Délmagyarország, 2000. december (90. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23 / 300. szám

SZOMBAT, 2000. DEC. 23. STEFÁNIA III. A há•

romgyerm e k e s . Fegyver család • JBSK Makó-Rá* kos környékén él, tanyán. Evekkel ezelőtt akkor még csak egy gyermeke volt a fiatal házaspárnak - már jártunk náluk, akkortájt költöztek ide, Békés megyéből. Azóta meggyarapodtak, létszámban, vagyonban. A szolgálati lakást, amit a férj munkahelye, a szövetkezet bocsátott rendelkezésükre, rendberakták. Az istállóban tehenek kérődznek, a ház körül pulykák szedegetnek. Amikor ideköltöztek, úgyszólván összes jószáguk egy kacsa volt - a feleség, Gyöngyi hozta otthonról, egy Bucsa melletti tanyáról. A kacsát aztán elvitte a róka, én pedig nem tudok szabadulni a gondolattól: a család boldogságát, élete árán, ez a kacsa váltotta meg. Micsoda kacsa volt ez? Ki lehetett? Négy éve már jártunk a Rákoshoz közeli tanyán élő Fegyver családnál. Május volt, virágos az idő, a házaspár épp építkezett: házuk tűzfala kidőlt, újra kellett rakni. A félj, Fegyver Tibor, rakta a falat, a feleség. Gyöngyi vigyázott a ház előtt hintázó kislányra, Nikolettára, és várta második gyermekét. Kék volt az ég, a levegő mézillatú, a felhők alatt, mező fölött pacsirta énekelt. Lépésben kapaszkodott föl egyre följebb s följebb a levegőég láthatatlan csigalépcsőjén, és dalolt, szinte láthatatlan pontként a napszínű levegőben. Harsogózöld volt a rét, a szárítókötélen fehér gyermekruhák száradtak kékesfehérre mosva, a szellő szárnyán virágporral rakott méhek, és rózsaszín virágszirmok érkeztek. Az épület félúton volt az összedőlés felé, de Fegyver Tibor a két keze munkájával akadályozta meg a gravitáció beteljesülését, Gyöngyi pedig kukoricát szórt a bucsai kacsa elé. - Megvan még a bucsai kacsa? - kérdem Gyöngyit most, négy évvel később. amint csak lehet. Ismerősek vagyunk arra félig-meddig, a gyerekek a legigazibb természetben nőnének ott föl. Mert mi nem akarjuk, hogy elkallódjanak a városban, nekünk ne jöjjön a kábszerezés, meg ez, meg az. Arra gondolunk: ha sikerül velük megszerettetni a természetet, kiegyensúlyozott, boldog emberek lesznek belőlük. Csatangoljanak, de ne az aszfalton, hanem a természetben, élvezve annak szépségeit - hallom Gyöngyitől. S tolmácsolom is a család kérését: ha valaki eladó házat tud Szurdokpüspöki táján, szóljon! (Csupán a férj jelenlegi munkahelyét sajnálná itt hagyni a család. Nagyon rendesek a főnökök.) Ám most térjünk vissza a közelítő karácsonyra! Gyöngyi süt-főz - már ottjártunkkor elkezdte a süteményelőállítást annál is inkább, mert jönnek az öccséék is karácsonyra, Budapestről. - Sütök pulykát, csinálok töltött káposztát, csinálok egy nagy tyúkból húslevest, lesz majonézes saláta, diós bejgli, mákos bejgli, lekváros kifli, pogácsa, zserbó... Imádok sütni-főzni, de legjobban azt szeretem, amikor egy pillanat alatt elfogy a sok finomság - így Gyöngyi. A kis fácskát, amit a családfő szerez be, együttesen díszítik föl szentestének délutánján, gyerekek, felnőttek, közösen. - Mi, szülők, meg Nikiké, rakjuk föl a szaloncukrokat, Kisgyöngyi meg Tibike pedig bontogatja és eszi őket - nevet Gyöngyianyu. Leoltjuk a villanyt, gyertyákat fölgyújtjuk, szikráznak a csillagszórók, s a gyerekek már meg is unták az ajándékokat..., mert többnyire nem álljuk meg, hogy már hamarabb oda ne adjuk nekik őket. Hiszen annyira szeretnék!... Koromsötét este van a Rákoshoz közeli tanyán. Benn, a szobában ünnephez készülődik a család, fenyőfaés gyantaillat, szaloncukorpapír-zörgés. Künn, az istállóban békésen kérődznek az állatok. A sötétségből háppgás hallatszik. Körülnézünk: nem látok semmit. A lég sem moccan, szúrósan néznek a csillagok. Csak a fagy nő. Mi hápogott? Talán az évekkel ezelőtt, róka által elvitt, bucsai kacsa. Ki volt ő vajon?... Farkas Csaba Egy boldog család karácsonya, tanyán Ki volt a bucsai kacsa? A Rákos környéki tanyán élő Fegyver család karácsonya betlehemi boldogságot idéz. (Fotó: Schmidt Andrea) Minden ellentéte az akkorinak. Május helyett december van, közelít karácsony, napfényes délelőtt helyett koromsötét este. A ház, ami egykor mindenáron össze akart dőlni, áll, mint Sión hegye (bár a tavaszi belvíz megtette hatását), a valaha bútorozatlan szoba, konyha mára gyönyörűséges kis otthonná változtatva. Egy kisgyerek helyett három - Nikoletta, aki négy évvel ezelőtt dundin hintázott a ház előtt, már maga segít is kisebb testvérei ellátásában („És kitűnő tanuló!") teszi hozzá büszkén édesanyja; húga, a kis Gyöngyi, karácsonyi sütit majszol, kisöccse, Tibi a műanyag teherautót gurítja négykézláb. A szőnyegen kis sziámi cica játszadozik: láthatatlan, képzelt elfognivalók után iramodik, kemencepadkára ugrik, nyávog: figyeljen rá jobban a család. - A bucsai kacsát, szegényt, elvitte a róka - válaszolja Gyöngyi, az édesanya, miközben „Kisgyöngyi" újabb sütit vesz le a tálcáról. (Gyöngyi a Békés megyei Bucsáról került ide, ott laktak, szintén tanyán. Költözködéskor édesanyjától kapott egy kacsát, „akit" ide is elhozott, ő volt szinte az egyetlen jószáguk.) A bucsai kacsa hát nincs a ház körül - ám minden egyéb akad. Nem csoda: Tibor állatgondozó a szövetkezetnél, s vétek lenne, ha szakértelmét nem használná ki a ház körüli gazdálkodásra. Gyöngyi is állatokkal foglalkozik, amióta eszét tudja. Nemrég adtunk le két bikát, egyik hat mázsa öt kiló volt, másik hat mázsa negyven hallom. - Februárban ellik a tehenünk, ezen kívül vannak üszőink, malacok, kocák, pulyka, minden egyéb, ami tanyára kell. - Amikor kocsink bekanyarodott a koromsötét tanyaudvarba, láttuk is a rúdon ülő, nyakukat nyújtogató, toroklebernyeglüktettető, felriadt, fehér és „kendermagos" pulykákat a sötétséget sárgára festő reflektorfényben. Fagytól kopogott az est, vadul ugatott láncán a németjuhász. S a szoba!... Ha az ember kimondja azt a szószerkezetet, hogy „békés otthon", alighanem egy viszonylag hasonló szoba látványa sejlik előtte föl. A hószín búboskemence csak úgy ontja a hőt, a vakítófehér mennyezet mestergerendája mellett láncon függő, dámlapátokból (dámszarvas-agancsokból) összeállított lámpa. A falon, fal védő - szarvasokkal, fenyvesekkel, havasokkal. itt is, ott is őzbak-trófeák („Még Füzesgyarmatról valók", mondja a férj, aki onnan származik), óriási vadmacskabőr, de van narancspiros róka-, és egészen világos, mézszínű nyestgerezna is („Sok rókabőrünk volt, de a gyerekek, ahogy nőttek, szétszedték csaknem valamennyit", mondja Gyöngyi.) A szekrénysor egyik tagjának tetején színes tévé, lehalkítva, némán megy a műsor, az épp soros mexikói filmsorozat szereplői gesztikulálnak, eltúlzott mozdulatokkal. Arrébb videokazetták. - A gyerekekéi. Természetfilmek, s ehhez hasonlók - mutatja a választékot Gyöngyi-anyu. Megvan a Vuk, Kisgyöngyi kapta születésnapjára, megvan a Bambi, azt Tibi kapta, a Vackor is megvan, a Sivatagi show... - Miközben mindezt az édesanya mondja, Kisgyöngyi tovább sütizik, Tibi autózik. Nikoletta komolyan-mosolygósan ügyel rájuk; lábához dörgölőzik, végtelen nyolcasokat írva, néha égszínkék szemével kérdőn fölnézve („És velem nem foglalkozik senki?..." a kis sziámi cica. Örül a szívünk, mindezt látván. Mert amikor elgondoltuk, hogy meglátogatjuk a Fegyver családot négy esztendő után, nem tudtuk, mi fogad minket. Elvégre négy év sok idő, és nem mindenki bír meggyökeresedni, távol mindentől, nem mindenkinek jönnek be a számításai. De nekik fényesen sikerült gyarapodtak létszámban, vagyonban (Figyelem! Otthon nem tartanak pénzt, ám nemcsak ezért ellenjavallt hozzájuk betörni. S hogy még miért? Ennek éppen száz oka van.) És csak most hozakodunk elő fő-fő kérdésünkkel: hogyan tölti a karácsonyt a család? - Nagy készülődés előzi meg a szentestét - mosolyog Gyöngyi. - Nem vagyunk gazdagok, de én azt mondom, szegényebbek se legyünk soha. Ne éljünk jobban, de ne éljünk rosszabbul sem. A gyerekeknek hat-hétezer forintból lesz az ajándék. Eladunk két pulykát, annak az árából. Egy hatkilós pulyka háromezer. Nikinek egy Nintendo-játékot szeretnénk venni, amit a tévére rá lehet kötni, Kisgyöngyinek babát gondoltunk, Tibinek nagy, műanyag autót. Egymást nem ajándékozzuk meg, az lenne a nagy ajándék, ha találnánk egy eladó házat ott fönn, északon, a Mátrában. Pásztón vagy Szurdokpüspökiben. Mert mi oda szeretnénk költözni, hogy a magyarság egyik ereje a nyelv. - Igen. Sokan kérdezték tőlem, hogy van az, hogy hetven éven át távol éltem ettől az országtól, s mégis beszélem a nyelvet. Nos, ez úgy lehetséges, hogy a magyar irodalmat folyamatosan olvastam; s én tapasztaltam, valóban nyelvében él a.nemzet. Ez akkor is eszembe jut, amikor itthon vagyok. S bár sokan mondják, nem előny, hogy a mi nyelvünket más nem érti, én néha, egy-egy politikusunk nyilatkozatát hallva hálát adok az Istennek, hogy azt, amit mondott, rajtunk kívül más nem értetle... Azért sem féltem a magyarságot az uniós tagságtól, mert erős, és mindig képes volt arra, hogy asszimilálja az idegen nemzetekhez tartozókat. Amikor a honfoglalás millecentenáriumát ünnepeltük, engem is sokfelé hívtak, hogy mondjak beszédet. Egyszer csak, egy ünnepségen hallom magamat, amint azt mondom: „és amikor elődeink bejöttek ide Ázsiából...". Nos, ugye, az én elődeim nem egészen Ázsiából jöttek. Mégis, ha a nemzethez tartozásról van szó, az a fontos amit az ember érez. Bakos András Az 1919es év utolsó hónapjairól, heteiről a történelemárán azt hallottuk, hogy ekkoriban Magyarországon, a tanácsköztársaságot Budapesten román megszállás követte. S amikor a román katonaság kivonult, bevonult Horthy Miklós, majd megalakult Huszár Károly kormánya. Az utolsó hetek fontos híre volt, hogy megalakult az Országos Kisgazda Földműves Párt, melynek Nagyatádi Szabó István lett az elnöke. Ausztriával is 1919 végén kötötték meg Saint-Germain-ben a békeszerződést. A lapok hírül adták, hogy Gabrielle D' Annunzio, a kalandos életű olasz költő egy szabadcsapat élén elfoglalta Fiumét; melyért Olaszország a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal versengett. Akkoriban hatéves volt, és családjával együtt Svájcban élt az az ember, aki a minap Makón tartott előadást arról, A nyelv volt a haza hetven éven át Habsburg Ottó 1919-es karácsonya miért lesz jó nekünk, magyaroknak, ha az unió tagjai leszünk. Habsburg Ottó, amikor az Immakulata szobor avatását követő előadása után megkérdeztem, melyik volt az első karácsony, amelyre visszaemlékszik, az 1919-es ünnepről beszélt. - Úgy emlékszem, havas, szép idő volt. Azért voltunk Svájcban, mert Ausztriából kitoloncoltak bennünket. Ez volt az utolsó karácsony, amit akkoriban együtt töltöttem apámmal, aki gondosan megtervezte a karácsonyi ünnepséget; a vallási elemek számára nagyon sokat jelentettek, és én ekkor éreztem meg először, milyen fontos ünnep Krisztus születése, és hogy ennek az eseménynek a világtörténelem szempontjából döntő szerepe volt. - Mostanában hogyan tölti a karácsonyokat? - Én az utóbbi időben Spanyolországban töltöttem az ünnepeket, igaz, ott nem havas a karácsony, többnyire szép napos az idő. Számomra A Páneurópai Unió elnöke maga is tapasztalta, hogy nyelvében él a nemzet. (Fotó: Karnok Csaba) ez az időszak a feltöltődésé; olyan helyre megyek, ahol nem érnek utol, pihenek, fölkészülök, hiszen még mindig van dolgom, hál'Istennek. Minden héten írok egy újságcikket, s két hónapon át én készítem el a vatikáni rádió külpolitikai kommentárjait, a német ajkú adások számára. Ez nehezebb feladat, mint előadást tartani; hiszen sokkal nehezebb három percig beszélni, mint tíz percen át. - Amikor legutóbb Makón járt, elkísérte György fia és menye is. Együtt tudják-e tölteni az ünnepet? - Az idén nem. Mivel én már nem vagyok képviselő, őt viszont követként továbbra is oda köti a munkája, nem leszünk együtt. Azért sem, mert ha minden jól megy, januárban születik az első gyermekük. - Előadásában említette,