Délmagyarország, 2000. december (90. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-23 / 300. szám

tefanici RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD A Fegyver-család karácsonya riport egy Rákos-környéki tanyáról ,Amikor beléptem a túróslepényes tállal, akkor tudtam meg, hogy Móricz Zsigmond jött el hozzánk." Mindent összevéve korunk hősei mégsem bírták megváltani a kallódó, modern emberiséget. Jean Badal: „A filmekben akkor még nem gyilkosságok,* hanem költemények voltak." fogságba esett. Évekig nem lehetett hallani felőle, sem hír, sem levél nem jött, mért ne hitték volna hát, hogy elpusztult, meghalt. Ősz volt. Öreg mama haldoklott, Imre késő délután szállt le a pesti vonatról, lassan körbenézett, fogta amerikai hátizsákját, és megindult az Almási úton. A családi ház messze esett az állomástól, lent volt az alvégen. Imre először rokonokhoz tért be, megjöttem, szólt az ajtóban megállva, de le se engedte a zsákot. Anyád haldoklik, mondták neki. Állva itta meg a pohárka törkölyt, és újra nekiindult. Otthon alig köszönt a nővéreinek, a bátyjának az apjának. Hol van anyám, kérdezte, a nagyszobában, mondták. Súrű'volt bent a levegő, nehéz, fojtogató. Imre behúzta maga után az ajtót, még annyit hallottak, megszólal, csókolom, itt vagyok, visszajöttem anyám. S aztán beszélgetni kezdtek, halk. duruzsoló hangon. Imre nevetése néha kihallatszott, végigbeszélték az egész éjszakát, olykor méltatlankodva, máskor csodálkozva, néha percekig nem szóltak, aztán újra kezdték, öreg mama nyögött a fájdalomtól, és aztán hajnalban csönd lett. A nővérek cikóriából kávét főztek. Imre állt ajtóban, meghalt, mondta. Soha nem árulta el, miről beszéltek ezen az utolsó éjszakán az anyjával. * Isten és a politika. Az a politikus, aki azzal kérkedik, hogy ő jobban szereti az Istent (mint ellenfele, az a másik politikus, aki nem hisz, vagy ingadozik, vagy nem istennek tetsző, keresztényi elveket hirdet, etc.) Logikus. Vagyis az a másik nem hívő, ingadozó, etc. politikus, aki éppen ezért aktuálisan mindenképp fontosabb Isten számára. * M

indent elvettek tőle, amikor emberré tették. A sorsát adták kárpótlásnak, habár jócskán kétséges, hogy a sors megszólítható, s a lényegét tekintve megragadható lenne. Mindent elvettek az embertől, amikor megteremtették. kivéve azt, hogy a sorsa által bizonyos pillanatokban ő is átélhesse ama illúziót, hogy volt időszak, amikor minden megvolt, amikor bírta a teljességet. H

a a teremtésben van irónia, akkor a hit anyagában, s az Istenhez vezető útban vajon miért nincsen. Ha Isten van, akkor azért van, mert hiányzik. Az Úr a teremtés közben megannyi ironikus megoldással élt. Mi lesz az irónia energiájával, mely a teremtésben oly termékenynek és hasznosnak bizonyult? Most pedig elmegyek Istenhez, mondta, és meg sem mozdult. Pedig amikor a lélek megmozdul. * Volt három birkánk. A középső állat nevére emlékszem. Samu volt, mi más lett volna, játékos kis bak, öklelt, elugrott, öklelt újra. Akkoriban éjjelente kutyák járták végig a várost. Késő tavaszi nap volt, hajnalban léptem ki a ház ajtaján. A vizsla véres pofával nézett föl, aztán még kitépett egy cafat húst az imbolygó Samu oldalából, majd olyan nyugodtan trappolt el, mintha egy fényesre nyalt kutyatálat hagyott volna hátra. A legkisebb állat hátul feküdt, halk hörrenésekkel dobálta magát. A legnagyobb a ház és a kerítés között állt szinte nekidőlve a falnak, a bundája cafatokban lőgott. ömlött a vére. Csöndes harc, csöndes hajnali kivégzés volt. Az állatokat még aznap reggel megnyúzták, s a bőröket száradni akasztották. Egy izomrostocska ott maradt Samu bundáján, ott maradt a húsából, és csak rángatózott, a virágzó gyümölcsös fölé emelkedő Napkorong éles fényében. * Vajon melyik regény lenne az érdekesebb, amit Isten írna az ördögről, vagy amit az ördög Istenről? Gondoljuk el e könyvek könyvtári példányainak a kölcsönző lapját. Vagy, hogy néz ki egy égi bestseller-lista? Vagy képzeljük el ugyanazt a könyvet melyben minden mondat egyezik, pedig az egyiket a Jó, a másikat a Gonosz erő jegyezte. * Magas ember, csontos és vékony férfi volt a vadász, akihez a kutyát elvittem. A gáztelep mellett lakott a mezőtúri úton. A kutya nagyon beteg volt. Gennyes sebek levedztek az oldalán és a nyakán. Beteg volt a kutya, és az enyém volt. Mondták, vigyem el a vaDarvasi László Díszek a karácsonyfára nincs, nem látható a teremtett világban a Teremtő. Egyáltalán nem érzi ezen fölfogást ellentmondásnak, válaszolta, mert Isten, amikor megteremtette a világot, egyúttal ki is lépett belőle. Mivel bizonyítja ezt, kérdezték tőle. Soha nem válaszolt az imáimra, mondta. * Öreg mama fia még csecsemőként halt meg, de aztán jöttek sorban a lányok Mici, Rózsika, és aztán a nagyapám aki Károly lett, majd néhány évre rá újra kisfiút szült öreg mama és váratlanul neki is az Imre nevet adták, pedig ez nem volt szokás, hiszen az első Imike már ott feküdt botrányosan kicsiny sírjában a református temetőben. Imre megnőtt, erős férfi lett, behívták, s a háborúban angol dászhoz, majd ő csinál vele valamit. Hát elvittem a kutyát, az én kutyámat. Jól van, kisfiú, mondta némi tűnődés után a vadász, ivott még egy fröccsöt, jól van, kisfiú, megoldjuk a dolgot, ismételte, s kivezetett a határba a gáztelep mellé. Engedd el, kisfiú mondta, és megsimogatta a fejem. A földszag, a puha föld és az ég. Levettem a kutya nyakáról a láncot, gennyes lett az ujjam. Az állat futni kezdett, elfutott, mert a tágasság megszédítette, aztán hirtelen megállt, és figyelt bennünket. A vadász célzott, lőtt. És nem talált. A kutya fölnyüszített, a sörét a mellkasa előtt verte föl a földet, rohanni kezdett felém, és közben nézett engem, rohant és nézett és nyüszített, a tekintete pedig, melyben rettenet és könyörgés kavargott, szinte belémfúródott. A második lövés talált. Néhány lépésre hevert tőlünk, a vérére nem emlékszem. A vadász odalépett hozzá, s a késével nyisszantotta le az orrát, húsz forint, mondta. Bámultam a halott állatot, még mindig gennyes volt az ujjam. * Isten ritkán szól, némelyeket egész életükben érintetlenül hagy, és csak ő tudja, miért teszi. De ha például mindenkinek megmutatkozna. Milyen sok még a lehetősége is. * Bécsi zsidó lány volt, valahogy szerzett hamis papírokat, s München mellé, egy faluba utazott. Néha bevonatozott a városba, bámulta a kirakatokat. Egyszer megállt mellette egy férfi, egyenruhás náci tiszt, nézte öt, bámulta hosszan, végül azt mondta, bocsásson meg, de..., majd elhallgatott, bámult tovább. Egy férfi. Egy jóképű náci férfi. Egy hét múlva újra találkoztak. S a katonatiszt kávéházba vitte, és beszélt, és meséitette őt, és hogy, találkozzanak máskor is. Ő elmegy érte. Hol lakik? Mit csinál? Egy férfi, egy jóképű náci férfi. S a randevúk rendszeressé váltak és ő nem mondhatta, hogy jaj kérem én egy bujkáló bécsi zsidó lány vagyok, Franz. A férfi megfogta a kezét. A férfi megsimogatja az arát. Van családom, mondta, de magáért elválok. S valóban megtette, elvált a lányért, akibe beleszeretett. Ültek a kávéházban, a szüléidét szeretném látni, mondta a férfi. Elveszlek feleségül, mondta. A lány hallgatott, hideg volt a lelkében. Ült egy krémes fölött, és egyszerre azt mondta, zsidó vagyok, Franz. A férfi, egy jóképű náci férfi ült mozdulatlanul, hallgatott. Aztán a kávés csésze után nyúlt. Kortyolt, a szalvétával megtörölte a száját. Akkor is elveszlek feleségül, mondta. Szeretlek, mondta. Egy férfi. Egy jóképű náci férfi. Később orosz fogságba esett. A lány gyereket szült neki, egy kislányt. A férfi hazajött, nézték egymást, hideg volt nagyon a konyhában, és hideg volt az ágyban is, és aztán elváltak annál a hivatalnoknál aki egykor összeadta őket. * Azt kérdezték tőle, nem lát-e abban ellentmondást, hogy ő, aki e teremtett világ rajongója, a földi dolgok lelkes híve és dicsérője, mégis azt vallja. Szív-kerítés (2000.) - Pataki Ferenc kollázsa Zelei Miklós A kolozsvári bíró S

zegedéből mentünk a gének országútján új otthonunkba, Mezőkovácsházajárási székhelyre 1956. október 20-án. Már ez a szóhasználat se divat. A járások megszűntek. Kolozsvárból Napoca lett, s Szegedében se mondják már, hogy Szegedéből. Miközben kincses Napocából egyetlen hír se jött, beleszíntelenedtünk a Kossuth Lajos Rádió Budapest hírnyelvébe. Ha tovább maradunk a Tápé melletti városban, apámat, mint korábbi elnyomottat, mindenféle bizottságba beválasztják, s azután szétkonszolidálták volna az életünket. Az új helyen viszont semmit nem tudtak rólunk, elzúgott mellettünk a szabadságharc, és így mindaddig, amíg ott kellett laknunk, őrizhettük a viszonylagos kívülmaradhatás járási szabadságát. Amiben az is segített, hogy a körzeti orvos hivatalból fölírt mindenkinek napi háromszor egy altatót. Egy kis szénszünet után hamar újraindult az iskola, az agytevékenységet előnyösen Jiefolyásoló kövér körmösökkel, tetűvadász védőnővel, kályharakó pedellussal, aki a szenet, s a hivatalsegéd titulust hordta, valamint a megvilágosodás korlátlan lehetőségeivel, mert néhány szerencsétlen kislányra történelmileg nem jutott bugyi. Csak fel kellett rántani a szoknyájukat - orbis pictus! -, s körpanorámás terepszemlét tarthattunk a visító szemléltetőeszközön. Tanulni! Tanulni! Tanulni! így hát tanultunk. Kórusban ordítottuk az egyszeregyet, munkálkodtunk a tanító néni illetményföldjén, leírtuk kétszázszor, hogy többet nem felejtem otthon az olvasókönyvem, és bemagoltuk Szabó Béla de Csepel verseit: hagyomány és megújulás. A tanmenetből így Mátyás király se maradt ki, aki álruhásan járta a falvakat és a városokat, így jutott el Kolozsvárra is. Nálunk akkor Púja Frigyes járta pufajkásan a falvakat, a városokat nem, mert arrafelé nem voltak városok. Kivéve Békéscsabát, és a még messzibb Gyulát, de ott Dr. Münnich Ferenc, a jogász, kormányozta két áldozatát a kivégzéshez vezető helyes útra. És minálunk találkoztak. Púja Frigyes és Mátyás király, az irredenta ellenforradalmár. Már túlvoltunk az átragasztáson. Egy szép napon ugyanis váratlanul kiosztották a bizonyítványokat s a népköztársaság új címerét, amellyel át kellett ragasztanunk a bizonyítványon látható címert. Ha jól emlékszem, nem a sarló-kalapácsos régit, mert az már tantestületileg volt átragasztva az új '56-os címerrel. Ezt ragasztottuk át legújabb címerünkkel, majd folytatódott a tanítás az új olvasmánnyal, amely arról szólt, miképpen leckéztette meg igazságos Mátyás a hamis kolozsvári bírót, Funar elődjét. Akkurátus gyerek voltam, az iskolai atlasz Magyarország térképén, amelyen Budára könnyűszer rátaláltam, keresni kezdtem Kolozsvárt, de nem volt sehol. Egy idő múlva már vonalzót tettem a térképre, és milliméterről-milliméterre haladva fölfelé, elolvastam az összes helynevet, föl Sátora Íj aúj hely-EsztergomGyőrig, s aztán már semmi, csak a határ. Elújságoltam lámpásunknak, körmösosztó Bözsi néninek. hogy nincs is Kolozsvár. Mire azt mondta, dehogy nincs, ott van az olvasókönyvben, csináljam a dolgom, és ne foglalkozzak mással. Noha akkor még nem hallottam róla. mégis ösztönösen felismertem a kettős nevelés pompás esélyeit. Amit nem tudok meg az iskolában, azt majd megtudom otthon! Megkérdeztem apámat is, ő pedig, hogy talán időt nyerjen, rögtön visszakérdezett, miért érdekel ez engem. Mert olvastunk róla egy mesét. Na, hát ott van Kolozsvár, a mesében. Az üveghegyeken túl. De ez már egy mai mondat, a kivilágított, átlátható üveghegyek idejéből. Az átláthatás persze nem csak a politikai változásoknak köszönhető. Tanulságos és tanúságos volt főiskolásként naponta elballagni Szegeden a kolozsvári egyetem mellett, amely a Szamos partjáról már kétszer is a Tisza-partra költözött. Ahol Ilia Mihály egyetemi szobájának könyv-, folyóirat- és újsághalmai között lehetett és lehet tájékozódni az átrágasztott címerek mögötti világok valóságáról. K

ülönben a címert, amellyel 1957-ben én ragasztottam át a bizonyítványomat, a gyerekeim az ő bizányítványukon 1990-ben ragasztották át. És még nincs vége.