Délmagyarország, 2000. december (90. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23 / 300. szám

SZOMBAT, 2000. DEC. 23. STEFÁNIA III. A hetedik művészet legyen, és ne a nyolcadik tőzsde!" Király a metrón Jean Badal filmrendező: „Nem hiszem, hogy több pénzt hoz a film, ha a producer ostoba sémákat követ." (Fotó: Karnok Csaba) Jean Badal - Badal János Budapesten született 1927. március 27­én. A Pázmány Péter Tudományegyetem, majd a Színház- és Filmművészeti Főisko­lán szerzett diplomát, ezután pedig a Sor­bonne-on doktorált. Fiatal operatőrként részt vett a második világháborús norman­diai partraszállás filmezésében. 1953-tól itt­hon készftett filmeket, Ecseri lakodalmas (1952 rövid), Rákóczi hadnagya (1953), Hintónjáró szerelem (1954), A szánkó (1955 rövid), Gábor diák (1955), A császár paran­csára (1956), Bakaruhában (1957), ame­lyek közül utóbbi nemzetközi sikert is ara­tott. 1957-től él Franciaországban, ahol a legnagyobb színészekkel forgatott, olyan fil­mekben, mint Az érzelmek iskolája (1962), Húsz év után (1964, amerikai), Mi újság, ci­cababa? (1964, angol-francia), Itt kezdődik a kaland (1965 svéd), Éretlen szívek (1966 francia), Királyi vadászat (1968), Playtime (1968 francia), Hajnali ígéret (1970 francia­amerikai), A rend gyilkosai (1971 francia), Egy kis napsütés a hideg vízben (1971 fran­cia-olasz), Egy kaland utóélete (1973 fran­cia), Az ítélet (1974 olasz-francia), Good­bye Emmanuelle (1977 francia), Manón Lescaut (Hildehrand Istvánnal, 1978, fran­cia-kanadai-angol), A kis darázs (1981 francia), A fenevad (1984 amerikai-ma­gyar), H-moll mise (1988 francia), Kölcsön­kapott idő (1994 amerikai-magyar). Eladó város (1995 francia). Az ame­rikai film­készítés! recept nyo­mán a film­művészetet egyszer és minden­korra hírbe hozták a pro­fitszerzéssel. Jean Badal - Badal János - Párizs­ban élő magyar filmren­dező úgy véli, mégis tehet olyan filmet készíteni, amely megélhető emberi történetekről szól. - A szegedi televíziós fesz­tiválon sok szó esett arról, hogy az amerikai profitirá­nyult filmpiac termékei nemcsak kereskedelmileg árasztják el a mozikat, ha­nem hatásuk a nézők ízlé­sén is megmutatkozik. Mi­lyennek látják Franciaor­szágban, Európa első szá­má filmgyártó országá­ban az amerikai filmpia­cot? - Kezdjem azzal, hogy egy film sosem amerikai, ausztrál vagy kínai, hanem mindene­kelőtt jó vagy rossz film. És persze, ha egy film rossz, nem azért rossz, mert amerikai. A problémát abban látom, hogy az amerikai filmpiac valósá­gos diktatúrát vezetett be, és azt az ízlést, amely számára profitot hoz, megpróbálja rá­erőltetni a világra. A magam részéről nem hiszem, hogy el kellene fogadni, hogy fijmet csak nyereségvágyból lehet készíteni, és hogy csak annak a filmnek lesz sikere, amelybe milliókat öltek. Egykor barátja voltam egy fiatal rendezőnek, aki 1941-ben New Yorkban elkészítette Az Aranypolgár című filmjét. Az illetőt úgy hívták, hogy Orsón Welles, a filmre nem kapott egy vasat sem, és az mégis az egyik leg­nagyobb siker lett abban az időszakban. Én magam is ké­szítettem egy csomó olyan fil­met, amelyet nem pénzzel fi­nanszíroztak: előfordult, hogy előálltunk egy forgatókönyv­vel és a nyersanyagot nyártó cég azzal adta ide a filmet, hogy majd kifizetjük, ha a pro­dukciót el tudtuk adni. - Úgy érzem, a begyében van az amerikai film... - Az amerikai filmmel ne­kem elsősorban az a bajom, hogy a sok belefektetett milli­óval rengeteg véres erőszakot és ostoba, embertelen gyilkos­ságot állítanak elő. Gondol­junk bele: volt néhány olyan úr a filmkészítés történetében, mint De Sica. Pasolini. Fellini vagy Dassin, aki sikert aratott, noha nem az erőszakról be­szélt. Ma Amerikában azt hi­szik. hogy csak a vérontással lehet pénzt keresni. Elhatároz­ták, hogy a világot a pénzzel fogják meghódítani, de eköz­ben nem becsülik meg az em­bert. Hasonlítsa csak össze ezeknek a filmeknek a történe­teit azokkal, amelyeket mind­annyian megélünk: anyám megszült, apámmal, testvére­im körében felneveltek, meg­tanítottak írni, olvasni, tízéves koromban elmentem a moziba - és egyetlen gyilkosság sem történt a közelemben. De a mozifilmekben sem, amelye­ket akkor megnéztem. A fil­mekben nem gyilkosságok, hanem költemények voltak, emberi történetek, és én a saját filmjeimben ezeket szeretném megmutatni az embereknek. Az emberek veszekednek per­sze, vannak problémáik, ez természetes, ezekről beszélni kell, de a nézőnek éreznie kell a filmből, hogy az emberek megbecsülik egymást - és vannak megoldások. - Mit szól ahhoz az érvhez, hogy a moziban az erőszak nemcsak látványosság, ha­nem az élet tükre is... - Párizsban is rengeteg amerikai filmet vetítenek, lá­tom őket: alig kezdődik el a film, egy autó felrobban, egy ház leég, számolatlanul hulla­nak az emberek. Ez nem az élet tükre! Én filmeztem halot­takat: de az a háború alatt volt. Dolgoztam abban a filmben, amit az angol-amerikai nor­mandiai partraszállásról for­gattak. Az egyik csapatvezető operatőre voltam a huszonhat közül; a csapatok megosztot­ták a munkát: egyik a hajókat filmezte, másik a tankokat, és gondolhatja, milyen volt. Kö­zelről láttam a háborút, és ha lehetne, megtiltanám a vilá­gon. Ugyanígy a fegyvergyár­tást is; ha belegondolunk, hány ember gazdagodott már meg abból, hogy fegyvereket adott el olyan helyekre, ahol nem sokkal azután százezrek pusztultak el azoktól a fegyve­rektől! - Amikor a mozilátogatá­sok csökkenéséről beszél­nek, általában a televízió hatására hivatkoznak. Mit gondol, van e más oka en­nek? - Ha a filmekből hiányoz­nak az emberi viszonylatok, akkor nem csoda, hogy Euró­pában is, Amerikában is keve­sebb néző megy moziba. Azon kívül a mozijegy is sokkal drá­gább, mint kellene. 1937-ben Magyarországon egy mozijegy ugyanannyiba került, mint egy újság. Nézze meg ma: a tízsze­rese. Franciaországban majd­nem ugyanez a helyzet, egy lap körülbelül 6 frankba kerül, míg egy mozijegy 45-be. A mozik üresek. Kitalálták, hogy az emberek ne tudjanak be­menni a moziba, pedig az csa­ládi szórakozás volt mindig is, ugyanúgy lehetett moziba menni, ahogyan színházba, ahogyan az operettszínházba, a vidám színházakba, a drámai színházakba. A mai világ, ahe­lyett, hogy a családi életet megbecsülné, elnyomja az em­bereket, nem engedi meg, hogy neveljék gyermekeiket: kora reggel be kell menni a munkába, amely csak késő délután engedi ki az embert, s eközben a gyermekkel nem beszélget eleget, s a gyermek ráadásul olyan filmeket néz, amelyek elborzasztják az em­berektől. - Az amerikai film nyílt tit­ka, hogy előre elkészített sémák szerint készül, le­hetőleg ágy, hogy a nézőt ne érje meglepő fordulat. Ön viszont, filmjeiben szá­mos tabut vett már célba, és kimondottan inventív filmesnek számít. - Ismertem egy kiváló ame­rikai producert, akit Daril F. Zanuck-nal hívtak. Ha volt egymillió dollárja, azzal úgy gondolkodott, hogy tíz filmre jusson 100 ezer belőle. Nem kérte előre a forgatókönyvet, nem is szólt bele a filmkészí­tésbe, mindent az íróra, a szí­nészekre és a rendezőre bízott, mert úgy gondolta, hogy az ő munkájuk dönti el a film sike­rét. A tíz filmből háromnak fantasztikus sikere volt, öt visszahozta az árát, és csak kettő maradt el a várakozástól. De együtt mégis nyereséges volt, és folytathatta a filmek készítését. Sokkal több pénzt keresett, mint bármelyik pro­ducer, aki azt állítja, hogy el­olvassa a forgatókönyveket, s nem is olvassa el, csak átfutja, és ostoba sémákat követ. - Mit gondol, a filmvilág, a színészek, rendezők elfo­gadták a filmpiac anyagi­asságát? - Nem kell mindig pénzről beszélni! Amikor Svédország­ba mentem forgatni Harriette Andersonnal, nem fényes szál­lodában laktam, hanem a szí­nésznő családi otthonában. Amikor levitt a stúdióba, ott megismerkedtem Ingmar Bergmannal, s később, a met­rópénztár előtt állva arra let­tem figyelmes, hogy Olaf ki­rály várakozik a hátam mö­gött. A király amúgy szóba állt az emberekkel a metróban. Ezt szeretném én: hogy lássuk ér­telmét az emberi kapcsolatok­nak. És ez nemcsak a filmké­szítésre érvényes, hanem a mozielőadásokra is. Egykor Párizsban egy filmbemutatón ott lehetett látni a rendezőt és a színészeket: ha az ember el­ment a moziba, könnyen előfordulhatott, hogy két sor­ral előbb ott ült Simoné Signo­rét és Yves Montand, Cathéri­ne Deneuve. Ma a film alkotói privát sajtóvetítésre mennek. - Ön 1957-ben Franciaor­szágba emigrált és noha itthon több játékfilmet is készített már, Párizsban ri­portfilmezésből élt. Valahogyan el kellett kez­deni. Az egyik első munkámat Párizsban egy Fox Movie nevű amerikai híradóvállalattól kap­tam. Annak idején nem volt még műhold, sem egyenes közvetítés. A város minden ne­gyedében alkalmaztak egy operatőrt, akit azonnal értesí­tettek, ha valami történt. Én a 7. kerületben laktam és ha bár­mi történt, akár éjjeli kettőkor is, nekem ugranom kellett. Az­zal a feltétellel alkalmaztak, hogy csak arra a napra kapok fizetést, amikor dolgozom: ha nem történt semmi, nem kap­tam pénzt. Viszont szereznem kellett egy kamerát: elmentem a kölcsönzőbe, noha tudtam, kamerát bérelni eléggé drága mulatság. Egy vasam sem volt. Egy idős bácsi fogadott, fejét ingatta és végül megkérdezte: rendbe tudok-e hozni egy ka­merát. Sietve közöltem, hogy igen, mire elvezetett a raktár végébe, és átadott egy rozzant felvevőgépet. Megegyeztünk, hogy csak azokra a napokra kell bérleti díjat fizetnem érte, amikor dolgozom. így aztán minden megoldódott - tőke nélkül. - Melyik volt legkülönle­gesebb híradós tudósítása? - Kennedy elnök párizsi látogatásáról kellett tudósíta­nom. Számtalan operatőr összegyűlt, de a hatóságok csak egynek engedélyezték, hogy az elnököt az őt szállító autóban elkísérje. Engem vá­lasztottak ki, azzal, hogy a felvételt átadom a többieknek. Az elnök a Trocaderónál megállította az autót, hogy megnézze az Eiffel-tornyot, s ekkor váratlan dolog történt: a sofőr hiába próbálta újraindí­tani a motort, nem ment. Eb­ben a tétova és zavart pilla­natban Kennedy kiszállt a járműből, hátrafutott, és addig tolta az autót, amíg az bein­dult. Én persze mindezt vet­tem a kamerával. - Hogyan mutatták be első filmjét Franciaor­szágban? - Egy Morgenstern nevű, Magyarországról a német megszállás elől elmenekült producer figyelt fel rá, aki lát­ta a Rákóczi hadnagya című 1953-ban készült filmem, és tetszett neki. Jó nevű filmpro­duceri és -terjesztő irodát ve­zetett Párizsban. A Rákóczi hadnagyát hat hónapon ke­resztül szerdán és szombaton kedvezményes áron vetítették az iskolásoknak, és a diákok nagyon szerették. Azzal is szerencsém volt, hogy az utolsó filmem, a Bakaruhá­ban, amit Magyarországon forgattam 1957-ben nagy si­ker lett: később Londonban 6, Párizsban 8 hónapig játszot­ták. Ezután már könnyebben jöttek a felkérések. - Ön többször kihangsú­lyozta, hogy egy filmet nemcsak a profitért érde­mes elkezdeni. Mi kell hát hozzá? - 1969-ben megkeresett egy francia lány, aki Argentí-' nából jött vissza, és nagyon szeretett volna filmet csinálni. Egy vasunk sem volt, azt sem tudtuk, hol kellene elkezdeni. Végül találtam egy tanyát Pá­rizstól 20 kilométerre, s miu­tán alkalmas helyszín volt a forgatásra, javasoltam, hogy az egész stáb költözzön ki oda, mert úgy olcsóbb. így is tettünk. Három hétig éltünk ott, úgy hogy magunknak főztünk. Ez volt Bernadette Lafonte első filmje, a Kalóz­menyasszony, s ez a film ab­ban az esztendőben úgy lett nagy siker, hogy az év legol­csóbb produkciójának bizo­nyult. Franciaországban ab­ban az időben körülbelül 180 filmet gyártottak egy évben. Az egészben az volt a leg­jobb, hogy a mi legolcsóbb filmünk ugyanannyi pénzt ho­zott, mint az akkori legdrá­gább. Amikor az író nekiáll, a mű nem attól függ. hogy mi­lyen papírra frta. Végül is én azt szeretném, hogy a mozi a hetedik művészet legyen - és ne a nyolcadik tőzsde. Panelt Sándar MADÁCH IMRE AZEMBER TRAGÉDIÁJA Deák Ferenc illusztrációja - Hát túléltétek! - emelte az anekdota szerint pezsgőspoharát egy magyarországi író Kolozsvárott 1990 elején, ottani barátai körében, ám le sem ereszthette, egyikük már emelte is sajátját a válaszra: - Hát nem éltük túl! A különbség, lássuk be, lényeges. A nem­túlélésnek ez a esete, amely a szabad világ pénzkereső hajszájában nevetséges malőrnek hat, és az ember bosszús lesz tőle, mint az alamizsnával meg nem elégedő koldustól, aki még tovább akar beszélni, szóval ez a nem-túlélés Erdélyben egy egész irodalom­nak adott hallatlan magasfeszültséget és so­sem látott közösséget olvasójával. Ezt az al­kotói feszültséget és közösséget látom vi­szont Deák Ferenc: Betű és rajz című albu­mában, másképp szólva, az év legszebb könyvében. Milyen is a szépség! A legszebb könyvet oly erősen átitatja az emberi létezés iránti szenvedély, hogy az ember megtorpan, ahogy felnyitja. Mindennapi praktikus eszét, kicsinyességeit ott, az első lapon leteszi, és a A legszebb könyv könyv lapozását egy alapvetően más ízlésű ember fejezi be. Ami a kettő között történik, az Deák Ferenc titka. A legszebb könyvet ugyanis ki készíthette más, mint egy könyvművész, a romániai magyar Kriterion könyvkiadó egyik atyamestere. A legszebb könyv a szép könyvek készí­téséről szól. A könyvtervező-grafikus Deák Ferenc kinyitotta műhelyét, amelyben a het­venes-nyolcvanas évek szinte teljes erdélyi magyar könyvtermésének grafikai stílusa ki­alakult, és első látásra a tipográfia, de való­jában az emberi természet nagy fejezetcíme­in vezeti végig az olvasót. Mint minden könyvet, ezt is lehet többféleképpen olvasni: az ember, mintha olvasmányélményei nyer­nének újra képet, végiglapozhatja Villontól Kafkáig, Madáchtól Sütőig, a szerelmes szo­nettektől Irgum Burgum Benedekig, s nézhe­ti úgy is, mint egy életmű tipográfiai és gra­fikai leleményeinek összefoglalását. De akárhogy nézi, látnia kell, hogy a szerző nemcsak tervezői, tipográfusi tudását osztja meg, hanem a rajzolás 42 fokos lázában ég, ahogyan maga mondja el egy sosem publi­kált dedikációban: „Szívemen melengetett régi vágyam volt, hogy a hangtalanul suhanó vonallal könyvben mondjam el egyszer a grafikus mesterség dicséretét, az önkifejezés lázban gyógyító küzdelmét, s az írói alkotá­sok köré képi-grafikai Iátványünnepet te­remtsek." A grafikai helyzetkomikumok, a poén és a vicc korában, amikor sosem derül ki a kü­lönbség túlélés és nem-túlélés között. Deák Ferenc a szó legszebb értelmében kor­szerűtlen könyvet készített. Ezért lett szerin­tem az év legszebb könyve. Nekem, aki De­ák Ferenc erdélyi munkáit könyvről-könyvre láttam, olyan ez az album, mintha évtizedek óta olvasnám. S ha néha leteszem, mint a megszokás az égve felejtett villany után, egy történelmileg is meghatározható érzék utá­nam szól: gondoljak bele, mit is éltem túl. Panek Sándar

Next

/
Oldalképek
Tartalom