Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-16 / 139. szám

SZOMBAT. 2001. JÚNIUS 16. NAPOS OLDAL IV. Varázslókönyv Ember a lábjegyzetben Megint van egy jó könyv. Mindazoknak va­ló, akik szeretnek - és ha szerencséjük van, ide­jük is adatik hozzá - úgy olvasni, mintha a ten­gerben lebegni... Akik szeretnek elmerülni egy megfoghatatlanul végtelen közegben, feloldód­ni benne, rábízni magukat titkos áramlások ere­jére, hagyni sodortatni magukat. Darvas Iván, a színész írta. Szemérmes-sze­rény címet adott neki: Lábjegyzetek. Azt írja, azért, mert szégyenlős. A lábjegyzet természete meg olyan, hogy csak azok olvassák el, akik tényleg kíváncsiak. Az író így óvja magát a fe­lületes olvasótól. A végletes exhibicionista, a színpadi szereplő írásban rejtegeti magát, amennyire lehet. Amennyire tudja. Mert a könyv­ben elmerülni képes olvasó, akit a lábjegyzet sem tud kizökkenteni a szöveg áramló folyama­tosságából. izgatottan fedezi fel - a másik em­bert. Most ide kellene írni, hogy kit. Milyen em­bert? Darvas Szilárdot, az orosz anya, a magyar apa Prágában felnövekvő második fiúgyermekét? Aki évtizedek múltán, tudatos felnőttként meg­érti. miért tekintette mindig is otthonos szülőhe­lyének az Aranyvárost - holott valójában a Lo­sonc melletti Bején született? Aki a pesti bérház pincéjében fordítja a többieknek az orosz kato­na verdiktjét, hogy hamarosan kivégzik mind­annyiukat? Vagy felfedezzük - ki tudja, hányad­szor - Darvas Ivánt, a színházi embert? Aki négyszer rugaszkodott neki a gyönyörű-kegyet­len pályának? És aki ilyeneket tud írni: „Megmon­dom, miért szeretem annyira a színházat: mert minden hazugsága, esendősége, linksége ellen­ére is árad belőle egyfajta méltóság. Olyan, mint mi. emberek... A színház is - egész létünknek mintegy játékos modelljeként - attól nyeri nemes­ségét, hogy halandó... A teátrumban évezredek óta minden áldott este kezdetét veszi a szertar­tás, és felvillan a játékos varázs: az élet áttekint­hetőségének, a világmindenség transzparenciá­jának, a káosz rendszerbe foghatóságának az il­lúziója. Hogy aztán a függöny legördültével is­mét ránk boruljon a vak homály." Vagy megtud­juk, milyen ember Darvas, az 56-os elítélt? Aki­nek ideje sem volt lefordítani, mit jelent az „en face", ami kiszaladt a száján a tárgyalóteremben, s amiért - trágár beszédért - a suk-sükölő bíró azonnal magánzárkába küldte? Aki kétségbeesett arisztokratizmusában megvetően lebalkánozta a hazáját, amiért a smasszerei még egy rendes bi­lincselési technikát sem tudtak elsajátítani ? Aki­nek aztán egy analfabéta cigányember lett az egyetlen börtönbeli barátja? S aki taxit hívott a Kozma utcába, amikor szabadult - csak nem volt cím, ahova autózhatott volna? Lehetetlen vál­lalkozás összefoglalni, milyen ember Darvas Iván. Olyan, mint ez a könyv, amit megírt. Olyan, amilyennek ő a színházat tiszteli. Múló varázs­lat. Emléke valamiképpen mégis ott marad a szí­vünk mélyén. Vigasznak, bátorításnak. Sulyok Erzsébet DARVAS IVAN Lábjegyzetek LUHÚPA Keszei Bori ígéri: pesti sztárként sem felejti el Szegedet Díjeső az elcsábított szopránnak Ülünk a Dugonics téren, dedikálunk. Jelen esetben a Grimm kiadó szép s drága Szeged albumába írom a ne­vem, amelyet Nagy Botond képei díszítenek, séna szö­veget írtam hozzá. Az imént egy 56-ban Franciaország­ba távozó hazánkfia példá­nyába róttam a nevem, s kü­lön másik példányba francia feleségének és leányának. Most meg angolul kérdedi­kációt egy házaspár. Papírt, tollat adok neki, írják le nyomtatott betűkkel, milyen névre kérik az aláírást, ne­hogy örökre elcsúfítsam pél­dányukat. íme: BIRGIT & Háromszáz forintos aláírás INGEMAR NYQUIST. Jó, hogy éltem a gyanúpörrel; ezt bizony diktálás alapján aligha tudtam volna leírni. De így könnyen megy: elé biggyesztem még a számító­gépes nyelvből ismert -nak­, -nek ragunknak megfelelő prepozíciót: To, s akkor si­mán, közmegelégedésre si­kerül az ajánlás. Mikor át­nyújtom a példányt, a férfi, Birgit Nyquist úr, letesz elém három darab kétszínű száz­forintost. Nem tudom, mire vélni. Mire fölocsúdok, már nincsenek ott. A pénzt átta­szítom a mellettem ülő ki­adónak, s álmélkodunk: mi történt? Borravalót kaptam a dedikációért? Itthon nézem az Idegen nevek kiejtési szótárában: a Birgit is, az Ingemar is svéd név, nem angol tehát. Most már csak az a kérdés: Svédországban szokás bor­ravalót adni a dedikáció­ért, avagy Birgit úr véli úgy, hogy ó Magyarországon? Péter Lászlá Keszei Bori a zsámbéki taní­tóképző főiskolára járt. amikor beiratkozott a budapesti zene­konzervatóriumba Bikfalvy Jú­liához. Először Zerlina és Bar­barina szerepében mutatkozott be Debrecenben, majd meghall­gatást kért Pál Tamástól, a sze­gedi színház zeneigazgatójától, aki a próbaéneklés után rögtön felajánlotta neki a Rigolettóban Gilda szerepét, sőt az első előadás után szerződést is ka­pott. Az első évadban a Kolduso­perában Lucy és a Don Gio­vanniban Zerlina szerepében láthatta a közönség. „Nem volt nagy színpadi gyakorlatom, pró­zát korábban egyáltalán nem mondtam, ezért olyan alapvető dolgokat is meg kellett tanul­nom: hogyan kell hallhatóan megszólalni, és természetesen mozogni a színpadon." Hamar híre ment, hogy egy tehetséges, vonzó ifjú szopránt fedeztek fel Szegeden, s Keszei Borit más­hova is hívni kezdték. Több­szörjárt operagála tűmén Fran­ciaországban, Törökországban a Carmina Burana szólóját éne­kelte, a fővárosban pedig Gilda és Adina szerepében mutatko­zott be. Részt vett a Belvedere­énekverseny válogatóján, ahon­nan meghívták a bécsi döntőbe is. Ekkor azonban már más dol­ga volt: Kerényi Miklós Gábor rendezésében Maria szerepét próbálta a West Side Storyban. „Amikor megtudtam, hogy Bernstein musicalje szerepel a szabadtéri műsorán, én jelent­keztem meghallgatásra Korog­nai igazgató úrnál, mert gye­rekkorom óta imádom ezt a da­rabot, és mindig arról álmod­tam, egyszer majd elénekelhe­-tem Mariát." A gyerekkori álom teljesült, nagy sikert aratott, a kritikák nem csak éneklését, színészi játékát is dicsérték. Ebben az évadban korábbi szerepein kívül Adinát énekel­te a Szerelmi bájitalban és An­nuskát a Falstaffban. Hogy mi­lyen sikerrel? Azt a szezont zá­ró díjeső jelezte. „Az elismeré­sek sorozata azzal kezdődött, hogy pályázatomra megkap­tam a szegedi önkormányzat támogatását, amit a város nap­ján adtak át. Úgy látom, a vá­ros törődik a művészeivel. Má­jus végén izgalommal vártam a Dömötör-gálát, mert már első alkalommal is jelölt voltam, de akkor nem én kaptam meg a Keszei Bori: Csodálatos egyszerre megkapni a szakma és a közönség elismerését. (Fotó: Karnok Csaba) eszei Borit, a szegedi operatár­sulat fiatal szopránját szebbnél-szebb szerepekkel elcsábították a Magyar Ál­lami Operaházba. A vonzó és tehetséges énekesnő csak néhány éve kezdte a pá­lyáját Lili bárónő szerepével a budapes­ti operettfesztiválon elnyerte a legjobb primadonnának járó díjat, tavaly a Gi­anni Schicchi Laurettájaként és a Já­nos vitéz Iluskájaként aratott sikert, a Dóm téren pedig Mariát alakította a West Side Storyban. Ebben az évadban Adina és Annuska szerepében ünnepel­te a közönség. díjat. Most is erős volta mezőny, hiszen Bazsinka Zsuzsanna nemzetközi hírű énekes, Szol­noki Apollónia pedig fantaszti­kusan jó szerepekkel debütált, ezért azt gondoltam, nekem van a legkisebb esélyem. Hihetetle­nül boldog voltam, amikor mégis engem szólítottak a szín­padra. Az pedig, hogy a társu­lat szavazatai alapján az évad művésze díjat is én kaptam meg, végképp váratlanul ért, mert meg sem fordult a fejem­ben. Csodálatos érzés tudni, hogy a közönség és a kollégák is elismerik a munkámat. Hab volt a tortán, hogy az évadzá­ró társulati ülésen a Szegedi Operabarátok Egyesületétől megkaptam a legjobb operaéne­kesnő díját is." Április végén Győriványi Rálh György, az Operaház új főzeneigazgatója is eljött Sze­gedre megnézni-meghallgatni a Falstaff premierjét - és az An­nuska szerepét éneklő Keszei Borit. „Néhány nappal később felhívott a titkárnője, és kérte, menjek be az Operaházba meg­hallgatásra. Teljes nyugalom­mal mentem, mert úgy gondol­tam, nem létfontosságú, hogy si­kerüljön, ugyanis Kerényi Mik­lós Gábor, a Fővárosi Operett­színház új igazgatója - akivel ta­valy nyáron együtt dolgoztam a West Side Storyban, és kitűnő szakmai kapcsolat alakult ki kö­zöttünk - kinevezése után cso­dálatos primadonnaszerepeket ajánlva hívott, legyek a formá­lódó társulatának egyik oszlo­pos tagja. Mivel családomon kívül a korrepetitorom, Harazdy Miklós és az énektanárom, Wiedemann Bernadett is a fővá­rosban él, már épp hajlottam arra, hogy elfogadom az ajánla­tát, noha sohasem akartam ope­rettsztár lenni. Az operai meg­hallgatáson negyven percen át énekeltem, úgy tűnt, Győrivá­nyi Ráth Györgynek nagyon tetszett, mert rögtön felajánlott két csodaszép szerepet: Ádinát és Gildát. Azzal is bíztatott, kap­hatok még többet is. Kaptam is, Iluskát is éneklem a János vi­tézben, és lesz két új szerepem: Susanna és Melinda. Nem sze­retném megszakítani a kapcso­latom a Szegedi Nemzeti Szín­házzal sem. Oberfrank Péter a következő évadra nem tudott komolyabb feladatot ajánlani, később azonban szeretnék visszatérni. Mindent, amit ma a szakmáról tudok, a Szegedi Nemzeti Színházban tanultam meg. Bármit fogok is elérni ezen a pályán - amihez a tehet­ségen, szorgalmon kívül renge­teg szerencse is kell - sohasem felejtem el, hogy mit köszönhe­tek a szegedieknek." Hollósi Zsolt A naplemente előtt úgy egy órával csónakáztunk ki, az evezőkkel folyamatosan mértük a vízmélységet, vagyis annyira nem folya­matosan. mert akkor nem tudtunk volna evezni. A lé­nyeg az, hogy egy óriási ho­mokpad után hirtelen sza­kadt a meder, meg is álltunk, elő a pergetőbotokat. Ebben a pillanatban rablások szá­zai, nem túlzok, de talán egy kicsit túlzok, annyi viszont biztos, hogy nem lehetett olyan helyre dobni a villan­tót vagy a kanalat, ahol nem volt bálin (ragadozó őn). A tükörsima, szürkéskék víz egyszeriben felforrt körülöt­tünk. álmodni nem lehet hor­gásznak ennél idillibbet. Ám amint a nap alábukott, a ba­linok bekajáltak, varázsütés­re eltűntek. Nos, ez volt a tavalyi, plusz egy akkora rávágás, hogy hiába fék, hajlékony bot. damilnyúlás, az egész szerelék odalett egy szem­villanás alatt, majd a csónak mellett méteres örvény, aztán semmi. Minimum erre számítot­tam most is, ez volt az előleg, amire alapozni mertem. Csakhogy minden a lehető legrosszabbra fordult, kezd­ve a széllel, ami, ahogy az előrejelzés is adta, déli volt, Elfújta a szélét Eltűnt halak nyomában égutóbbi horgászírásomat azzal zártam, hogy legközelebb a nyílt vízi pergetésről, ponto­sabban a Balaton szabad vizén történő mucsalido­bálásról írok. Tettem ezt azzal a megelőlegezett bi­zalommal, hogy tavaly —ugyanebben az időszakban — álomba illő balinpergetésben volt részem. és ehhez jött még hozzá a folyamatos viharjelzés, igaz, csak a legkisebb fokozat, de jártam már úgy, hogy éppen csak meghallottam Bada­csony felől a hullámok mo­rajlását, már csak a viharban értem partot. A Balaton egyébként is elképesztően tud változni. Amilyen sze­líd és nyugodt néha a tótükör, legalább olyan vad és topor­zékoló a nagy szélben. Bár sokan nem értik, hogy a ten­gerinél jóval kisebb hullá­mok között hogy nem lehet kievickélni. Hát úgy, hogy nem is a hullám kapja el az embert, hanem a vízpor, föl­kapja a vizet a szél és elpor­lasztja, s tulajdonképpen a vízfelszín fölötti részen víz­porfelhő alakul ki, ami már az úszástudástól függetlenül fullasztó. De, gondoltam, ha a per­getés nem is jön össze, leg­alább készítek néhány jó fo­tót a hullámverésben fogott angolnákról, és ha netán csendesedik, pontyok és a többnyire mindig fogható ke­szegek arclemezéről. Déli szél. Napokig pró­A vihar kapujában. (A szerző felvétele) bálkoztam, de csak egy kilós kárász és egy kisebb keszeg. Ez azért nem járja. A víz­szint viszont napról napra változott, állítólag a déli szél ilyenkor átfújja az északi partra a vizet; csökkent is vagy tíz centit a vízszint hir­telen, ilyet még nem láttam. Aztán ahogy elállt a déli szél, visszajött a víz. Eddig nem igazán értettem, hogy a sió­foki vízszintmérőben hogyan változhat egy nap alatt a mért vízmagasság öt centit; hát így, elfújja a szélét. Végre megjött a jó hír a meteorológiától: fordul a szél. Kezdtem kicsit úgy érezni magam, mintha vala­mi ősvitorláson lennénk, ahol az életünk függ attól, hogy forduljon a szél. Hát fordult, északira. De nem úgy, ahogy gondoltam: egy kis felhő, egy kis szellő. A víz felől úgy vágott a képem­be a szél, hogy majdnem le­fordultam a stégről, érzésem szerint megvolt úgy a 120 kilométeres óránkénti szélse­besség. Csak azért hozzá­vetőlegesen, mert ellenőriz­tem utóbb az internet adatbá­zisban a mért szélértékeket, de ott mintha a föld alatti szélfúvást mérték volna, nyoma sem maradt a vihar­nak. És aztán csak söpört, akadály nélkül begyorsult a Balaton fölött, törte az abla­kokat, csavargatta a fákat, és hát a szívemet: ebből aztán nem lesz horgászat. Az utolsó nap hajnalára csillapodott le annyira a szél, hogy a fölkavart vízbe érde­mesnek tűnt újra bevetni a horgokat, de semmi. Nem tudom, adható-e hang efféle belső érzésnek, de nekem úgy tűnt, mintha a tavalyi alacsony vízállásnak köszön­hetően eltűntek volna a halak a déli part közeléből, mert hogy még keszeg sincs, ez igazán furcsa. Csak kárász. A kárász meg állítólag jól bír­ja a rosszabb vízminőséget, a mocsarasabb terepet, a zor­dabb életkörülményeket, szóval, nem lehet véletlen, hogy ezek jelentek meg. A vízszint már most lent van, a megfelelőnél 15 centivel ala­csonyabb, és ha idén nyáron sem lesz eső, a déli parton csak tocsogni lehet. Horgá­szatról meg ne is beszéljünk, vagyis maximum beszélhe­tünk. Podmaniczky Szilárd

Next

/
Oldalképek
Tartalom