Délmagyarország, 2001. május (91. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-06 / 104. szám

Köszöntő Amikor anya lettem, megtudtam, hogy az anyákat édesanyának kell szólítani. Amikor apa lettem, megtudtam, hogy az anyákat kedvesemnek, drágámnak is illik szólítani. Amikor gyerek lettem, még nem tudtam, ha megnövök, mindent megtudok. Amikor felnó'tt lettem, már tudom, hogy a szívbéli ügyekre mindig kevés az idő. Holnap anyák napja van! Kaptafa JJ a valaki nekem még egyszer monstre produkciót 11 csinál a magyar történelemről úgy, hogy uszkve hat mondatban összefoglalható mondanivalója van róla, én isten bizony nem a kardomba dőlök, hanem fogom, és megcsinálom a következőt. Most már ugyanis tudom, hogy hogyan kell. De mert nem vagyok irigy, így a receptet megosztanám önökkel is - ha nem veszik tolakodásnak. Tehát: 1. Veszek egy főhőst - minél régebbről, annál jobb aki lehetőleg király, fejedelem, vagy az akar lenni, mert ugyanis rettentően átérd az ország gondját. 2. Veszek egy másikat, aki ugyanebből az erőből és ugyanezzel a lendülettel király vagy fejedelem, vagy az akar lenni, mert ó'is rettentően átérd az ország gondját, csak neki nincs igaza. 3. Veszek külső és! vagy belső ellenséget, akikkel a lefolytatandó harcban kiderül, hogy az Egyes Számú Főhősnek van igaza. 4. Veszek főurakat, akik hol erre, hol arra intrikálnak és általában vérgazemberek, akiket csak a javadalmazás érdekel - legtöbbször megkapják. 5. Veszek még nőket, akik ugyan egyáltalán nem fontosak, de egyről majd mindig kiderül, hogy élete párja a férfiasság terén khm... bizonyos kihívásokkal küzd, a másikról meg nem derül ki semmi, csak az, hogy a Legfőbb Főhős szerelmes belé, leginkább azért, hogy legyen a) rockoperában egy jó duett, b) filmben egy erotikus jelenet alsó világításban, a Legfőbb Főhős irigylésre méltó muszklijaival meg az Egyáltalán Nemfontos Hölgy kebleivel. 6. Veszek - költségvetés függvényében - kisebb vagy nagyobb létszámú statisztériát, akik hol harcolnak, hol táncolnak, hol csak „lejelzik" bármelyiket, de mindig van köztük egy főpap, akinek igaza van és valahol a vége táján celebrál egy koronázási szertartást. (Ha a monarchia és a kereszténység felvétele előtti időben vagyunk, az illető jól helyettesíthető egy táltossal, akinek látomása van a majdani koronázásról vagy fejedelemmé ültetésről, tökmindegy.) Kész, slussz, a többi már csak némi koreográfia, zene, mely hol sikerül, hol nem, néhány szép vagy annak szánt felvétel (film esetében), monumentális díszlet (rockopera esetében), meg jócskán pénz, amit vagy össze lehet tarhálni az éppen illetékes kuratóriumoktól, alapoktól, alapítványoktól és minisztériumoktól vagy nem. A Sacra Corona produkciónak most nem sikerült. Mármint a tarha. Ami azonban jelen esetben nagy baj. Mert nincs az a világbajnok operatőri felvétel és lélekbe markoló zene, ami hat lovast többnek bírna mutatni hat lovasnál. Márpedig a magyar-besenyő összecsapás ilyen szűk körben zajlott, amin az sem sokat segített, hogy a következőcsatát már kínjában éjszakára és esőbe helyezte a rendezői lelemény, ami csak azért furcsa a magamfajta kákán is csomót keresőnek, mert ugye, ha eső, akkor nincs hold meg csillagok, és akkor fény híján, ugye... hát mondjuk meg, őszintén, az anyja sem ismerne rá az ellenségre. Aztán meg az sem túl jó, ha a grandiózus koronázási szertartáson, a Legfelemelőbb Pillanatban összesen vagy harmincan térdelnek le áhítattal a megintcsak muzsikával felturbózni kívánt jelenetben - hát, gondolom, bár nem sokat koronáztam még, ilyenkor a püspöki kar létszáma is nagyobb, a fő- és kevésbé főurakról, és a hívekről pedig már szó se essék. De ezek igazán csak az anyagi nehézségek, ami a többit illeti - lásd fenn - minden, de minden sablon betartatott, minden precízen a helyén volt, minden meg is magyarázatott, olyannyira, hogy ha angyalokról esik a szó, hát legott lerajzolják nekünk az angyalokat, hátha valaki nem bírja őket elképzelni. A tanulságokat pedig gondosan megfogalmazzák, negyedóránként valaki szánkba rágja, hogy is kell itten a dolgokat érteni, a mélyenszántó igazságokból már tényleg csak az hiányzott, hogy ki korán kel, aranyat leL Azzal azért, persze, vitatkoznék, ami főtanulságként, a végén lett nekünk beadva, hogy aszongya, addig jó nekünk, amíg ez a Sacra Corona valakinek a fején van, mert utána csak a sátán és balvégzet, mert amennyire én tudom, például Mohács idején is megvolt még a monarchia, noha ezután már csak igen nagy jóindulattal lehetne népünket a szerencse fiának nevezni. M

aradna még a színészi játék, de hát nemigen lehet eljátszani azt, ami nincs. Mert az, hogy Salamon kicsit buggyant és nem férfi, ezért időnként ordítozik, hogy Géza bűntudatos és érzékeny, ezért folyton szenved (meg a vezeklóövétől, de azt már csak azért, hogy biztos legyen), László viszont talpig férfi, ezért néha összevonja szemöldökét - ezt azért aligha lehetne a Tudományos Akadémia hatáskörébe utalni, a jellemfejlődést és -ábrázolást boncolgatandó. A Sacra Corona a magyar millennium filmje. A zenéje tetszett. Vécsey Ágnes Tavasszal a Balaton is kizöldül A horgász szeme hizlalja a halat MOTTÓ: a micsigen pont olyan kicsiben mint a balaton ahol veled a halakat falatom Ha tavasszal utazik az ember a Balatonra horgászni, jobb, ha otthon hagyja az idegrendszerét. Az időjárás ugyanis ételben leginkább egy keserűsóval megszórt édes-savanyú csirkéhez hasonlít. Hóesésben rákvörösre sülni a parton, szélviharban, villámlás közepette, 2 Celsius-fok relatív hőérzettel, ez már valami. De az idegrendszerem bent volt a helyén, meg amúgy is, gyáva horgász az, amelyiknek derékba töri elszántságát a meteorológia. Mármint az időjárási adatok közül csak egyre nem orvosság az elszántság, amikor lényegében nincs értelme horgászni; ez pedig az uszkve déli szél. Déli szélben jobb, ha a szobában faragjuk a széklábat a halpucoló bicskával, mert ilyenkor annyira nem eszik a hal, mint Hófehérke az almába való fülrepesztő beleharapás után. Mint volt halkan megje'gyeztem egyszer, a györöki szélvíz igen gazdag halállománnyal rendelkezik, köszönhető ez a környékbeli telepítéseknek, illetve (helyi szakértők szerint), hogy Győrök „szigetként" nyúlik a Balatonba. Hasonlóan jó hely a hasonló adottságok miatt Tihany, bár mint tudjuk, minden horgásztipp annyit ér, amennyi bejön belőle. Mindezen túl a tavaszi peca helyszínének „globálisabb" kiválasztásának fő motívuma volt, hogy tavaly ősszel 60 cmen állt a relatív vízszint, az egyébként normális 100-110 cm-hez képest, ami, mármint az alacsony vízállás, annyit tesz, hogy a déli parton meghorgászhatatlan pocsolya képződött. Bár így április közepére, netes megfigyeléseim szerint közel 90 cm-re visszatornázta magát a víz, de ez még mindig édeskevés az amúgy gyorsabban mélyülő északi parthoz képest. Egyébiránt az alacsony vízszintet annak köszönhettük, Horgászcsend. (Fotó: Gyenes Kálmán) hogy a „szakemberek azt hitték", hogy 2000-ben majd intenzíven esős nyárelőbe rohanunk bele feltartott kezekkel, és hogy még csak véletlenül se ismétlődjék meg az 1916-os balatoni árvíz, az volt a Középdunántúli Vízügyi Igazgatóság vezérelve, hogy engedtessék le a víz a Sió-csatornán, amely 60 köbmétert vezetett a Duna felé másodpercenként. De az „azt hitték" szakmai megközelítés nem jött be, mi több, a tavalyi aszály, az erős párolgás miatt naponta közel fél centimétert süllyedt a vízszint, és azóta is csak várjuk és várjuk a meder eső általi feltöltését, és hát várják a Dunán veszteglő hajók is, már vagy fél éve, hogy a Sión felhajózzanak a Balatonba, lévén tavaly óta csak szennyöblögetési céllal nyitották meg a Siót. Aki nem horgászik - bár aki horgászik, azt is -, elsősorban a víz minősége izgatja, de a szakemberek nyugalomra intenek, az alacsony vízállás és a vízminőség, de még a nádpusztulás között sincs összefüggés, azonban mindenképpen tételezhetünk némi viszonyt azzal, hogy tavaly több második világháborús bombát is találtak a mederben. Szakértők szerint nem az utolsókat, lévén a térség ma is „fokozottan őriz" sok hasonló „emléktárgyat". Az erősen változó vízállás azonban nem csak a halászokat, de a horgászokat is megtréfálja, mert a víz és a mederviszonyok alakulásához igazodva megváltozik a halak vonulási útja. Már évekkel ezelőtti panasz, hogy a régi, jól bevált nádi pontyozás már nem válik be olyan jól, helyenként kitehetik a „folyamatos kapásszünet" feliratú táblát. A víz, mint írtuk, ugyan tiszta, de sok helyütt hiányoznak még a haltartó hinarasok, és általános tapasztalat, hogy az a jó északi szél egyre ritkább, eluralkodott a déli, amitől a víz felkavarodik, és például hiába van sok sügér a vízben, azoknak bizony nem ártana látni a táplálékukat, ahogyan mi is ügyetlenebbül eszünk csukott vagy bekötött szemmel a sötét szobában, így hát a sügérek sokkal kisebbek, mint amekkorák lehetnének. Bezzeg a durbincsok! Azoknak aztán majd' mindegy, szaporodnak is, vegyük olybá, gombamód. Egyébiránt a tiszta víz esztétikailag olykor meghaladhatatlan, ám ez azt is jelenti, hogy kevesebb táplálékot tartalmaz. Igazán mondhatom, ennyire jól még nem készültem fel balatoni horgászatra, a vonatkozó szakirodalom lassacskán átpumpálja magát a fejrészből a kisujjamba. Amint EnyingBalatonbozsok után az autóút íve lassacskán felveszi a tópart ívét, a szem már csak néz, nem rebben, várja a víztükör csillogó, kizöldült felszínét. Ám nem mindenütt addig van az, mert télen nem vágták a nádat az alacsony víz, pontosabban amiatt, hogy nem fagyott be a tó, úgyhogy a kezdeti láthatás ennyivel csekélyebb. A kifogott időjárást fentebb már ecseteltem, a kifogott halakat még nem. Túl nagy zsákmányról nem számolhatok be, sajnos ezt ilyen gyorsan el lehet intézni, elhagyva a tíz kilón fölüli pontytestek órás fárasztásának lebilincselő leírását. Keszegek és két kárász. Sovány vigasz, de volt, aki csak kisebb megfázást vitt haza a partról. Néhány izgalmas perc, látnivaló azért csak akadt. Például a strandnyitás előtti készülődés finom, kicsit még lusta neszei, a vécés néni kora reggeli könyörgése: oly rég használta már a kulcsokat, Alkony a tónál hogy feledékenységből a nőit a férfibe dugta, és most beleszorult: a jó kézügyességű horgászon azonban ez nem fog ki. Eleddig egyetlen egyszer sem kértek tőlem horgászjegyet a Balatonon, most se, azonban valósággal szemlézni lehetett, hogy gumibotos, szigorú bajszú rendőrök hogyan macerálják (bocsánat, igazoltatják) a kicsike gyerek(ifi?)horgászokat, nem hiányolhattam az „oszt apád hun van!?" kicsit vallatósabb stílt sem, és biztosra vehető, hogy az egyébként nem kimondottan rabsickülsejű (rabsic=haltolvaj) gyerekeknek vagy a horgászattól vették el a kedvét a militáns hangvétellel, vagy attól, hogy rendőrök legyenek. Vagy: mindkettőtől. És itt megjegyzendő, hogy igazából nincs semmi kivetnivaló az ellenőrzésben, sőt de akik hálóval és iparszerűen, mázsaszám lopják a halat az éj leple alatt a tóból, azokra nincs igazi törvényi regula, és mindössze 14 halőr óvja, pontosabban óvná a vizet. Állítólag legalább ötven kellene, felszerelés, pénz, paripa, vagy legalább csónak, meg jogszabályok, és talán akkor érne valamit a halőrzés, különben is a 14 nem valami bűvös szám. Az hazaindulás napján, ahogy szokott, napfény, sima víztükör, szélcsend, és egy hang a fülben: na, nyomás le a partra, a házigazda eddig ki nem próbált stégjére! (Azért ilyen hosszú nem volt az a hang!) Lehetett bent 0,16-os előkével szerelt úgynevezett finom, fenekező szerelék, vagy vastagabb, a keszegek étvágya nem ismert határt, igaz, jó fokhagymabűzös etetőanyaggal szórtam meg a tiszta vizet, de a nagy pontyok, azok továbbra is csak a házigazda elmesélésében éltek, ám ott szabadon. Sebaj, így legalább lesz miért visszajönni. Sovány tanulság ez, akár a zsákmány. Hízni meg már amúgy se akarok, mert legközelebb jön a csónakos horgászat, nyíltvízi pergetés a Balaton fenekén. Podmaniczky Szilárd