." (Fotó: Schmidt Andrea)