Délmagyarország, 2001. július (91. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-07 / 157. szám

SZOMBAT. 2001. JÚLIUS 7. NAPOS OLDAL II. V

annak, bizony, igazi közszolgálati műsorok az mién, ilyen volt a héten véletlenül elcsípett zenei program, Albert Gizella és munkatársai produkciója. A címét sem tudom, mert a csatornák közötti szörfözésben akadtam rá. A kép: a kamera négy kezet kísér, első' pillantásra látszik, az egyik férfikéz, a másik női. A nagyobbik, a férfié a finomabb, a női a zsurmóbb, használtabb, ráncosabb, nincs ezen mit csodálkozni, tudni való, hogy a nőknek a kezükön látszik meg leginkább a koruk. Mindazonáltal mind a négy kéz - szép. Hiszen zongoráznak! A kezek koreográfiája önmagában megragadó. Szaggatott, töredékes, szenvedést közvetítő hangok kelnek a nyomukban. A kép lassan kitágul, a zongoránál a hetvenöt éves zeneszerző, Kurtág György és felesége, Kurtág Márta. Már lehet látni a közönséget, a felvétel valamely ünnepi alkalommal készülhetett, a hallgatóság ugyanolyan elmélyült, mint a művészházaspár, szinte tapintható a figyelem-összpontosítás erőfeszítése, feszültsége. Snitt. Sári József zeneszerző arról beszél, hogy Kurtág megszállottja a zenének. Ez rendkívül intenzív érdeklődést jelent, önmagával és másokkal szembeni magas minőségi mércét. Hosszú idő, alkotói és interpretátori múlt és teljesítmény, művészi feddhetetlenség és tisztesség kell ahhoz, hogy bizonyos emberek a többiek szemében mértékadók lehessenek. Hogy a puszta jelenlétük - mondjuk a zenei életben Kurtág jelenléte - azt a követelményt rója a többiekre, hogy nem írhatnak le akármit... Az ilyen alkotóknak a mérceállítás a küldetésük. A következő kockákon ismét zongorázik a pár, a mű címe: Játékok. Spontánnak tűnik - nyomja meg a szót a zenetörténész, igyekezve érzékeltetni, hogy a szerző művészetétől, mégis, mi sem áll távolabb, mint az ösztönösség, a könnyed improvizálási hajlandóság. Művei éppenhogy a tudatosság, a koncentráltság mintái, olyan zenei sűrítmények, amelyekben keresve sem lelni „üresjáratot". Olyasféle „mondatok", mint a prózában Bornemissza Péter mondásai - nem véletlenül dolgozta fel ezeket a mester a hatvanas években. Virág az ember. így sűrítette Bornemissza egyetlen egyszerű mondatba az életet és a halált, a születés, a növekedés, a szenvedés, a szépség, a hervadás, a pusztulás filozófiáját. Ugyanígy a Kurtág-zene. M

egkockáztatom, hasonló, tehát a kortárs zeneszerző művészetének nagyon is megfelelő szerkesztési elvet alkalmazott ez a tömörségében is rendkívül informatív, képi komponáltságát tekintve pedig kifejezetten szép műsor. Elérte, ami ebben a műfajban elérhető: az ismeretterjesztés magas mércéjét megcélozva vezetett el a zene élvezetének „előszobájáig". Kortárs muzsikáról lévén szó - nehéz ennél nagyobb televíziós teljesítményt elképzelni. i\lfl tLlCh Halász Miklós riportkönyve Nincs oklok mélyén címmel jelent meg Halász Miklós szegedi újságíró új riportkötete. Halász Miklós a Csongrád Megyei Hírlap és a Délmagyarország egykori munkatársa, jelenleg elsősorban a Magyar Nemzet hasábjain publikál. 7988-ban Suttog a város című riportkötete országos visszhangot váltott ki; 2000-ben Táncsics-díjban részesült. happy end - Suttog a város című riportköteted megbuktatta a szegedi tanácselnököt. Még el sem készült, amikor 1988 decemberében íveit titokban lopkodták ki a nyomdából. Hihető még ez a történet? - Máig sem fogtam fel, milyen sikere volt. Abból a csúnya borítójú könyvből három hét alatt 75 ezer példány fogyott el. Csak álltam a nyomdában és néztem, hogy teherautóval viszik fel Pestre. Még a híradóban is benne volt, sőt Moszkvába akartak vinni, hogy bemutassák. Ezt azért visszautasítottam; tériszonyom van és nem tudok repülőgépre ülni. - Mit gondolsz, milyen fogadtatása lenne ma annak a riportkönyvnek? - Biztosan sokkal kevesebb embert érdekelne. A Suttog a város az akkori nomenklatúra seftjeiről szólt. Ez eltörpül ugyan a maiak seftjei mellett, de akkor még új volt, hogy erről riportot lehet írni. Azóta megváltozott a világ. Az olvasó érzéketlen lett a környezetében lejátszódó piszkos ügyekkel szemben. Talán ezzel védi magát, de lehet, hogy egyszerűen csak nem bízik abban, hogy a szava hatással lesz. - Gondolod, hogy kisebb a közügyek iránti elhivatottság? - Ne csodálkozzunk ezen: a mi szakmánkban sincs már meg ugyanaz az elhivatottság, mint a rendszerváltozás környékén. Túlságosan sok visszaélés és zavaros história történt a kilencvenes években, és mindez szinte hétköznapivá, majdnem elfogadottá vált a lapokban. - Miről szól hát ez az új riportkötet? - A kisemberek sárba tiprásáról. Régi történetek szerepelnek benne, amelyeknek utánamentem, mert kíváncsi voltam egykori riportjaim szereplőinek életére. De sehol sem volt happy end. Szomorúan jegyzem meg, hogy az újságoknak ma már nem elég az emberi történet: a sztori a botránytól vagy a látványos endtől lesz érdekes. Dolgoztam egy magyarul is megjelenő amerikai lapnak, amelyben nyílt direktíva volt, hogy minden történetnek jól kell végződnie, mert nem szabad Halász Miklós újságiró harmadik riportkönyve jelent meg. (Fotó: Gyenes Kálmán) elvenni az olvasó kedvét a laptól. - Táncsics-díjas újságíró vagy; mit tartasz a legszebbnek a szakmában? - A klasszikus, literátus újságírás híve vagyok. Természetesen a tényújságírás döntően fontos egy napilapban, de az emberek életének színeit, fordulatait feltáró riport nem hiányozhat belőle. Úgy érzem, a magyar újságírás kezdi elveszíteni fogékonyságát az emberi történetekkel szemben, mert a hírek terén számára kedvezőtlen versenybe kezdett az elektronikus médiával. Pedig a lapok igazi arculatát a gondosan, empátiával megírt olvasmányos riportok határozhatnák meg. Ha ez eltűnik a magyar sajtóból, akkor az olvasó előbb-utóbb bizalmatlan lesz az újságokkal szemben, mert nem ismeri majd fel bennük saját világát. - Hogyan jutottál új riportjaid történeteihez? - Mivel tősgyökeres szegedi vagyok és sok ember ismer, a riportok szereplői megkerestek. Meghallgattam őket. Sok embernek elég is volt, hogy meghallgatták. Volt, aki úgy ment el, hogy ne is írjam meg az egészet: meghallgatták és megkönnyebbült. - Riportjaidat olvasva az ember körülnéz: vajon tényleg ilyen sötét világban élünk-e...? - Én nem vagyok borúlátó ember. Ami a riportokban megjelenik, az sajnos napjaink nyomorúsága. A mai világ az erős ösztönű, erőszakos embereknek kedvez. A képességek és a szolidaritás csak az erős ösztön és a szerencse után jönnek a sorban. A társaival együtt érző ember nem korszerű. Nekem ez kihívás volt, mert az én riportjaim ezekről a korszerűtlen emberekről szólnak. Panak Sándor Jeleníts István Pilinszlcyről, a Széchenyi-díjról és a - Igaz-e, hogy nem csak jó barátja volt Pilinszky Jánosnak, hanem gyóntató papja is? - Igen, hiszen ő piarista diák volt, s amikor meghalt a régi hittanára, akinél azelőtt végezte a gyónásokat, egy másik piaristát akart helyette választani. Már jó barátok voltunk akkor, s ezért megkért, hogy vállaljam el. - Milyennek ismerte meg? - Érdekes ember volt, nehéz is így szóban számot adni erről. Csetlett-botlott a világban, mert annyira benne élt azokban a gondolatokban, érzésekben, amik foglalkoztatták, hogy a hétköznapi léttel eléggé zűrzavaros volt a kapcsolata. Magányosan élt egy szobában, amit lefüggönyözött, és azt sem tudta, nappal van-e vagy éjjel. Hogy reggel fel kell kelnie, este meg lefeküdni? Ezekkel sem tartott feltétlenül lépést. Olyan anekdota is terjedt róla, hogy egyszer éjszaka megéhezett, kiment az utcára, és rácsodálkozott a bezárt boltokra. Sokszor jellemezte Pilinszkyt a - mondjuk így - szövegen kívüli lét. - Hogyan nyilvánult ez meg? - Amikor megszerette a zenét, szerzett egy gramofont, és ronggyá hallgatta a lemezeket. Ugyanazt a muzsikát vagy ötvenszer lejátszotta, egyszerűen nem tudott elszakadni tőle. Ilyesféle odaadásokban meg elragadtatásokban élt, s ezek között nehezen találta meg a hétköznapi lét megszokott formáit. - Tanult Pilinszkytől valamit? Alázat és szeretet (O-— "I öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell - vallja Pilinszky Jánossal Jeleníts István, Széchenyidíjas irodalomtörténész, piarista atya, aki a Kossuth- és József Attila-díjas költő jó barátja és gyóntatója volt. A lét titkait kutató poéta halálának 20. évfordulója alkalmából beszélgettünk Jeleníts Istvánnal arról is, hogy Pilinszky látomásai a „csillaghálóban hányódó, partra vont halakról" beteljesültek-e mostanra. - A költemények szeretetét mindenképpen. Bár a kapcsolatunk természete olyan volt, hogy nem éreztem illendőnek a versírásról faggatni őt. Persze, azt nem is szerette. De szívesen elmondta vagy felolvasta a verseit, mert arra kíváncsi volt, mit szólnak hozzá. Nemegyszer felcsöngetett éjjel, hogy írt egy verset, és gyorsan meg kell őt hallgatnom. Ezt nehezen viseltem, mert én tanárember vagyok, és idejében fel kell kelnem, másfajta ritmusban élek. Ha szomorúan is, de tudomásul vette. - Közismert, hogy Piünszky Jánosnak sokat kellett bizonyítania, mire elismerték. Es Jeleníts Istvánnak? - Gyerek voltam még, amikor a háború átformálta az életünket. Nagyváradon laktunk, és el kellett hagynunk a várost. Ott maradt lényegében mindenünk. Apámat akkor elvitték katonának, s csak jóval később jött vissza az amerikai fogságból. Nem volt egyszerű. Aztán Jelenits István piarista atya piarista diák lettem, átéltük az államosítást is. 195l-ben érettségiztem, s aztán '55-ig magyar szakos hallgatóként a bölcsészkarra jártam. Utána léptem be a rendbe, addigra visszakaptuk az iskolát. - Ott kezdett tanítani? - Igen, mert észrevettem, hogy az emberek szívesen fordulnak hozzám segítségért vagy tanácsért. S akkor gondoltam: ez alighanem annak a jele, hogy talán az élethivatásomat is itt kell keresnem. Azóta pedig aránylag egyszerűbb volt az életem, mert 1959-től kezdve tanítok Kecskeméten és a pesti gimnáziumban. A tudományos tevékenységem a tanári munka kiegészítője volt mindig. - A rendszerváltozás előtt sohasem érezte, hogy elnyomják? - Azt azért éreztük, hogy valamilyen elnyomatásban élünk. Amikor még egészen fiatal voltam, a kecskeméti művésztelepről néhányan hozzánk jártak misére, s velük összebarátkoztam. Egyszer tárlatot rendeztek az alkotásaikból, és a megnyitón elhangzott, hogy nonfiguratív képeket meg szobrokat állítottak ki. S számon kérték rajtuk, hogyan férnek össze ezek a munkák a szocialista realizmussal. Erre én felszólaltam, és azt mondtam: József Attila verseiben, ugye, az van, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, s a mindenséggel mérd magad. Ennek az első fele az, amit a szocialista realizmus vállal, de a másik felét is vállalni kell. A kiállító művészek ezt teszik, a mindenséghez mérik magukat. Úgy gondoltam, hogy az még belefér a József Attila-i esztétikába. - Lett valamilyen következménye? - Másnap kijött a detektív az iskolába, és figyelmeztette az igazgatómat: nem azért vagyunk Kecskeméten, hogy a város szellemi életébe beleszóljunk. Foglalkozzunk inkább a diákjainkkal, és ne lépjük túl a hatáskörünket. Éreztem, hogy kötött mozgástérben élünk, de miután a játékszabályokat betartottam, nem volt bajom a hatalommal. Azt viszont tapasztaltam olykor, hogy nem szívesen látnak itt vagy ott. - A hitén kívül mi adott erőt ennek elviseléséhez? -Termékeny volt a kapcsolatunk a diákjainkkal. Jó tanítványaim voltak, például Esterházy Pétert is tanítottam, s ez sokat jelentett nekem. - Kárpótolta a mellőzésért a nemrégiben megkapott Széchenyi-díj? - Nem szorultam kárpótlásra, de megható volt. hogy gondoltak rám. Ám a kitüntetés nélkül is látom az eredményét annak, amit tettem: az emberek megszerették az irodalmat. A Széchenyi-díj átvételekor különösen az esett jól, hogy azt láttam: akiket velem együtt tüntettek ki, nem haragudtak, hogy közöttük vagyok. - Időszerű-e ma Pilinszky Jánosnak az a látomása, hogy „öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell"? - Ő úgy gondolta - s alighanem ebben igaza van -, hogy ez vissza-visszatér az életünkben. Ám lehet úgy élni, hogy kevésbé legyünk egymás terhére, és jobban legyünk egymás örömére. Ennek a módját meg lehet találni. - Pilinszkyvel szólva, csillaghálóban hányódnak-e partra vont halakként napjainkban az emberek? - Most is érezni lehet. Pilinszky így mondja: ez a világ nem a mi világunk. Tehát nem arra születtünk, hogy itt bontakozzon ki az életünk. Ez iskola vagy bizonyos előkészítő szakasz, amit ki kell bírnunk, és nem jobban sérülnünk vagy sértenünk másokat annál, mint ami elkerülhetetlen. Ebben az előkészítő iskolában meg kell tanulnunk az alázatot és a szeretetet. S akkor rendeződnek majd a dolgok. Csak nem biztos, hogy a világban... Baléul Irén