Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-02 / 128. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. JÚNIUS 2. A kiméröben - Veled akar beszélni - szól Lili asszony Lórántnak, aki erre feje búbjáig hátrasimít­ja haját, jelezvén, hogy ő viszont nem óhajt szóba állni ezzel a részeges alakkal. A séf odaveti asszonyának, ki soros kiszolgáló, vi­gye a szokásosat: két lazát a kocsisból, fe­lest a pattintottból. Lili, a pultos, hogy tölt­se az időt, Józseffel mint első vendéggel cse­vegésbe kezd, aki viszont mindvégig erőskö­dik: Lóránt-főnök is jöjjön. Fontos. Emberünk igaz ivónak számít a kacsalábon forgó panzió kimérőjében. A Kisszurtosban mindig mindent rendez. Azt is, amit hazafe­lé már a kutyáknak ad, és néha azt is, amit meg se ivott. Ha ivóegyenlege tartozást mutat, készpénze elfogyott, megkéri Lóránt urat, kezelje titokban a számláját, hogy az italos­társak ne sejthessék meg, mikor akadt el a ló­vé. Amikor megtelik az asztal pohárral, üveg­gel. bagóvéggel, Józsika! kiáltanak, és ő egy szóra pattan, összeszedi a széjjelséget. Kamat fejében mosogat; helyére rakja a ládákat. Udvart seper, fát vág, és ha új vendég érke­zik: széplányostól dicséri a Lóránt panziót. József nem tegnap jött először a kimérőhe, viszont itt züllött el. Éjszakai őre a szemétte­lepnek, ahonnét a fizetését szinte már ide utal­ják. Lóránték semmirekellőnek tartják, de ma már a kocsmában is a pénz beszél, bárki a ven­dég. Becsületükre legyen mondva: záróráig mindig türelemmel viselik Józsefet. Lili asszony sokadszorra noszogatja urát: - Értsd meg, Lóránt, azt mondja, olyan az ügy, amihez te is kellesz. - Nagy pénzt semmiképp se adunk! Érted?! De majd én kimérem! - int kisirodai nyugit a kimérőfőnök. Az asztalon marad a Tipp­mix újság, pillantás az eddigi fizetni valóra: hozott a konyhára. A séf haverkodón inti a ki­mérő pultjához Józsefet: - Na, mi az a fon­tos, kispofám? Határidős szódát számlázok. József a kezét tördeli. Tér a tárgyra: - Már régóta szeretném... - Mit, kispofám? - dülleszti mellét a tulaj. - Jó embernek tart engem a Lóránt úr? A panziós a feleségére néz. nagyot nyel. Homlokától a feje búbjáig tolja ismét a ha­ját. Krákog, köhög, de kimondja: - Fasza koma vagy, kispofám! Lilike érezvén a zavart, rátromfol: - Bár minden vendég ilyen lenne, Józsika. Emberünk szemébe könny fut. Céklavö­rös lesz. - Alig merem... - bicsaklik meg az ifjú kérése. - Ne tökölj! Lökd ki! Pénzünk az nekünk sincs, kispofám, de ha mást akarsz... Józsika előbb az egyikükre, aztán a mási­kukra tekint. - Megkérném a lányuk kezét! Majoros Tibor Moszkva, május Új oroszok és régiek Moszkva: mintha mintha a dúsgazdag és a szegény orosz között nem létezne a mai ember A Moszkva-parton laktam, na nem a belvá­rosban, azt az egykori szocialista tábor mai polgára nem tudja meg­fizetni, hanem egy távo­labbi kerület zöldövezeti felhőkarcolójának hu­szonkettedik emeletén. A szörnyű épület május elsején hallgatott: aki nem ment el a dácsájá­ba, mindenki lent volt a vízparton: sétált, sasli­kot sütött - vagy csak piált. A Bjelorusz pályaudvar jelkép, a háború végén ide, a szovjet Nyugatiba érkeztek meg a győztesek, csakhogy a mai oroszok közül nagyon keveseket érdekelnek a há­borús jelképek. A megélhe­téssel törődnek. Úgyhogy Luzskov, Moszkva polgár­mestere, a városi tanács előtt felállított alacsony deszkatri­bünön hadonászva erről be­szél. Május elseje: a hangerő nagy, a tömeg kicsi. Nézem ezt az igazi, régi vágású, tö­meg nélküli tömegvezért. Nincs a nadrágja kivasalva, valószínű, hogy már az előző esti díszvacsorát is eb­ben szenvedte végig, s reg­gel, ahogy az ünnep napja felsütött, gyorsan magára rántotta, indulás, jön a nép. De a nép nem jött el. Szinte ketten vagyunk a Tverszkaján, Luzskov meg én. így hát nekem sorolja a szédületes termelési ered­ményeket, éppen úgy, ahogy azt a hatvanas, hetvenes nyolcvanas években mind­ketten megszoktuk. Mintha Hruscsovot látnám, ponto­san olyan a kis köpcös, ko­pasz, kerek fejű muzsik. És pontosan úgy is kiabál, mint Nyikita Szergejevics, azo­kon a világtörténelmi film­kockákon, amelyeken az ENSZ-ben a cipőjével veri a pulpitust. Valószínű, hogy ez a hasonlóság volt Luzs­kov sikerének egyik titka. Megjelenése, demagóg szó­noki stílusa a Szovjetunió emelkedő korszakára emlé­keztette az embereket, ami­kor nem volt még infláció, egy rubel egy dollárt ért, és akkor sem emelkedett évti­zedeken át a kenyér ára, ha különben nem volt egy sze­let se. Fekete lobogóikkal átvonulnak a szakszervezeti­ek gyűlésén az anarchisták. Lehetnek vagy harmincan­negyvenen. Telhetnek-múl­hatnak az évek, évtizedek, ők nem változnak. Ugyanazt követelik, amit száz évvel ezelőtt, ugyanazokat a ku­darcokat remélhetik, ame­lyek tegnap is érték őket. Akik itt vannak ezen a gyűlésen, az nem az úgyne­vezett igazi tömeg, hanem a több mint tízmilliós Moszk­va különféle kerületeinek szakszervezeti tisztségvi­selői. Épülget itt is a piac­gazdaság. A szakszervezeti­ek háta mögött Jurij Dolgo­rukij lovas szobra, mellette a Mosztbank épülete, s a bank cégére fölött, egy hatalmas oszlopon a régi felirat: Moszkva hős város. De a szakszervezetiek nem hátra, hanem előre néznek. Ott Le­nin felső teste lendül a már­ványlapba vésve... Minden másképpen a régi. A régi módon változnak a jelszavak is, s hirdetik, hogy a hazáért dobognak a szívek, hogy egységben az erő, hogy a moszkvai hatalmi szervek­nek a moszkvaiakat kell(ene) szolgálniuk. Munkát! Kenye­ret! Békét! Szolidaritást! És egy konkrétum is: az egész­ségbiztosítási alapot adják vissza a szakszervezeteknek! Ugyanis a közelmúltban az államhoz kerültek, és ott állí­tólag nincsenek jó helyen. Csak egy kicsit kell to­vább ballagni, és máris meg­érkezünk a tökéletes régmúltba. A Vörös tér mellett, a Kreml egyik sarkánál, Zsu­kov marsall új lovas szobrá­nak tövében, Zjuganov kom­munistái éltetik a proletár in­ternacionalizmust. Hatalmas vörös zászlóikon a Szovjet­unió térképe, az egy­begyűltek sapkáján olykor a Szu betűjele: CCCP. Idős elvtársak és elvtársnók szí­vükhöz Sztálin-képet szorít­va masíroznak, mellükön több sorban csörög a sok­sok kitüntetés. A helyzet azért korántsem ilyen idilli­kus. Olykor elrobog mellet­tük valaki, és rájuk kiált, hogy jobb volna, ha sose jönnének elő a napvilágra. Rengeteg újságot is lehet kapni. Megjelent a nagy napra a Bolsevisztszkaja pravda, fejlécén sarló és ka­lapács, illetve Marx, Engels, Lenin és Sztálin portréja, az elmaradhatatlan felszólítás­sal: Világ proletárjai, egye­süljetek! A Molnyija a Trudovaja Rosszija elnevezésű szélső­balos szervezet lapja, és elsőoldalas szalagcímben hirdeti, hogy május l-jén mindenki a harc vörös zász­lai alatt tóduljon az utcákra. A jobb alsó sarokban pedig ott kiáltozik a Vörös Ifjúság Élcsapatának felhívása Min­denkihez! Mindenkihez! Mindenkihez! A baljós szer­vezet nevének rövidítése oroszul: AKM. (Avangard Krasznoj Mologyozsi...) És a K betű a rövidítésben való­ban egy AKM géppisztolyt formáz. A szónokok pedig sok mindenről beszélnek, sok mindenkit szidnak, de leg­többet a zsidókról beszélnek, és legjobban a zsidókat szid­ják. Megdöbbentően éles antiszemi­tizmus árad a szónoklatokból, s az emlí­tett újságokból. Tavaly no­vember 7-én Zjuganovék felvonulásán egy olyan táb­lát is vittek, amelynek igen egyszerű szövege így szólt: „Halál a zsidókra!" Oroszul ilyen esetekben a zsidó (zsid) szó helyett a cionistát (cioniszt) használja a „politi­kai nyelvezet", mert ez az utóbbi politikai fogalom, s nem lehet belekötni, hogy a zsidó népet gyalázza. Időnként azonban, mint a ta­valyi november 7-én is, elte­kintenek a körülírástól... A súlyos gondolkodásbeli problémák persze gyakran kiderülnek a szónoklatokból is. Anpilov, a Trudovaja Rosszija kulcsfigurája hevü­letében például ilyet tud mondani, pár száz méterre Lenin múmiájától: „Amíg egyetlen kommunista él, harcolni fog a végső győze­lemért!" Szerencsére azonban a még mindig hatalmas ország egyre nagyobb fővárosában nem sokan hallgatják ezeket a szövegeket. Üres a város. Moszkva nem felvonult, ha­nem kivonult. Autóval per­cek alatt át lehet szelni a vá­ros központját, ami hétköz­napokon olykor órákba is beletelik. Ha elkezdenénk áradozni arról, hogy Moszkva az utóbbi tíz évben igazi világ­város lett, igazunk is volna, meg nem is. Tény, hogy ha­talmasat változott, sokat ja­vult a város képe. Berobbant ide a nagyvilág, azt is mond­hatnánk, manapság mindenki itt lop/ aki számít. Ennek következtében iszonyatosan gazdak embe­rek élnek itt, akiknek a gye­rekei Angliában, Ameriká­ban tanulnak luxus- körül­mények között. Ők az uj oro­szok. Lent pedig a szegény, régi oroszok. És mintha köz­tük nem létezne a mai orosz. Aki nem volna sem iszonya­tosan gazdag, sem iszonyato­san szegény, hanem csak úgy szimplán volna munkája, el tudná tartani a családját, a gyerekei tandíjmentesen jár­hatnának egyetemre, és dip­lomaosztás után kapnának munkát. Ez nincs. Moszkvában új bankok, szállodák, székházak, étter­mek nőttek ki a földből. Vá­ratlanul feljavult a közvilágí­tás, nem csak a reklámoknak köszönhetően. Rengeteg az autó! Csillogó Mercik, Rolls Royce-ok, és hát a gyengébb márkák, a közembereknek, amelyek azonban még min­dig nagyon jó autók. Meg a töménytelen szakadt Lada és Volga, amiket főleg a szocia­lista országokból kivonult tisztek vittek magukkal ha­za, eladni. Na,ezek még mindig járnak. Nem épült azonban elég aluljáró, fölül­járó, hiszen a szovjet hadiu­tak képéhez az ilyen civil dolog nem tartozott hozzá. Ez a sok jármű most reg­geltől-estig a kereszteződé­sekben szorong, és nem mozdul sehova. Egy kicsit a mai Oroszor­szágot is jelképezi ez az in­tenzív mozdulatlanság. Jár­nak a motorok, szólnak a du­dák, mindenki ugrana, még­se nagyon mozdul semmi, semerre. Zelai Miklós Jó estét nyár... E történetet először Lieb­mann Béla (1899-1996) fo­tóművésztől, a kitűnő fotóri­portertől hallottam, aztán mintegy megerősítésként rá­bukkantam a helyi sajtóban is. Liebmann (később Rékasi) Rudolf (1898-1975), a fotós bátyja Szegeden, 1935. május 18-án kötött házasságot. Va­dász Máriát (1911-1948), Va­dász János (1880-1944) sze­gedi ügyvéd leányát vette fel­eségül. A dúsgazdag család­nak több ingatlana volt, ezek közül a legmutatósabbat, a Szentháromság utca. 2. számú házat a magyar szecessziós építészet kitűnősége, Raichle J. Ferenc tervezte és építette. A házasság nem tartott so­káig, 1941-ben válással ért véget. A vészkorszakban Vadász János még Szegeden öngyil­kos lett (1944. május 20.), el­hurcolt özvegye és leánya visszatért a deportálásból. Liebmann-né Vadász Má­ria 1947-ben és 1948-ban gyakorta megfordult Pesten. Megismerkedett egy olyan társasággal, melyben csak franciául volt szabad beszélni. Egyre sűrűbben kereste föl őket, örült, hogy nyelvtudását karban tarthatja. A társaságot meg-meglátogatta a francia nagykövetség egyik attaséja is. Mindig autón érkezett, sofőrje volt, a kocsi orrán büszkén lebegett a picinyke trikolór. Az attasé és Vadász Mária között barátság, majd szerelem szövődött, és a há­zasságukat kezdték tervezni. Úgy döntöttek, hogy külföl­dön fognak letelepedni. Az attasé fölajánlotta, hogy a Vadász család ékszereit, va­lutáját a diplomatatáskájában kiviszi az országból, hiszen őt nem érinti a vámvizsgálat. Külföldről majd értesíti Mári­át és az édesanyját, hogy me­hetnek utána. Miután levele hetekig nem érkezett meg, a menyasszony fölkereste a francia nagykövetséget. El­mondta, hogy mit terveltek ki, és nem tudja, mi történt a vőlegényével. A válasz leverő volt. Az illető sosem volt attasé, hivatalsegédként dolgozott a követségen. Ha vásárolni ment, elvihette az egyik ko­csit. Eltűnt Magyarországról, talán Dél-Afrikába ment... A történet vége megtalál­ható a Délmagyarország 1948. május 14-i számában. Dr. Vadász Jánosné Engels­mann Erzsébet és Vadász Má­ria - Szentháromság utca 2. számú lakásukon május 8-án mérget ittak. Öt nap után ta­láltak rájuk. Mária egyik bú­csúlevele valamikori férjének, Liebmann Rudolfnak szólt. Mi más juthatna eszembe, mint Fejes Endre filmre vitt kisregénye, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, amely 1968­ban jelent meg Budapesten. A szegedi Vadász család tragé­diája két évtizeddel korábbi. Csak itt az áldiplomata nem görög, hanem francia volt... Apró Feronc

Next

/
Oldalképek
Tartalom