Délmagyarország, 2001. március (91. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-03 / 53. szám

tefania RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD A Klebelsberg-emlékmű vitatott, ám figyelemfelkeltő jelenség a Széchenyi téren. • Hogyan látják a zámolyi romákat Franciaországban? • A gyerekek könnyebben túlélik a lehűlést. Egy órásmester karriertörténete Az államosítók nyitásra érkeztek Csúry László a Fekete házban. Találmányai bejárták a világot. (Miskolczi Róbert) Csúry László, Szegeden született órásmester számos találmányt jegyez: a motoros alóra, a stadionóra és a fény­csíkos perc és másodperc jelzős sportóra ötlete mind­mind az ő fejéből pattant ki. Édesapja régi, szegedi pol­gárcsalád leszármazottja volt, egyebek mellett a Fo­gadalmi templom toronyórá­jának és a Dóm téri zenélő órának az alkotója. Gazdag pályafutásából négy napot idézünk fel. Dicsőséges 1937-eset, amelynek fősze­replője még az édesapja, szomorú 1949-eset, ahol a politika megváltoztatta Csúry László sorsát, vidám 1954-eset, amikor 7-1-re vertük Angliát, végül egy 200l-eset, amikor e sorok írója megismerkedett az órásmesterrel, aki különben főmérnökként vonult nyug­díjba. A kormányzó megáll 1937. május 26., Szegedi Ipari Vásár. A szokottnál is nagyobb volt a nyüzsgés. A Horváth Mihály utcát testőrök és biztonsági embe­rek szállták meg, a pavilo­nokat tisztára suvickolták. a mesterek és más kiállítók legszebb ünnepi ruhájukat vették fel. Erre a napra vár­ták Szegedre Horthy Miklós kormányzót. Amikor kíséretével végre feltűnt, a pavilonok tulajdo­nosai még egy pillantást ve­tettek portékáikra, majd ki­húzták magukat és remél­ték: hozzájuk lép a kor­mányzó. Azon a napon so­kan csalódtak. A legtöbb stand előtt elment anélkül, hogy megállt volna akár egy percre is. Persze, a szegedi vásár kínálatát jól ismerő kísérői ajánlották, mit érde­mes megnézni, mit nem. Amikor Csúry Ferenchez közeledtek, a kormányzó fülébe súgták: - Itt érdemes megállni. Ő Csúry Ferenc, aki az ország legnagyobb toronyóráját, a Fogadalmi temlomét is ké­szítette. A mester szíve heveseb­ben vert. Bemutatkozott, és néhány mondatban elmond­ta, ki is ő. Hogy Szegeden született 1893-ban, a Kárász utcában van óra- és ékszer­üzlete, ő készítette a Dóm téri órajátékot, ahol a rektor figurája az öt éve elhunyt Klebelsberg Kunót ábrázol­ja, és van egy fia, László, aki folytatja szakmáját. - Gratulálunk, nagyon szép, nagyon érdekes ­mondta a kormányzó, majd hozzátette. - Aki ilyen kü­lönleges szerkezetekkel fog­lalkozik, biztosan nagyon szereti a szakmáját. Lakat a bolton 1949. december 26., Sze­ged, Kárász utca 16. Az öt­venhat éves Csúry Ferenc egyre több munkát hagyott fiára, Lászlóra, aki a család toronyóra műhelyében mind jobban elmélyed szakmájá­ban. 1946-ban a Szegedi Ke­reskedelmi és Iparkamara mesterlevéllel ismerte el te­hetségét. Azon a december végi napon is ő ment nyitni Kárász utcai üzletükbe. Még nem volt kilenc óra, amikor odaért, de az ajtó előtt már hat férfi várakozott. Persze, nem türelmetlen vásárlók voltak, hanem államosítók. Egy papírt lobogtattak, noha korábban Gerő Ernő arról beszélt, hogy a száz főnél kevesebbet foglalkoztató üzemeket és üzletüket nem sajátítják ki. Kilenc óra jóval elmúlt, amikor az ajtón még mindig a zárva feliratot ol­vashatták a vevők, akik az üvegen benézve könnyen ki­találhatták, mi zajik oda­benn. A hat férfi mindent leltárba vett, még László zsebeit is kiforgatták, pénzét elvették. A fiatal mestert és húgát a WC-re sem engedték ki, nehogy elrejtsenek vala­mit, szükségüket így egy he­rendi vázába végezték. Mi­után az államosítók befejez­ték munkájukat, a boltra la­kat került. A meccsért drukkolt, nem az óráért 1954. május 21., Népsta­dion. Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Za­kariás, Tóth II., Kocsis, Hi­degkúti, Puskás, Czibor. A Népstadion avatómérkőzé­sén százezer ember szurkolt a futballhősöknek Anglia el­len. Az első gólt Lantos lőtte, majd a fiúk meg sem álltak hétig. A világ az újabb diadaltól hangos, ámbár Csúry László életben is nagy nap ez a mai: a Népstadion játékidőt mutató órája, ahogy a mutató fénycsíkja körbefut a számlapkörön ­az ő találmánya. „Miért is féltem volna, hogy lesz vala­milyen malőr?! Kizárólag a mérkőzés miatt izgultam" ­nyilatkozza a mérkőzés után, és hihetünk neki, hiszen meglehetősen berekedt. (Ta­lálmánya hamarosan az egész világon elterjedt, a mester Jakartában, Moszk­vában, Kijevben. Berlinben, Belgrádban, Tuniszban és Szegeden is szerelt ilyet, de ezt 1954. május 21-én még nem lehetett tudni.) Az is nagy szó, hogy osztályide­genként egyáltalán idáig el­jutott. Az államosítás után szűkös idők jöttek, míg 1950-ben egy bizottság Bu­dapestről kereste fel Csúry Ferenc szegedi otthonát. A Gira és Becsey kézigránát­gyár, valamint a Derby rajz­szöggyár kisajátításával létre akartak hozni egy óragyárat. Ennek megszervezésére kér­ték fel az idősödő mestert, aki a küldöttségnek maga helyett a fiát ajánlotta. így került a fővárosba a har­mincnégy éves László. A száznyolcvan fős üzemből az évek alatt négyezer em­bert foglakoztató vállalatóri­ás, a Kontakta Alkatrészgyár lett. A szegedi hagyaték 2001. január 30., Sze­ged, Fekete ház. A kiállítás az 1817-ben született Braus­wetter Jánostól - Csúry Fe­renc egykori mesterétől ­követi nyomon a szegedi órásmesterség történetét. Jö­vedelmező hivatás lehetett az órásoké, hiszen Auer Jó­zsefet 1893-ban a legtöbb adót fizető szegedi polgárok között tartották számon. Csúry László nyolcvanöt éves kora dacára még min­dig aktív. Ezen a napon a Démász órájának szerelésé­nél szakértőként működött közre; egy délelőtt többször is megmászta a négy emele­tet. Előző nap a szervizből hozta haza Opeljét, kicsit bosszankodott, mert a for­galmi engedélyt a műhely­ben felejtette. Gazdag pálya­futásának emlékeit a szegedi múzeumra bízta. Májusig bárki megnézheti. Tóth-Szenesi Attila M inden vasárnap meg­ette a fene. Délelőtt csönd volt. csak délután in­dultak apró mozdulatok az utcán, valaki araszolni kez­dett a Szabadság Filmszín­ház felé. Mondjuk több irány, mozgásforma a kis­város délutánjában nem is volt kivitelezhető, hiszen a szombat elmúlt, a rózsakert virágai porosan lógatták a fejüket, a Ligetben újraren­dezték a szétdúlt kazlakat, egy kettéharapott meggy­márkás üveg integetett a tölgy oldalából. Vasárnap délelőtt viszont nem történt az égegyadta világon senki­se és semmise. Nem volt nyár és nem volt ősz, tavasz meg egyáltalán nem. tél le­hetett. de a téllel egyébként sincs mit kezdeni a mérsé­kelt égöv alatt. Egyetlen, egybefüggő, végeérhetetlen évszak volt a vasárnap dé­lelőtt. Úszkált benne egy húsleves zsíros felszíne, egy féllábú cigányember tolóko­csija, ki majális nélkül ma­radt, valaki pedig beszorult a saját udvari budijába és most fejszével hasogatta a deszkákat és kiabált, kia­bált. mint. akit meg is nyúz­tak már. Csönd volt egyéb­ként. afféle, mint a szocia­lizmusban szokás. Vagy mi­nek is nevezték akkoriban a vasárnap délelőttöket? Megette a fene a vasár­napokat. Most mégis úgy in­tegetnek, mint a mézbe ra­gadt legyek, a szárnyuk zi­zegése, akárha édes muzsi­ka. betölti a fekete levegőt és szádban érzed az ifjúság fémes ízeit, vas, higany, alu­mínium. Mi történt veled, amire így, ennyire egy­szerűen kérdezni lehetne. Mi történt a Szabadság Filmszínházban? A Szabad­ság Filmszínházban voltak az első sorok, aztán a kö­zépső sorok, végül a kiemelt hátsó sorok, szám szerint a 16. a 17. és a 18. Egy erkély is az ifjúság, illetve a mozi­rajongó közönség rendelke­zésére állt. Hat kisebb boksz 6-6 székkel, három elől és három a második sorban el­helyezve. Valójában a kefé­lést akadályozandó, a min­denkori harmadikak, mint lehetséges felvigyázók és idegenek működhettek köz­re, diszkrét köhécseléssel a fokozódó csókolózások el­harapódzása idején. Me­rőben gyakorlatias tehát a Szabadság Filmszínház mint térszervezet, inkább a ráció vezérelte megálmodó­balog józsef Szeretet* Haza, it és kivitelezőit, semmint a féktelen fantázia és az avantgarde hóbort. Hogyan lehetett volna másként? Igen. Meg sem születni lehetett volna, kéremszépen! Mert amikor barátunk igenis fantáziával és végte­len pontossággal fölragasz­tott műfoga a koybojfilm kellős közepén kizuhant az erkélyről, koppant a föld­szinten, majd nem került elő soha többé, nos akkor ko­molyan gondolkodni kez­dett. Ismerősek voltak a Szabadság Filmszínházban, hiszen a legjobb barátjának az édesanyja kezelte a je­gyeket és ennek fejéhen ap­róbb előnyök, bennfentek, korrupciók élvezője volt, s ezért most fogát vesztett ba­rátjával jócskán a film befe­jezése után is ott kotorhatott az erkély alatt. Csúsztak­másztak a mocskos olajos­padlón a recsegő széklábak között és nem találtak csak fruttipapírt, szotyolát, zseb­kendőt, köpést, sörösüveget, egy letörött szemüvegszárat, füzetet, melybe valaki rossz helyesírással, ám annál na­gyobb buzgalommal beírta a külföldi filmek szerep­lőinek neveit, sajátos foneti­kával, az elérhetetleneknek kijáró hódolattal. Am a ba­rátja foga nem volt sehol. Akárha a föld nyelte volna el. A Föld nyelte volna el. rt z a hazád - gondolta. Hj Ahol otthagyhatod a fogad - gondolta. Ahol addig kereshetsz és kutathatsz jóembereid jó­voltából, amíg csak bizo­nyossá nem válik, nincs, amit keresel, és van, amit örökül hagytak reád - gon­dolta. A fele sem tréfa - tette hozzá. A fele sem tréfa. A fogalmazásba ekkor betört a jelen idő. Üldögél, csak úgy. Hogy szeretne valamit, ami mara­dandó. Dédelgetni egy em­léket. Ezüsttel írt egyszer a Balaton. Jöttek Németor­szágból. És a Balatont vala­ki ottfelejtette az útban, így megkerülhetetlen volt. Mert egy erős tájélmény helyette­sítheti a Haza mindenik alakját, amikor nem láng­pallossal víjja szabadságát, csak olajoshalat kínál kon­zervdobozban, akkor is. Ámbátor mindazodáig nem gondolkodott tájban. A leg­kevésbé sem volt rá hatás­sal. Az Alföld nehéz volt, puszta gondolat, a hegyek kivételesek és kicsik. Látott a hegyek között egyszer egy filmet Napóleonról és a Francia Nemzetről, a Fran­ciák Hazájáról, ahogy hatá­raiktól több száz kilométer­re is védik azt. Ez heroikus­nak, mi több értelmetlennek és mégis szépnek tűnt. Táj­nak tehát ott volt Napóleon, ráadásul nem is ő, csupán az őt játszó színész. A Bala­ton ezüstjét viszont nem le­hetett elvéteni. Kicselezni. Átejteni. Húzni, halasztani igen. Elkerülni a tekintettel. Darabig. Aztán az ezüst be­folyt a szemén, a fűién, a száján. Kiütött a bőrén. És ezüstöt zihált, ezüstöt könnyezett. És az ezüst meg­állt aztán a lábfejében. Nem tudott mozdulni. Ailt'és néz­te a lábait: melyek nemhogy cserbenhagyták volna, ép­pen ellenkezőleg. Ezután lettek csak az övé igazán. Két ezüsttalpán mozdul az­óta. Mozdulna, de most csak üldögél. Csak úgy. Mint a köpenye. Köpenyben alszik. Még nem fázik, de talán fél, hogy fázni fog, hogy az ezüst megfagy ben­ne vagy lék támad a kopo­nyáján, a hasfalán, a hátára ütnek és akkor kifolyik mind. Pedig még elő se hív­ta. Csak a negatívok ezüstje az, ami ázik belül, és a ké­pek hiányoznak még. Most fölötözik az álmaihoz is. Merthogy álmában is meg­lephetik. Kutyák támadták legutóbb, mintha indult vol­na valaki után. de a kutyák elállták az útját, jó, ez egy­szerű. Nem fájt, pedig a lá­bát tépték. Éppen az ezüst­höz értek, amikor felébredt. Ezt nem kellett volna. A köntös megkötőjében fel­akadt a keze, a nyaka össze­csavarodott a derekánál, a lábai ernyedten és kopaszon lógtak. Kifelé. Lefelé. Két Velorex. / ó volna megint meztele­nül - gondolta. A fele sem tréfa - gon­dolta. Ahogy álmában, ahogy hulladékot és szemetet gyűjtött koszlott vászonzsá­kokba egy árokparton, ahogy az út mentén, ahogy megcsókolt egyszer csak egy gyönyörű, fiatal lányt, ahogy boldog volt, ahogy felébredt, ahogy el sem hitte - gondolta. Mi ez- gondolta. Ez a hazád - gondolta. Hogy ezt így. Egyszer. Miheztartás. Végett. Gon­dolta. Egy szebb képen biztosan lenne még bíbor és mély ibolya az ég színéből. Egy szebb képen ott állna huszár nagyapám. Vitéz nagy­anyám. Lenne levél Őfelsé­gétől és egy golyó, amit a kivégzés után apám szívéből lopott az anyám. Ödön. Pi­pacs. Hajvágás harmincért. Egy szebb kép volna ­gondolta. Ahol otthagyod a fogad ­gondolta. A fele sem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom