Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-02 / 128. szám

SZOMBAT, 2001. JÚNIUS 2. STEFÁNIA III. - Egy kis erdélyi faluból, Nyárádremetéből indultam el. Onnan hoztam magam­mal a szép csíki és székely népdalokat. - Az én jó apámnál... - Nem volt kedvesebb ember. Nagyon büszke volt, hogy a lányából ismert éne­kesnő lett. -Akkor voltam boldog... . - Amikor 1961-ben átjöt­tem Erdélyből, és elkezdtem a pályát, melyen elértem, amit elképzeltem. - Volt szeretőm tizenhá­rom... . - Talán még több is .volt. Szép lány voltam, mindig körülzsongtak az udvarlók. - Aki nekem mindenem volt... - A férjem, Grabócz Mik­lós. Az ő nógatására lettem magyarnóta-énekes. Koráb­- Tizennégy évig játszot­tam Nagyváradon, azt hit­tem, színésznőként csinálok karriert. Nem gondoltam, hogy nótaénekesként ismer meg az ország. - Tagadom, tagadom... - Hogy egyszer meg kell halnom. - Álmodoztam valami­kor... - Hogy egyszer nyugdíjba megyek és nyugodtan, bol­dogan élek. De kevés a nyugdíj, így most is fel kell lépnem. Azt hiszem, amíg élek, énekelni fogok. - Úgy még sosem volt... - Hogy valahogy ne lett volna. Ebben bíztam mindig. - Visszanézek életemre... - Minden szép és jó volt. Ha újra kezdeném, ugyanezt az utat járnám végig. Kemény György A tavaszt, a termé­kenységet köszöntő ün­nepek sorában ősidők óta kiemelkedő a pün­kösd. Régmúltban gyö­kerező, pogány, mági­kus célzatú hagyományai ötvöződnek vallási ele­mekkel, babonás képze­tei, világi cselekményei egyházi rituálékkal. A természet virágba boru­lását, a termés kötődését, a szaporodást köszönteni réges­régi ösztön és hagyomány, a pünkösdöt a római Floralia ünnepre vezetik vissza. A ta­vaszt dicsőítő ünneplések ősi, pogány rituáléihoz a keresz­ténységgel új tartalmat igye­keztek társítani, emlékeztet­ve részben az istennek az öt­venedik napon áldozatot be­mutató pentekosté-ra (ami­nek nevéből lett a pünkösd), illetve a Szentléleknek az apostolok előtti megjelenésé­re. A pünkösdhöz kapcsoló­dó szokások közül a rex pynkesthyensis magyar nyel­ven először 1647-ben örökít ­tetett meg, amikor Geleji Ka­tona !st\'án leírta, hogy egye­sek „...királyi ruhába öltöz­tetvén, egy falkáig magokat királyok gyanánt viselik... de ez csak addig tart, míg a ko­média elvégződik". A pün­kösdi királyságot lóversenyen, szamárfuttatáson, későbbi időkben huszárlaktanyai ve­. A bor ára A fa tövéből kötöm el a biciklimet. Azt a nagy fát azért ültették, legyen védett támasztékom. Harminckét éve bér­letem van rá. A világ minden kincséért se akarom sérteni a titulussal, de odajön hozzám egy originál virtigli, ifjonti csavargónak látszó férfi. Azt mondja, nem kecmecel, borra kellene a pénz. Ketten vannak, szárazabb a torkuk, mint a forró aszfalt. Hat­vanöt forint hiányzik. - Ecsém, ha nekem hatvanöt forintom lenne, helikopter­rel járnék, nem ócska biciklivel. Szánalommá facsarodik benne a szó: - Hozzak másikat? Horváth Dezső Nézzük a tévét A koncentrációnak van egy magas fokozata, azt is szo­kás ilyenkor mondani: lélegzetvisszafojtva figyel. Na, így voltam. Kedden este a magyar 2-esen Vacsorám And­réval címmel amerikai filmet adtak, feliratozva. Aki már elvből nem néz amerikai filmet, az először is nem sok fil­met néz, másodszor talán ezt se nézte meg, mert talán nem vette észre, hogy ezt Amerikában csak gyártották, amúgy francia, a javából. Louis Malle a rendezője, az, aki Cous­teau kapitánnyal csinálta 1955-ben A csend világát. És utóbb persze sok más filmet, nem csak dokumentumot. De a dokumentum szerelmese maradt. Ez a filmje is - látszó­lag abszolút filmszerűtlen. Legalábbis - ahogyan a film­szerűséget manapság hajlunk érteni, éppen az amerikai ha­tásra, vagyis: akció akció hátán. Nos, Malle filmjében nul­la az akció és mindig „ugyanaz" a kép: két ember ül egy étteremben és beszélgetnek. Az emberi arcnál nincs sem­mi filmszerűbb - mondták valaha a klasszikusok, és Mal­le hisz ebben. Es bennünk. Ezért filmre vesz egy fordula­tos, intellektuális, mégis roppant érzéki beszélgetést, amely­nek témája: az ember. És miután sikeresen leszoktunk az emberi arc fürkészéséről, a beszélgetésről, de főleg a ma­gunkról való beszélgetésről - úgy isszuk ezeket a képeket és szavakat, mint tengerben fuldokló a csepp édesvizet. Hogy miért van ez így? Erről szól a film. Arról, hogy nem akarunk lemondani a bennünket körülvevő, általunk te­remtett, ezért magunkénak érzett, megszokott, ezért bizton­ságosnak gondolt - hamis világról. De nem tudunk le­mondani az örökösen bennünk élő vágyról, hogy lemond­junk erről az álságos valóságról és elinduljunk valami igazabb felé, a valóságos valóságfelé, amit hol szabadság­nak, hol költészetnek, hol szerelemnek nevezünk. Hogy úton legyünk, meglehet, kényelmetlenségben, de az élet látsza­ta helyett a való életben, mint valami kerouaci hobó. Csá­bítva vagyunk, mint a Tavaly Marienbadban hősnője, hogy mintha-élet helyett éljünk végre, egymás melletti élet, egy­más iránti közöny helyett - megismerjünk és megbeszél­jünk végre. Föl akarunk menni a Mount Everestre, el akarunk menni a Grotowski által kiválasztott erdőbe ­egyedül lenni végre, ki a társas magányból. Föl akarunk lázadni, mint a Nagy Generáció a hatvanas években. £ s maradunk. Jól megszokott szerepeinkben. Kölcsönö­sen egymást rángató bábuk a nagy, hazudós színház­ban. Mintha élnénk, a saját börtönünkben. Kinézünk né­ha, egy Malle-filmmel. Elgondolkodunk. Ez minden. Jézust négerként és sombréróval is ábrázolják Mindenki másként imádja Beszélgetés Kovács Apollóniával Nóták nagyasszonya Kovács Apollónia elő­re figyelmeztet: nem szereti a sablonos újság­írói kérdéseket. Nos, azt találtam ki, hogy nem kérdezek semmit, csu­pán a nótásfüzetből mondok egy-egy dalcí­met. Ezekről mi jut eszé­be a 75. születésnapját ünneplő művésznőnek? - Akáclombos kis falum­ból... ban színésznő voltam, Nagy­váradon. - Egy-két pohár meg nem árt... - A szilvapálinkát és a konyakot szeretem. Ezekből egy-két pohárkával tényleg nem árt meg. - Van nékem egy kutyu­som... - Mindig volt kutyám, a férjem halála után ők voltak a társaim. - Sose hittem volna... Pünkösdölő lányok a „kiskirálynéval" télkedésben, báli választáson szerzők egyetlen napos dicsőségére ma jószerével már csak a szólásmondás utal, miszerint: „Pünkösdi király­ság nem nagy uraság!". A ta­vasz királynője kultuszban gyökerező másik szokást, a pünkösdölést az első leírás­ban Miskoltzy István szege­dinek jegyzi, a legrégibb fenn­maradt népi szövegéből Du­gonics András örökít meg Etelka című művében. Az ün­neplőbe öltözött szögedi kis­leányok házról-házra járó, énekes-táncos játékát részle­tesen leírva Kovács János azt állapítja meg, hogy „...habár az egész pünkösdölésben a ré­gi kultuszt, a keresztény val­lás, illetőleg a bibliai szentlé­lek eljöveteléről szóló énekek helyettesítik, egészen egyhá­zias dallamokkal; a legvégső verstöredékben azonban is­mét világias dallam csendül meg az emlékeztető sorocs­kában", sőt, a „mimimamás" jókívánságokért cserébe pénzt kérnek kórusban. A „kiski­rálynékat" a szegedi tájon zöld ággal, (a középkori hagyomá­nyok szerinti jelképpel), leg­inkább bodzával feldíszített udvarokon fogadták. A bo­dzát a régiek eltették, mert azt tartották, hogy a szélütötteket azzal kell megfüstölni, hogy meggyógyuljanak. Szegeden mágikus, egészségvarázsló célzattal piros pünkösd haj­nalán szokás volt a Tiszában való fürdés, s a lányok a folyó partján, a fűzfák alatt fésül­ködtek, hogy olyan hosszú le­gyen a hajuk, mint a fűzág. A hagyományok szerint e napon sokfelé a várandós asszonyok fürdővizébe virágot tettek, máshol mindenki rózsaszir­mos vízzel mosakodott, hogy egészséges legyen. A régi pünkösdi liturgia nyomaként babonás falusiaknál máig fel­bukkan a szokás, hogy a pün­kösdi rózsák levelét (főleg a templomot díszítőkét) meg­szárítják és a betegek vizébe teszik, vagy teát főznek belőle gyógyítóként. A pünkösd va­laha (lásd XVIII. századi pe­rek!) a legfontosabb boszor­kányjáró napok közé számí­tott. S jeles idő- és termésjós­ló napnak is tartották, példá­ul ha esik ilyenkor, akkor rossz lesz a termés, üszkös a gabona. Szabó Magdolna Pünkösdi hagyományainkbál Királyság és boszorkányság A kereszténység első századaiban szinte annyi­féle Jézus-képmás szüle­tett, ahány képzőművész megjelenítette a megvál­tót. Míg Keleten hamar el­terjedtek a Krisztus-ábrá­zolások szigorú szabályai, addig Nyugaton mindvé­gig jellemző a különböző kultúrák sajátos Jézus-ké­peinek türelmes elfogadá­sa. A kereszténység legbecse­sebb és egyben legvitatottabb ereklyéje a torinói Szent János székesegyház kápolnájában egy fahengerre göngyölve őr­zött lepel, amelybe a hagyo­mány szerint a keresztre feszí­tett Jézus testét burkolták a temetés alkalmával. A halot­ti lepel elülső oldalán egy meztelen, szakállas férfi teste rajzolódik ki, amelyen szá­mos sérülés nyoma fedezhető fel. Olasz tudósok nemrég le­fényképezték a lepel hátolda­lát, és az elkészült képek szen­zációnak számítanak. A kü­lönleges lencsékkel készített felvételekhez lapos érzékelőt juttattak be a lepel hátoldala és a vásznat védő alátétanyag kö­zé. A tudósok az így készült fényképeken vérfoltokat ta­láltak, emberi alak lenyoma­tát azonban nem. A szakem­berek szerint ez azt bizonyít­ja, hogy a torinói lepel nem hamisítvány. Múltbeli kételke­dők ügy vélték, hogy az em­beri test lenyomata egy dom­borműről származhat, és hő hatására jöhetett létre. Ebben az esetben - olasz tudósok ér­velése szerint - a hátoldalon is látni kellene a leképeződés nyomait. Nincs magyarázat A 4,36 méter hosszű és 1,1 méter széles lenvászon egyes vélemények szerint Krisztus halotti leple, míg mások sze­rint középkori hamisítvány. Egy azonban biztos: számos jelenséget mutat, amelyek a tudomány jelenlegi állása alap­ján nem magyarázhatók meg. Az ereklye furcsa titkára 1898-ban derült fény, amikor a torinói Secondo Pia ügyvéd és amatőr fotós húszperces ex­ponálással fényképet készített róla. Miután előhívta a képet, döbbenten állapította meg, hogy a fényérzékeny lemezen - ahol normálisan a negatív képnek kell megjelennie - a leplen ábrázolt alak pozitív képe tűnt fel. Ebből az követ­kezett, hogy a leplen lévő kép megdöbbentő anatómiai pon­tossággal megrajzolt negatív kép. Ettől kezdve megmagya­rázhatatlan talány: hogyan ke­letkezhet egyáltalán negatív kép egy darab vásznon? Ezzel a lepelhamisítás vádja is meg­kérdőjeleződött. Nehezen fel­tételezhető ugyanis egy kö­zépkori hamisítóról, hogy ne­gatív képet tudott volna előál­lítani, hiszen ennek fogalmát sem ismerhette. A torinói amatőr fotós után legközelebb 1931-ben immár egy hivatásos fényképész, Giuseppe Enrie készíthetett néhány felvételt a lepelről, amelyek a tudományos vizsgá­lódások alapjává váltak. Azóta számos lepelkutató állt elő újabbnál újabb eredmények­kel. 1973-ban megállapítot­ták, hogy a leplen nyoma sincs festékanyagnak, ugyanis a képmást magának a kendő anyagának sárgásbamára söté­tedett rostjai alkotják. A kép­más keletkezésének kérdésére azonban máig nem tudtak megnyugtató választ adni a tudósok. Legalább ennyire vi­tatott téma a lepel korának megállapítása. Egy svájci kri­minológus professzor, Max Frei olyan növények virágpo­rát mutatta ki a vásznon, ame­lyek Jézus életében is létez­A torinói halotti lepel arcképe, ahogyan Guiseppe Enrie fotónegativján 1931-ben előtűnt tek a Közel-Keleten. Az élet­kor-meghatározás legújabb módszerével, a radiokarbon vizsgálattal végzett kutatás vi­szont árra az eredményre ju­tott, hogy a lepel keletkezése 1260 és 1390 közé tehető. Bár a módszer rendkívül precíz, mégis többen vitába szálltak vele. Nedves szakállal A torinói lepel eredetisége annak a kérdésnek a megvála­szolása szempontjából sem mellékes: hogyan nézhetett ki valójában Jézus? Az első szá­zadokban ahány Krisztus-kép készült, annyiféleképpen ábrá­zolták a megváltót, például if­jú Apollónként, szakáll és ba­jusz nélkül, rövid, göndör haj­jal. A megjelenítések különbö­zősége azzal magyarázható, hogy az evangéliumok nem nyújtanak támpontot Jézus küllemét illetően. A ma tipi­kusnak tekintett ábrázolás ­hosszú hajjal, szakállal és ba­jusszal - a 6. századtól kezd­ve mindenütt megjelent. Pin­tér Gábor, a Szegedi Hittudo­mányi Főiskola egyháztörténé­sze a torinói leplen kívül két, hitelesnek tartott képmást em­lít: a Veronika-kendő véres Krisztus-arcát és az Abgár­kép vér nélküli portréját. E két képmás kétféle ábrázolástípus alapja lett. Nyugaton a szenve­dő Krisztus véres portréja, ke­leten Jézus nyugodt, összeta­padt (nedves) szakállal ábrá­zolt arca terjedt el. A legendá­rium szerint egy Veronika ne­vű asszony törölte le a vért és a verítéket a keresztet vivő Krisztus arcáról, amelynek le­nyomata rajta maradt a vász­non. Az Abgár-kép pedig a hagyomány szerint akkor ke­letkezett, amikor a beteg Ab­gár, Edessza uralkodója a gyó­gyításairól ismert Jézusért küldte követét. A megváltó azonban maga helyett egy ken­dőt küldött, amelyet vízbe mártott arcára borított, és kép­mása megjelent a vásznon. Ez a kép, vagy ennek másolata a középkorban kalandos úton Genovába került, ahol ma is őrzik. Kanonizált arcmások A keleti és a nyugati ke­reszténység között abban a te­kintetben is különbség volt, hogy míg Keleten szabályo­kat alkottak Jézus ábrázolásá­nak módjára, addig Nyugaton jóval nagyobb szabadságot él­veztek a Krisztust megjelení­tő képzőművészek. - A kele­ti kereszténység ikonteológiá­ja a hűséges ábrázolásra töre­kedett, és hamar kialakult egy olyan kánon, amely a megje­lenítés kompozícióját, színeit is pontosan rögzítette. Ezzel szemben Nyugaton nem volt igény Jézus ábrázolásának ka­nonizálására. Ehelyett mindig az adott kor divatjának és szo­kásainak megfelelően ábrázol­ták a szereplőket - mondja az egyháztörténész. Ebbe az áb­rázolási pluralizmusba az is belefér, hogy a különböző kul­túrákban a hívők gyakran ön­maguk külleméhez igazítják a Krisztus-portrékat. így olyan alkotások is születtek, ame­lyeken Jézus indiánként, né­gerként, vagy sombréróval a fején jelenik meg. Hagadtts Szabolcs

Next

/
Oldalképek
Tartalom