Délmagyarország, 2001. április (91. évfolyam, 77-100. szám)

2001-04-07 / 82. szám

<£SLtefánia ^^^ y J RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD Szellemi tőkénk előnyei • Borúlátó jelentés a klímaváltozásról • Kányádi Sándor: „A magyar annyi féle, ahány helyen lakik" Csontváz voltam, átfújt a szél Miskolczi Róbert illusztrációja Kicsit sáros a föld itt a ha­tárban. A távolban autók halk moraja, fenn a végtelen, nyo­mott szürke ég, ázik a cipőm, lábujjaim között csicsog a zok­ni. - Látod ebben a táblában azt a lavórnyi üres helyet? Most nem nő itt semmi, ken­der volt rajta, de a nyulak le­rágták. Volt két jó napjuk. * A traktorról leszáll apám, megtörli verejtékező homlo­kát, forró nyár augusztus. Kis­fiam, anyád küldött ebédet? Hát persze, apa, azt hoztam. Arra gondolok, a „kisfiam", bár tízéves vagyok most, ha tart a jóisten, hatvanéves ko­romban is kijár nekem, ha apámat is tartja. Nyomja be­felé a kaját, burkol, én nézem, otthon már ettem. Aztán vissza, hosszú az út hazáig egy gye­reknek. Nem tudom elhinni, hogy a földhöz képest függő­leges vagyok. * - A kenderből nem kell nagy aratást rendezni, kevés is elég belőle. - Te Balázs, tulajdonkép­pen miért szívod? - Megnyugtat. Persze igaz, ha jó hangulatban kap el, még jobb lesz, ha büdös a hangula­tom. akkor még büdösebb. * A lány hozzáér a hajához, a feje ezzel a viselettel és ez­zel az arccal kész költemény. Olyan, mint egy reneszánsz udvarhölgy, ha kibontaná ma­gát a díszekből, Júlia lehetne. - Voltunk a barátnőmmel egy jó kis koncerten. Elmosolyodik. - Közben ópiumos sütivel kínáltak meg bennünket. Tu­dod. művtöriből megtanultuk, honnan vette Klimt a képeire azokat a gyönyörű arany szí­neket. Persze, Bécs bármelyik festékboltjában azt választha­tott, amit akart, de éppen azt választotta, amit az ópium mu­tatott meg neki. - Szóval, így születik a művészet. Szerinted, ha ugya­núgy cselekszel, mint ő, az el­vezet téged a megértéshez? - Mondhatom, közelebb visz. * Készítek egy fényképet. Hálta! áll rajta valaki, moso­lyogva felém fordítja a fejét. Az öcsémnek csillagból van a sze­me, lesatírozom, annyira ra­gyog. Ezt már nem lehet elvi­selni. Pedig mindig ilyen, csak a hangunk hasonlít, de na­gyon. Nem szoktam ránézni, így is megvan a közös hullám­hossz, egy anya, egy eredet. A közös vonalakra még rátesszük azt, amit marihuánának hív­nak. Egy szívás nekem, egy szívás neki. * Látom az iskolaudvaron, hogy a Nagy Vagány kegyet­lenül püföli az öcsémet. Én meg nekiesek. Orrtörés, sze­möldöki épés, ömlik a vér. A tanító néni mentőt hív, anyám sír, micsoda gyerekek ezek. Apám kijelenti, hogy ezentúl csak magázhatjuk a szülein­ket. * - A barátnőd mit szól ah­hoz, hogy kendert szívsz? - Tudod, engem a gyep el­tompít az ágyban. Látom őt, de nem akarok hozzáérni, mert így is nagyon szeretem. De a nők nem könnyen emésztik meg az ilyesmit, még akkor sem, ha csak néhány óráig tart ez a hatás. * Júlia mégis kivesz a hajából egy díszt. - A fűtől viszont képes le­szel rá, hogy totális összefüg­gésekre, meg kib. nagy iga­zságokra jöjj rá. Nem tudom, melyik a tiszta állapot, fűvel, vagy anélkül, ez nézőpont kér­dése. A Nagyítást megnézhe­ted valamelyik tékán, de ha kender közben belenézel a sze­retőd orrlikába, te leszel a ren­dező. Jobb lesz a szemed, mint a mikroszkóp, kinagyíthatsz egy bolhát. De most már me­gyek. Vár engem otthon az af­gán agaram, meg akarom fé­sülni. * Balázs visszafelé jövet a „kenderföldről" hanyagul ki­gombolja a kabátját és nagyot vesz a tiszta levegőből a tüde­jébe. - Van így is némi közünk a végtelenhez, de fűvel hitele­sebb. Beveszed a rakétát, elszí­vod, másnap bekattannak régi dolgok, flashbacknek hívja az angol. Ezzel a módszerrel ír­ta meg Norman Mailer is a Meztelenek és holtakat. Kitá­gult az idő neki, ezért futotta nyolcszáz oldalra. Majdnem kár volt elolvasni. Nyilván a triviális jelentek kellemesen borzongatják az embert, de semmi olyasmit nem mondott a hadseregről, amit eddig ne gondoltam volna. Egy rohadt értelmetlen sz... az egész, úgy, ahogy van. - Es mi a helyzet az alko­hollal? - A potenciát a kevés al­kohol megnöveli, a sok alko­hol megdögleszti. Nem szok­tam sokat inni, szeretek férfi lenni. * Julcsi kimegy a mosdóba, pisil. Ügyesen kitöröli a fene­két elölről hátulra, dombocs­kából völgyecskébe, kézmosás után megkeresi a jelét, alatta az őkis törülközője. Balázska beszalad, mert mindig szalad, ezért esik el. * A fiatalember kimegy a mosdóba, hányni volna jó, ha jönne valami, de nem jön. Az arca hullazöld. A gyeptársak körbeállják és az életéért imádkoznak. * Éreztem, hogy csontváz va­gyok, és átfúj a szél. Gyerekek, keresztülmegy rajiam a leve­gő! * Szabolcs viszont soha nem füvezett, nem is akar, nem is fog. Sőt! Az egyszeri diák elhatá­rozta, hogy drogosokat térít vissza az életbe. - Aki drogozik, lépése­lőnyben van velem szemben, mert ő ismeri mindkét vilá­got, én meg csak az egyiket. Az övét én nem tudom átélni, azzal védekezik, hogy az il­lúzió milyen jó. - És te erre mit mondasz? - Azt, hogy az életben van­nak olyan dolgok, amik felér­nek az illúzióval, és van egy hihetetlen előnyük. Az, hogy valóságosak. - Mik ezek? - Hát a szabadság. Meg a szerelem. - Te ismersz drogfogyasz­tókat. Nagyon szigorú a tör­vény. Feljelentenéd őket? - Nem, dehogy. Tudom, hogy ezzel szinte törvényen kívüli helyzetben tartom ma­gam, de nekem jó, ha a föld­höz képest érzem, hogy függő­leges vagyok, érezze más is. - És ha egy rendőr megje­lenik az ajtódban, és tanúnak idéz? - Ha kiderül, hogy nyo­mon van, nekem sincs menek­vésem, beszélni kell. - Mennyit lehet most kap­ni forgalmazásért? - Ha'jól tudom, három vagy öt évet. * Ismerősöm kihúzza a kony­haszekrény fiókját és a kezem­be szór egy kis kendert, csak hogy nézzem meg. Fűformá­ja van, tulajdonképpen sem­mi különös. - Szívjál egyet, különben nem tudod megírni ezt a cik­ket. Visszaadtam. Blahö Gabriella A német sportsajtó hiszté­rikus lázban ég, amió­ta a Münchent összesorsol­ták a BEK negyeddöntőjé­ben a Manchester United­del. Két éve a barcelonai döntőben randevúzott a két társaság, a németek jobbak és taktikusabbak voltak, s vezettek is a nyolcvannyol­cadik percig. Akkor jött Sha­ríngam és Solksjaer, köszön­tek szépen Csónak Olivér­nek - Olivér Kahn -, majd elbúcsúztak a müncheni já­tékosoktól, akik maguk alá zokogott keserűkék tócsában üldögéltek. Mindenesetre kedvünkre való volt, hogy így esett. Az angolok úgy gondolják, kevés szebb do­log van annál a világon, mint mikor egy angol csapat lever egy németet. Viszont idézzük föl Gary Linekker, egykori angol válogatott csatár bon mot-ját is. Ült a gyepen, ajkai között fűszál billegeti, fölötte kéklett az ég, a brit marhák unottan ismerkedtek az állattáppal, és egyszerre Linekker azt mondta, yes, yes, érdekes dolog a futball, az ember játszik, csak játszik, és aztán a végén úgyis a németek győznek. Különben nem is az, hogy a németek nem szeretnek veszteni. Ki a búbánat sze­ret?! Hanem hogy nem tud­nak, nincs rálátásuk, a lehe­tőség nem épült be lelkükbe, a német nem olyan, hogy. Milyen nem olyan? Hisz, mint egy nyárfa. Nőni fölfe­lé, egy irányba. Eszébe sem jut, hogy oldalra is el lehet­ne csavarodni. A német lát­ja a problémát, de nem tű­nődik fölötte, nem esik két­ségbe, nem suttogja, ó, szent lolobrigida, mi lesz most, hanem odaballag, rosszabb esetben masírozik a problé­mához, és azt mondja neki, én tégedet most megoldalak. És tényleg megoldja. Majd az ujjaival számol. Ennyi­be került ez nekem, ennyi jár vissza. A megoldásban van valami merev, szögle­tes, de működik, mégis, mint egy hajnali autópálya. A né­met érzi, hogy nagy, és aki nagy, az a súlyánál fogva Cselek, faultok, béke többet old meg, mint a ki­csik. A kicsi inkább részt­vevője a teremtő folyama­toknak. Hm. Ez utóbbi meg­állapítás a történelemre gondolva igaz lehet, a sze­xualitásra vonatkoztatva semmi esetre'sem. A Rajnán fekete szögletzászlókkal megrakott, lomha kompok úsznak holland állatteme­tők felé. Ezért is gondolunk nagy szeretettel a berlini könyvtá­ros családra, ahol is az édesanya sírógörcsöt kapott az öt évvel ezelőtti cseh-né­met Eb-döntőn, mert ugye a németek győztek, cccc. Két napig söprögették a mámor­tól elalélt drukkoló szempil­lákat a Kudammon. Azt hüp­pögte a német könyvtáros édesanya, hogy én... én a Poborskynak drukkoltam, mert a németnek nem hasz­nos, ha győz, mert a német már annyit győzött, és... és annyit nyert, és ha veszít ak­kor is nyer... és... és, apu­kám, jaj hozd már ide war­nemündei strandtörülközőt, hadd sírjam ki magam. Berlini jó ismerősöm. At­tila, azt mondja, a Cottbus­nak kell drukkolni. Miért. Ez már itt a Bundesliga ve­tése, és a Cottbus a Rostock mellett a másik keleti búza­szem. A Cottbus tavaly jutott fel a főosztályba, és egyál­talán nem német csapat. Ját­szik ott horvát, magyar, ro­mán, brazil, macedón, bos­nyák, albán, lengyel, bol­gár és néhány oszi is téve­désből. Az oszi a keletnémet gúnyneve, de még a kicsi és satnya drezdainak se mond­juk, mert azoknak meg a ba­rátnői kétméteresek. Néha azt találnám mondai, hogy cottbusiak gyűlöletből ját­szanak. Ilyen tétovái vagy koszovo poljei haragból. Egy finom fault, amit Szara­jevónak hívnak. A szabadrú­gásoknak, Miriuta Laci rúg­ja, Trianon a neve. Egy má­sikfaultot Mohácsnak, me­gint egy másikat a fehérhe­gyi csatának, vagy a Népek csatájának hívnak. Cselek Szkander bégről, Kosciusz­kóról, Petőfi Sándorról elke­resztelve. Edzés után van a pozsareváci béke. Más ízek, több brutalitás, errefelé szo­katlanul kreatív alattomos­ság, és mindehhez társul a cottbusi lelátó kisebbrendű­ségi érzéstől szorongatott, többnyire munkanélküli, százalékos nagy arányban tar fejű, ámde a bizonyítási vágytól égő népe. Az ősszel berlini stadiont tényleg meg­perkelték kicsit. Ütöttek-ver­tek a tavaszi visszavágón is. A Cottbus, hol éppen Laci Miriuta lett a csk., az első igazán kelet-európai nagy­csapat, tulajdonképpen a Kelet-Európa Real Madrid­ja, Ajax Amsterdamja, F9I Diidelingenje. Ez utóbbi Lu­xemburg sztárcsapata. Kö­szönhető ez Eudárd Geyer mesternek, a kegyetlennek, aki sok minden volt már az élete során, pl. a stasicsapat Dynamo Dresden és az NDK utolsó válogatottjának az edzője, alaposan meg­hajtotta Siófokon Kirchma­yert is, a nyolcvanas évek­ben pedig stasiügynökként jelentgetett a játékosairól. Olf Kirstenről például, aki most Leverkursenben kere­si a betevőt, azt írta, hogy kihagyja a helyzeteket, és nem közösségi ember. Most a lipcsei könyvvásáron de­dikál, mert író is. Geyer fog­ta a pénzestáskát, és megvett mindenkit, aki olcsó volt, és terhelhető volt. Nem lehet tudni. Talán a Cottbus nem fog kiesni, és az csoda lesz. Tehát nekik drukkolunk, mert nem tehetünk mást, mert lehet ugyan a Schalke vagy Freiburg szimpatikus minekünk, viszont több enn­él nem lehet. Mert a drukko­lás mélyebbről indul. On­nan indul, ahol a lélek lakik, közös ég, közös nyomorú­ság. Múltkor is az egyik cottbusi fiú hogyan segítette fet a ka­userslauterni „szaltós" Klo­sét, aki egy fault miatt a fü­vön időzött? Klose az egyet­len német focista, aki tud szaltózni, és a gól után meg is teszi. Szóval a cottbusi le­hajolt hozzá, két ujja közé fogta Klose ádámcsutkáját, s úgy megszorította, hogy a roppanás elhallatszott a drezdai állatkertig. Majd ba­rátságosan talpra segítette. Klose bedühödött, és ügy ar­con taszította a cottbusi fiút, hogy a földre zuhant, ott rán­gatózott kicsit, majd nem mozdult többet. A halál azonban nem ilyen. A na­gyon durva Klose kiállítot­ták. A cottbusi játékost tíz percig ápolni kellett, de há­la jó Istennek, fölgyógyult, és folytatni tudta a játékot. Szó­val hogy a német nem tud veszteni. És a kelet-európai? Az meg például nagyot tud esni. Iszonyatosan nagyot. És utána föl tud tápászkod­ni. Itt van, teszem azt, a lit­ván csoda. Sxfv Ernő

Next

/
Oldalképek
Tartalom