Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-16 / 139. szám

SZOMBAT. 2001. JÚNIUS 16. NAPOS OLDAL IV. Varázslókönyv Ember a lábjegyzetben Megint van egy jó könyv. Mindazoknak való, akik szeretnek - és ha szerencséjük van, idejük is adatik hozzá - úgy olvasni, mintha a tengerben lebegni... Akik szeretnek elmerülni egy megfoghatatlanul végtelen közegben, feloldódni benne, rábízni magukat titkos áramlások erejére, hagyni sodortatni magukat. Darvas Iván, a színész írta. Szemérmes-szerény címet adott neki: Lábjegyzetek. Azt írja, azért, mert szégyenlős. A lábjegyzet természete meg olyan, hogy csak azok olvassák el, akik tényleg kíváncsiak. Az író így óvja magát a felületes olvasótól. A végletes exhibicionista, a színpadi szereplő írásban rejtegeti magát, amennyire lehet. Amennyire tudja. Mert a könyvben elmerülni képes olvasó, akit a lábjegyzet sem tud kizökkenteni a szöveg áramló folyamatosságából. izgatottan fedezi fel - a másik embert. Most ide kellene írni, hogy kit. Milyen embert? Darvas Szilárdot, az orosz anya, a magyar apa Prágában felnövekvő második fiúgyermekét? Aki évtizedek múltán, tudatos felnőttként megérti. miért tekintette mindig is otthonos szülőhelyének az Aranyvárost - holott valójában a Losonc melletti Bején született? Aki a pesti bérház pincéjében fordítja a többieknek az orosz katona verdiktjét, hogy hamarosan kivégzik mindannyiukat? Vagy felfedezzük - ki tudja, hányadszor - Darvas Ivánt, a színházi embert? Aki négyszer rugaszkodott neki a gyönyörű-kegyetlen pályának? És aki ilyeneket tud írni: „Megmondom, miért szeretem annyira a színházat: mert minden hazugsága, esendősége, linksége ellenére is árad belőle egyfajta méltóság. Olyan, mint mi. emberek... A színház is - egész létünknek mintegy játékos modelljeként - attól nyeri nemességét, hogy halandó... A teátrumban évezredek óta minden áldott este kezdetét veszi a szertartás, és felvillan a játékos varázs: az élet áttekinthetőségének, a világmindenség transzparenciájának, a káosz rendszerbe foghatóságának az illúziója. Hogy aztán a függöny legördültével ismét ránk boruljon a vak homály." Vagy megtudjuk, milyen ember Darvas, az 56-os elítélt? Akinek ideje sem volt lefordítani, mit jelent az „en face", ami kiszaladt a száján a tárgyalóteremben, s amiért - trágár beszédért - a suk-sükölő bíró azonnal magánzárkába küldte? Aki kétségbeesett arisztokratizmusában megvetően lebalkánozta a hazáját, amiért a smasszerei még egy rendes bilincselési technikát sem tudtak elsajátítani ? Akinek aztán egy analfabéta cigányember lett az egyetlen börtönbeli barátja? S aki taxit hívott a Kozma utcába, amikor szabadult - csak nem volt cím, ahova autózhatott volna? Lehetetlen vállalkozás összefoglalni, milyen ember Darvas Iván. Olyan, mint ez a könyv, amit megírt. Olyan, amilyennek ő a színházat tiszteli. Múló varázslat. Emléke valamiképpen mégis ott marad a szívünk mélyén. Vigasznak, bátorításnak. Sulyok Erzsébet DARVAS IVAN Lábjegyzetek LUHÚPA Keszei Bori ígéri: pesti sztárként sem felejti el Szegedet Díjeső az elcsábított szopránnak Ülünk a Dugonics téren, dedikálunk. Jelen esetben a Grimm kiadó szép s drága Szeged albumába írom a nevem, amelyet Nagy Botond képei díszítenek, séna szöveget írtam hozzá. Az imént egy 56-ban Franciaországba távozó hazánkfia példányába róttam a nevem, s külön másik példányba francia feleségének és leányának. Most meg angolul kérdedikációt egy házaspár. Papírt, tollat adok neki, írják le nyomtatott betűkkel, milyen névre kérik az aláírást, nehogy örökre elcsúfítsam példányukat. íme: BIRGIT & Háromszáz forintos aláírás INGEMAR NYQUIST. Jó, hogy éltem a gyanúpörrel; ezt bizony diktálás alapján aligha tudtam volna leírni. De így könnyen megy: elé biggyesztem még a számítógépes nyelvből ismert -nak, -nek ragunknak megfelelő prepozíciót: To, s akkor simán, közmegelégedésre sikerül az ajánlás. Mikor átnyújtom a példányt, a férfi, Birgit Nyquist úr, letesz elém három darab kétszínű százforintost. Nem tudom, mire vélni. Mire fölocsúdok, már nincsenek ott. A pénzt áttaszítom a mellettem ülő kiadónak, s álmélkodunk: mi történt? Borravalót kaptam a dedikációért? Itthon nézem az Idegen nevek kiejtési szótárában: a Birgit is, az Ingemar is svéd név, nem angol tehát. Most már csak az a kérdés: Svédországban szokás borravalót adni a dedikációért, avagy Birgit úr véli úgy, hogy ó Magyarországon? Péter Lászlá Keszei Bori a zsámbéki tanítóképző főiskolára járt. amikor beiratkozott a budapesti zenekonzervatóriumba Bikfalvy Júliához. Először Zerlina és Barbarina szerepében mutatkozott be Debrecenben, majd meghallgatást kért Pál Tamástól, a szegedi színház zeneigazgatójától, aki a próbaéneklés után rögtön felajánlotta neki a Rigolettóban Gilda szerepét, sőt az első előadás után szerződést is kapott. Az első évadban a Koldusoperában Lucy és a Don Giovanniban Zerlina szerepében láthatta a közönség. „Nem volt nagy színpadi gyakorlatom, prózát korábban egyáltalán nem mondtam, ezért olyan alapvető dolgokat is meg kellett tanulnom: hogyan kell hallhatóan megszólalni, és természetesen mozogni a színpadon." Hamar híre ment, hogy egy tehetséges, vonzó ifjú szopránt fedeztek fel Szegeden, s Keszei Borit máshova is hívni kezdték. Többszörjárt operagála tűmén Franciaországban, Törökországban a Carmina Burana szólóját énekelte, a fővárosban pedig Gilda és Adina szerepében mutatkozott be. Részt vett a Belvedereénekverseny válogatóján, ahonnan meghívták a bécsi döntőbe is. Ekkor azonban már más dolga volt: Kerényi Miklós Gábor rendezésében Maria szerepét próbálta a West Side Storyban. „Amikor megtudtam, hogy Bernstein musicalje szerepel a szabadtéri műsorán, én jelentkeztem meghallgatásra Korognai igazgató úrnál, mert gyerekkorom óta imádom ezt a darabot, és mindig arról álmodtam, egyszer majd elénekelhe-tem Mariát." A gyerekkori álom teljesült, nagy sikert aratott, a kritikák nem csak éneklését, színészi játékát is dicsérték. Ebben az évadban korábbi szerepein kívül Adinát énekelte a Szerelmi bájitalban és Annuskát a Falstaffban. Hogy milyen sikerrel? Azt a szezont záró díjeső jelezte. „Az elismerések sorozata azzal kezdődött, hogy pályázatomra megkaptam a szegedi önkormányzat támogatását, amit a város napján adtak át. Úgy látom, a város törődik a művészeivel. Május végén izgalommal vártam a Dömötör-gálát, mert már első alkalommal is jelölt voltam, de akkor nem én kaptam meg a Keszei Bori: Csodálatos egyszerre megkapni a szakma és a közönség elismerését. (Fotó: Karnok Csaba) eszei Borit, a szegedi operatársulat fiatal szopránját szebbnél-szebb szerepekkel elcsábították a Magyar Állami Operaházba. A vonzó és tehetséges énekesnő csak néhány éve kezdte a pályáját Lili bárónő szerepével a budapesti operettfesztiválon elnyerte a legjobb primadonnának járó díjat, tavaly a Gianni Schicchi Laurettájaként és a János vitéz Iluskájaként aratott sikert, a Dóm téren pedig Mariát alakította a West Side Storyban. Ebben az évadban Adina és Annuska szerepében ünnepelte a közönség. díjat. Most is erős volta mezőny, hiszen Bazsinka Zsuzsanna nemzetközi hírű énekes, Szolnoki Apollónia pedig fantasztikusan jó szerepekkel debütált, ezért azt gondoltam, nekem van a legkisebb esélyem. Hihetetlenül boldog voltam, amikor mégis engem szólítottak a színpadra. Az pedig, hogy a társulat szavazatai alapján az évad művésze díjat is én kaptam meg, végképp váratlanul ért, mert meg sem fordult a fejemben. Csodálatos érzés tudni, hogy a közönség és a kollégák is elismerik a munkámat. Hab volt a tortán, hogy az évadzáró társulati ülésen a Szegedi Operabarátok Egyesületétől megkaptam a legjobb operaénekesnő díját is." Április végén Győriványi Rálh György, az Operaház új főzeneigazgatója is eljött Szegedre megnézni-meghallgatni a Falstaff premierjét - és az Annuska szerepét éneklő Keszei Borit. „Néhány nappal később felhívott a titkárnője, és kérte, menjek be az Operaházba meghallgatásra. Teljes nyugalommal mentem, mert úgy gondoltam, nem létfontosságú, hogy sikerüljön, ugyanis Kerényi Miklós Gábor, a Fővárosi Operettszínház új igazgatója - akivel tavaly nyáron együtt dolgoztam a West Side Storyban, és kitűnő szakmai kapcsolat alakult ki közöttünk - kinevezése után csodálatos primadonnaszerepeket ajánlva hívott, legyek a formálódó társulatának egyik oszlopos tagja. Mivel családomon kívül a korrepetitorom, Harazdy Miklós és az énektanárom, Wiedemann Bernadett is a fővárosban él, már épp hajlottam arra, hogy elfogadom az ajánlatát, noha sohasem akartam operettsztár lenni. Az operai meghallgatáson negyven percen át énekeltem, úgy tűnt, Győriványi Ráth Györgynek nagyon tetszett, mert rögtön felajánlott két csodaszép szerepet: Ádinát és Gildát. Azzal is bíztatott, kaphatok még többet is. Kaptam is, Iluskát is éneklem a János vitézben, és lesz két új szerepem: Susanna és Melinda. Nem szeretném megszakítani a kapcsolatom a Szegedi Nemzeti Színházzal sem. Oberfrank Péter a következő évadra nem tudott komolyabb feladatot ajánlani, később azonban szeretnék visszatérni. Mindent, amit ma a szakmáról tudok, a Szegedi Nemzeti Színházban tanultam meg. Bármit fogok is elérni ezen a pályán - amihez a tehetségen, szorgalmon kívül rengeteg szerencse is kell - sohasem felejtem el, hogy mit köszönhetek a szegedieknek." Hollósi Zsolt A naplemente előtt úgy egy órával csónakáztunk ki, az evezőkkel folyamatosan mértük a vízmélységet, vagyis annyira nem folyamatosan. mert akkor nem tudtunk volna evezni. A lényeg az, hogy egy óriási homokpad után hirtelen szakadt a meder, meg is álltunk, elő a pergetőbotokat. Ebben a pillanatban rablások százai, nem túlzok, de talán egy kicsit túlzok, annyi viszont biztos, hogy nem lehetett olyan helyre dobni a villantót vagy a kanalat, ahol nem volt bálin (ragadozó őn). A tükörsima, szürkéskék víz egyszeriben felforrt körülöttünk. álmodni nem lehet horgásznak ennél idillibbet. Ám amint a nap alábukott, a balinok bekajáltak, varázsütésre eltűntek. Nos, ez volt a tavalyi, plusz egy akkora rávágás, hogy hiába fék, hajlékony bot. damilnyúlás, az egész szerelék odalett egy szemvillanás alatt, majd a csónak mellett méteres örvény, aztán semmi. Minimum erre számítottam most is, ez volt az előleg, amire alapozni mertem. Csakhogy minden a lehető legrosszabbra fordult, kezdve a széllel, ami, ahogy az előrejelzés is adta, déli volt, Elfújta a szélét Eltűnt halak nyomában égutóbbi horgászírásomat azzal zártam, hogy legközelebb a nyílt vízi pergetésről, pontosabban a Balaton szabad vizén történő mucsalidobálásról írok. Tettem ezt azzal a megelőlegezett bizalommal, hogy tavaly —ugyanebben az időszakban — álomba illő balinpergetésben volt részem. és ehhez jött még hozzá a folyamatos viharjelzés, igaz, csak a legkisebb fokozat, de jártam már úgy, hogy éppen csak meghallottam Badacsony felől a hullámok morajlását, már csak a viharban értem partot. A Balaton egyébként is elképesztően tud változni. Amilyen szelíd és nyugodt néha a tótükör, legalább olyan vad és toporzékoló a nagy szélben. Bár sokan nem értik, hogy a tengerinél jóval kisebb hullámok között hogy nem lehet kievickélni. Hát úgy, hogy nem is a hullám kapja el az embert, hanem a vízpor, fölkapja a vizet a szél és elporlasztja, s tulajdonképpen a vízfelszín fölötti részen vízporfelhő alakul ki, ami már az úszástudástól függetlenül fullasztó. De, gondoltam, ha a pergetés nem is jön össze, legalább készítek néhány jó fotót a hullámverésben fogott angolnákról, és ha netán csendesedik, pontyok és a többnyire mindig fogható keszegek arclemezéről. Déli szél. Napokig próA vihar kapujában. (A szerző felvétele) bálkoztam, de csak egy kilós kárász és egy kisebb keszeg. Ez azért nem járja. A vízszint viszont napról napra változott, állítólag a déli szél ilyenkor átfújja az északi partra a vizet; csökkent is vagy tíz centit a vízszint hirtelen, ilyet még nem láttam. Aztán ahogy elállt a déli szél, visszajött a víz. Eddig nem igazán értettem, hogy a siófoki vízszintmérőben hogyan változhat egy nap alatt a mért vízmagasság öt centit; hát így, elfújja a szélét. Végre megjött a jó hír a meteorológiától: fordul a szél. Kezdtem kicsit úgy érezni magam, mintha valami ősvitorláson lennénk, ahol az életünk függ attól, hogy forduljon a szél. Hát fordult, északira. De nem úgy, ahogy gondoltam: egy kis felhő, egy kis szellő. A víz felől úgy vágott a képembe a szél, hogy majdnem lefordultam a stégről, érzésem szerint megvolt úgy a 120 kilométeres óránkénti szélsebesség. Csak azért hozzávetőlegesen, mert ellenőriztem utóbb az internet adatbázisban a mért szélértékeket, de ott mintha a föld alatti szélfúvást mérték volna, nyoma sem maradt a viharnak. És aztán csak söpört, akadály nélkül begyorsult a Balaton fölött, törte az ablakokat, csavargatta a fákat, és hát a szívemet: ebből aztán nem lesz horgászat. Az utolsó nap hajnalára csillapodott le annyira a szél, hogy a fölkavart vízbe érdemesnek tűnt újra bevetni a horgokat, de semmi. Nem tudom, adható-e hang efféle belső érzésnek, de nekem úgy tűnt, mintha a tavalyi alacsony vízállásnak köszönhetően eltűntek volna a halak a déli part közeléből, mert hogy még keszeg sincs, ez igazán furcsa. Csak kárász. A kárász meg állítólag jól bírja a rosszabb vízminőséget, a mocsarasabb terepet, a zordabb életkörülményeket, szóval, nem lehet véletlen, hogy ezek jelentek meg. A vízszint már most lent van, a megfelelőnél 15 centivel alacsonyabb, és ha idén nyáron sem lesz eső, a déli parton csak tocsogni lehet. Horgászatról meg ne is beszéljünk, vagyis maximum beszélhetünk. Podmaniczky Szilárd