Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-09 / 133. szám

Závada Pál a bibliotékában Végül a mondattal bíbelődöm" Arra gondolok, hogy az író, ha szociológus is, talán jobban bírja. Ismeri a nagy magyar valóságot. Az embereket. Az író-olvasó találkozók típusos figuráit. A különcöket. Az állandó kérdezőket és az állandó hallgatókat. A dedikáltatókat. Nem lepődik meg, ha Hédiké a nyolcvan évét meghazudtoló dekoltázzsal és fürgeséggel melléje furakodik, megszorongatja a kezét, lelkesen azt mondja, jöjjön máskor is! Különben Hédiké azóta könyvtáros, amióta a városlakók az eszüket tudják, méghozzá olvasó könyvtáros és roppant aktív, most is elmeséli, hogy odament a Závada-regény alapján készült film bemutatójára, már megtelt akkorra a terem, de hát nem tudtak neki ellenállni az ajtónállók, a legjobb helyen ülve nézte végig a filmet, utána odament az íróhoz, megszorította a kezét, a szemébe nézett és meghívta Szegedre, a Bibliotéka Könyvtárba. „Nahát ezért van most itt..."-tudatja Hédiké átszellemülten és a hirtelen csöndben angyal száll át fölöttünk, akik összegyűltünk írót hallgatni a bibliotéka patinás termében. Grafománia Az író mindenre válaszol. Nincsenek illúziói. Mit szól a regénye mediatizálódásához? Valahogyan így szól a doktorandusz kérdése, csak sokkal tudományosabban, író eleinte nemigen tudja, mit is mondjon erre, de aztán fölbátorodik. „Vannak saját tapasztalataim, példáim ahhoz, ami a média világában manapság jellemző. Voltam sok író-olvasó találkozón. Ma már mindenütt működnek helyi tévék, odajönnek öt perccel a kezdés előtt, a riporter nem tudja, kivel beszél és miről, így hát nincs is valódi kérdése, csak azt tudja, hogy itt valami habverés van, neki meg tudósítania kell róla. Helyi rádiók és újságok is vannak persze, csak véletlenül mondtam a tévét." Együttérző kacarászás a közönség soraiban. De tényleg, mire kíváncsiak az emberek? Már azok, akik elolvasták Závada Pál regényét, a Jadviga párnáját és elmennek az író-olvasó találkozóra is. Hogyan lett író? Ez a tuti kérdés. (Kivétel, ahol mégsem.) A választ úgy lehet összefoglalni, hogy Závada. a szociológus, aki tanulmányokat és szociográfiákat írt, mert ez volt a munkája és mert alapvetően grafomán, egyszer csak elkezdett szépprózát írni. Szociográfia „Mint amikor a vasúti vágányon átállítják a váltót. Illetve... Nem volt ez olyan nagy váltás, mert a szociográfia is irodalmi műfaj, mindig is írók, írni tudó emberek művelték Magyarországon. Az Závada Pál az új regényéről érdeklődő kérdésre mindössze annyit mondott: nemsokára olvashatjuk Valljuk be, az utóbbi évek, lassan évtized politikai acsarkodásai, általános rosszkedve, az irodalmi élet szétdarabolódása és a könyvárak látványos emelkedése közepette elszoktunk tőle, hogy egy regénynek igazi sikere legyen, mégpedig nem azzal, hogy botrányt kavar, hanem azzal, hogy tetszik, és nem csak ennek vagy annak a tábornak, irányzatnak, csoportosulásnak, hanem úgyszólván mindenkinek. A szakmabelieknek éppúgy, mint az úgynevezett egyszerű, ámde igényes olvasóknak. Ez történt 1997-ben Závada Pál regényével, a Jadviga párnájával. Egy év sem telet bele, és ú j kiadásban kellett megjelentetni, és nemigen akadt irodalmi lap, amely ne közölt volna csakhamar alapos, elemző és elismerő vagy éppen ujjongó kritikát róla. Závada bebizonyította, hogy ma is lehet családregényt írni, meg lehet jeleníteni valódi figurákat, el lehet mondani egy történetet, amely rabul ejti az olvasót. Ugyanakkor - egyik kritikusával szólva - „a posztmodern elbeszélő stratégiák híveit" is kielégíti, mivel a történetet nem a klasszikus epika mindentudó narrátora mondja el, hanem a különböző szereplők naplóbejegyzései adják ki: a feleség utólag beleír férje naplójába, házasságtörésének gyümölcse, a család utolsó tagja pedig magyarázó jegyzetekkel látja el, mintegy sajtó alá rendezi és kiegészíti ezt az életanyagot a saját szánalmas békaperspektívájából. De végül is az olvasóra hárul, mit fogad el igaznak mindebből. A háromfelől összeálló kép három nyelv, három beszédmód összjátéka is, amit érdekesen színez a szereplők etnikai-nyelvi helyzete - hogy tudniillik magyarországi szlovákok. (Részlet a Krúdy Gyula-díj indoklásából, amellyel 1999-ben tüntették ki Závada Pált.) A népszerű iró minden kérdésre kész volt válaszolni. (Fotók: Miskolczi Róbert) maradt fenn, azt tartjuk értékesnek, amelyik olvasmányos. Jól van megírva. Mint a Puszták népe. A szociográfia izgalmas műfaj, megvan az ember szabadsága a témaválasztásban, kiemelhetsz egy jelenséget, egy problémát, valamilyen életformát, választhatsz egy települést, annak a történetét, egy embert, egy csoportot... Most is viruló műfaj, mást ne mondjak, megjelent a Tiszántúli Emmanuelle, ami a jelenkori, a Tiszán túl élő népesség szexuális viselkedéséről szól. A szociológiai tanulmány - az más. Tudományos értekezés, sok számmal, táblázattal és általában olvashatatlan nyelven. De nekem mindig az volt az ambícióm, hogy az értekezést is olvashatóan írjam meg. Ha lehet, inkább ironikusan meséljem el a történetet és ne unalmasan, ha más nem adódott, legalább érdekes címet találjak... Bevallom, nem igazán az értekezés tárgya érdekelt. Csak meg akartam írni - valamit. Ferge Zsuzsa osztályán, az Akadémia szociológiai intézetében dolgoztam 1993-ig. Amikor, mondjuk, azt kellett megírni, hogy a közgyógyellátási igazolványokat hogyan osztják, ki kap, ki nem, milyen tendenciák mutatkoznak — baromira untam, tehát megpróbáltam feldobni valahogyan." Kritika író érzi, hogy nem egészen erre kíváncsi a publikum, így hát a választ, pótlólag, megpróbálja valahogyan feldobni. „Megfogadtam, hogy nem fogok azzal törődni, hogy sikerül vagy nem, írnak róla kritikát vagy nem. Nem leszek ideges, nem teszem rá az életemet, nem gondolom, hogy küldetéses író vagyok, akinek valamilyen pályát be kell futni és ezt meg azt el kell érni. Azt gondoltam, hogy isten bizony én ezt mind figyelmen kívül hagyom, mindez nem fog engem érinteni. Ezért mertem belevágni." Taps. Ez tetszik. Az író-olvasó találkozó előtt képkiállítás nyílt, zenével, s az íróval való beszélgetés előtt is több zeneszám elhangzott. Majdnem nyárias volt az idő, ajtók-ablakok tárva, a néptáncegyüttessel közös udvarról behallatszott a táncpróba hangörvénye. A bibliotéka ma már nem szimplán könyvek tára, hanem amolyan összművészeti centrum. S miután az összes hivatalos aktus lezajlott, még mindig ott volt egy médiamunkás. Nem akart belenyugodni, hogy az író ír - csak úgy. Csak az írás mesterségének szabályaival és megoldandó problémáival törődik. Hiszen a Jadviga párnája egy pusztulástörténet is, tele szociológiai hitelességű részletekkel. Társadalmi tudatosság nélkül? Ilyet? Melankólia „Minden munka, egy regény megírása is feladja a maga leckéit. De ezek nem valami világnézeti kérdések, nem valami abszolút életigazság keresései, nem holmi fennkölt célok. Hanem az irodalmi munka természetéből következő problémák. Meg kell csinálni egy szerkezetet, amelynek el kell bírnia, amit rárakunk. És nincs recept, amely szerint lehetne gyártani a téglákat és rakni egymásra, hanem folyton mindent elölről kell kezdeni. Állítólag. Vannak persze minták. Ismert eljárások. Akkor el kell dönteni az ezekhez való viszonyt. Vállalom, megtagadom, leplezni próbálom vagy szándékosan idézem a mintákat. Végül eljutok a mondattal való bíbelődésig. Ez a munka. Lehetőleg úgy csinálom, hogy közben magamat is elszórakoztassam. Lecsúszástörténettel - is. Nem mintha olyan lennék, aki azt gondolja, hogy régen milyen szép volt, jó volt, ma meg minden rossz. Hanem... Van az emberben egy eredendő melankólia és akkor persze nem egy happy endet ír meg. Akik elolvassák és érzékenyek rá, akik manapság még egyáltalán olvasók, szerintem azokban is ott van az eredendő melankólia. Mert vannak az aktív, tevékeny, cselekvő emberek, tele programokkal azok nem olvasnak. Nem elítélően mondom, vannak közöttük számomra rokonszenvesek, tudom, hogy kíváncsiak, érdeklődőek, ha van egy kis idejük, olvasnak is valamit, de nem úgy... Hogy belefeledkeznének egy regénybe, hagynák sodortatni magukat a melankóliája által? Azt nem hiszem." Sulyok Erzsébet