Délmagyarország, 2000. szeptember (90. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-01 / 205. szám
6 KITEKINTŐ PÉNTEK, 2000. SZEPT. 1. Pufajkafütéses a kalitkája Csühös, a mocsárjáró-árokásó Ábrahám Antal: - A vonóvödrös kotrógép pufajkafűtésessel hűt... (Fotó: Gyenes Kálmán) Kedves Környékbéliek! Gödörnézóben. (Fotó: Gyenes Kálmán) V oltak már gödörben? Most a szó igazi értelmében vett gödörre gondolok. S bátran hihetem: alig van embertársunk, aki ne lett volna már ott. Mezei gödrünk a válykos, amelyből a ház épül. Ha megmarad, és vízzel telik: pocsolhat henne világnak az odaszabadult gyermek. A kőtörés után lesz a kubik, amelynek tavaszi víztükrében ha az ég ezer színéhen mutatkozik: tárulkozó meseország! A faluszéli legénypalánták igazi mentsvára. Ha a válykosgödrök kiszáradnak, aljuk sokszor kicserepesedik. Ilyeneket láthattunk az idén, merthogy a tavasz bőven áztatta, a nyár meg hamar szárította gödreink fenekét. Azok szikfoltos ruhái foszlottak, földjei repedezettek lettek. A mezei gödreink sorához illeszthető még a tanyai mérnökök fundálta locsológödör, melyet markoló mélyít, és legtöbbször vastaghúsú paprikának, testes paradicsomnak gyűjti az erőt, vagyis: az életetvizet! Gödre lehet még a kertben a krumplinak, trágyának. Gödröt kapar magának a kutya. Hosszú gödrében fészkel a mezei szentlélekmadár, a gyurgyalag. Innét indítja odújának járatait a róka. Ebben lapul meg a nyúl. És, ha kívánjuk, ha nem: sírgödör az örök nyughelyünk. A gödör lehet jelkép is. Életünk szekere kerülhet gödörbe. Kocsistól, lovastól. És a gödör, mint az elején már említettük: legyen csak valóságos. Egyszerű, sima mezei gödör. Oldalunk, most olyan gödörben lévő emberekkel ismertet meg mindnyájunkat, akiknek a gödör épp a kiemelkedést, a mindennapi munka terepét adja. A mocsárjárót kormányzó mórahalmi Ábrahám Antalt Pusztaszeren értük utol. A kiszáradt válykosgödrök partján igazította a Kálmán-csatorna medrét. A kisteleki tornacsarnok gödre is gödör. (Vasvázas!) Igaz, nemsokára betont öntenek beléje, (Ottjárttunkkor ehhez hajlítgatták a vaspálcákat.) Hogy a gödreink végképp valós formát nyerjenek, a köztudatba kerülésük ismert formulájával, egy ide illő lakodalmas nótával, az „Árok is van, gödör is van..." kezdetűvel köszönti kedves mindnyájukat - hiszen, dolgos köznapok ide vagy oda - a hétvégeken azért a lakodalmak idejét éljük: ftta-jerm* tCÁtrr Hogyan telt a nyár? Mocsárjáró-árokásó munkálkodik a pusztaszeri határban. Irányítója, Ábrahám Antal, Mórahalomról jár át, hogy bevégezze, azt, ami a tavaszon abbamaradt. Határáig kotorja ki a Kálmán-csatorna medrét. A szegedi vízgazdálkodási társulat dolgozója 22 éve nyergeli ezt az árokásó masinát. Több ezer órát töltött már fülkei magányában. Annyira hozzászokott gépéhez, hogy észre se veszi, ha munka közben nótázgat, régi meccsek történéseit eleveníti, úgy, mintha épp azokkal lenne elfoglalva. Jár keze-lába. Látszatra nem is történik ilyen munkák során semmi érdekes. Ha csak az nem, hogy az árokba nőtt nád miatt felét meríti csak a kotrókanál. De az élet ilyenkor sem áll meg... A pusztaszeri bekötőről alig észrevehető, de mintha vasnyakú gém kanalazgatna a nádasban. Közelebbről már nem az, habár még mindig odaképzelhető, hogy óriás, sárgásbarna madár szedeget. A fölszikkadt válykosgödröknél már végérvényesen kiderül: gép, méghozzá árokásó - dolgozik. Persze mi még akarjuk egy kicsit, hogy madárként figyeljen, előrehajolva ingassa fejét, fényes bágerfogaival belemarjon a földbe, majd fölegyenesedve erőt gyűjtsön, és méltóságteljes fordulattal eressze ki vascsőréből a földfalatot. Télen, nyáron kalitkában De, amint kötélen, láncon lendül a vasbáger, és a földbe ereszkedik egy kelletlen zuhanással, onnét nádtöretlel markolt homokot emelve, maga mellé ürtt, ki kell zökkennünk a képalkotás ábrándos világából. Annak muszáj hinnünk, ami: árokásó-mocsárjáró. Vagyis: vonóvödrös kotrógép tisztítja a pusztaszeri Kálmán-csatornát. őszes fiatalember a gép irányítója. Abbahagyja a fülkei tennivalókat, fogadja bemutatkozásunk. Ábrahám Antalként adja meg a hangot a beszélgetéshez. - A Szeged és Környéke Vízgazdálkodási Társulat gépe ez, orosz mocsárjáró. Körülbelül 22 éve, hogy rátettek... Hm. Két évtizednyi árokásó munka nem akármi. Ülni a kis kalitkában, mozgatni eztazt naponta nem is kevésszer?! Hát... Unalmas? Egyhangú? Kérdezzük csak meg: - Mire gondol egész nap, amikor dolgozik? - Erre is, arra is. Egy meccsre például, hogy itt, meg amott, ha másképp történik, mi is lett volna. Lejátszom újra, bele is feledkezek. - A munka már nem is érdekes? - Annyira belém rögződött, annyira hozzá szoktam, hogy néha úgy érzem, már csak a kezemmel ásom az árkot. Nyúlok a kapcsolóért, olyan mintha a lapátért nyúlnék. Minden mozzanat bennem van. Szoktam mondani, ha fiatalokat tanítok be: amikor ezt ők is így érzik, akkor lesznek urai a gépnek. Vannak már újabb, jobb gépek. Dinamikusak, légkondíciósak és csendesek, mint az óra. - Rádiót azért hallgat, ugye? - Nincs értelme. Akkorra a zaj, hogy úgyse érteném. Ezt még a békebeli orosz időkben gyártották. Pufajkafütéses. - Vagyis? - Ha van jó a pufajkád, nem fázol a fülkében. Télen ki kell nyitni az ablakot, mert különben nem látni, hogy mit csinál a markolókanál és jön be a hideg, az egypufajkás, a kétpufajkás. Emellett, olyan a hangja is a gépnek, hogy a komának, ha egész nap rajta ül, nem sok mindenhez van kedve, este. - 1-ett neve a mocsárjárónak? - Én úgy hívom, hogy Csühös. Egészen messziről lehet hallani, ahogy a motorja jár. Nem pöfög, nem morog. Csühög. Utánozzuk a hangját. A végén úgy, mintha hangtalanul nevetnénk. Mint az öreg kamionos Ábrahám Antal Mórahalomról került a szegedi vízgazdálkodási társulathoz. Ide, a Pusztaszeri falu alá, is onnét jött. Ötvenöt kilométert motorozott, s annyit majd vissza is, ha az ötös útról Balástyánál lefordul Forráskút irányába. Régi motorosként. Kettőötvenes etézével (régi keletnémet motor) robog a kívánt helyre. Mint hallottuk: a hosszú melósévek tapasztalata, hogy hazafelé az út mindig rövidebb és gyorsabb is. Az oka: - Lehet, hogy már én is úgy vagyok ezzel, mint az öreg ló a piacolással. Gyerekkoromból emlékszem, odafelé nem nagyon akaródzott haladni, de amikor visszafelé hajtottam, már szinte kocogott. Vagy mint a kamionos. Ahogy öregszik, vágyódik hazafelé... Ábrahámék mórahalmi családjában nem készül senki megtanulni az atyai meló fortélyait. A lányok esetleg kamionosok, ha lennének, de remélhetőleg a lánctalpas mocsárjáróra nem kényszerülnek soha. Egyikük a Kossuth Zsuzsába, másikuk a kisvárosi általános iskolába jár. Antal papa szabadidejében imádja a focit. Az öregfiúk csapatában a háló őre. A szakmabéliek úgy mondják: ő a kapus. Mi is úgy említettük, csak hát vannak olvasók, akiknek talán szebben hangzik, hogy a kapus a háló őre. „Melyik lábam a bal?" Ábrahám Antal mesélte nem a focival összefüggésben, hanem a munkával kapcsolatban -, hogy egyszer megkérdezték, merthogy sokmilliószor használta már a féket a mocsárjárón, melyik lábbal kell megnyomni azt, és ő hirtelenjében nem tudta. Azt a választ adta. hogy a fejemben nincs most, de a lábamban biztos benne van. Azóta megjegyezte, nehogy megint (gy járjon, hogy ez a lába - a bal lába. Bárki, bármikor rákérdezhet... meg arra is, hogyan jött az egyik nóta a másik után munkaközben. Meg hogy a Madarász-tóban a nád mozgott-e jobbra, balra, vagy a mocsárjáró csúszkált a mély vízben? Ugyanis annyi mindenen átesett már Ábrahám Antal a vizes munkái alkalmával, hogy sorravételükkor hamar betelne egy kockás irka. Majoros Tibor Munkatársunktól Sokáig panaszolták ezelőtt a kistelekiek, hogy az ő falujukban (később városukban) nem történik semmi. A fiatalok unatkoznak, nincs helyük a nap alatt, de leginkább is az éjszakai életben nincs, a középosztály dolgozik, és még egy rendes kocsmát se talál, az öregek meg egyáltalán nem kapnak megbecsülést. Nos, ez már a panaszok keletkezése idején se volt való, aztán meg végképp nem. A faluból időközben város lett, ulcái járhatóvá váltak, a fiatalok középkorúakká cseperedtek, az éjszakai élet fölvirágozhatott, majdnem minden háznál nyílhatott kocsma. És az öregek is olyanok, mint régen: türelmesek, beletörődőek. Sőt! Ami igazán új a kisvárosban: a volt áruház mögé alapozzák az új sportcsarnokot. A piactéri elődjét, a vasvázast, meghagyják emléknek. Volt itt vágy, nem is kicsi. Vinczéné Beszc Erika, csengelei kertészeti dolgozó: - Nekem nagyon hamar eltelt. Egész nyáron dolgoztam a kelőpataki kertészetben. A virágokat gondoztam. Átültettük, földjét cseréltük amelyiknek kellett, mert én a cserepes virágoknál vagyok. Egyszer-kétszer volt kint velem a kisfiam. Tamás is, de nem maradt sokáig. Nem is neki való a hely, állandóan játszott, ugrándozott volna. Azzal, hogy a nagymamánál töltötte a nyarat, ez a vágya teljesülhetett. A kertészetben meg máshol is eléggé meleg volt. Már korán, mikor kibicikliztem, érezni lehetett. Papp István, pusztaszeri paprikamolnár: - Munkával telt. Három műszakba járok. Az Árpádmajor melletti malomban daráltuk a paprikát. Oda vagyok beosztva, már régóta. Paprikadaráláskor a villanymotor állandóan dolgozik, meg járnak a kövek, ez egész nap nagy zajjal van. Ópusztaszerről, vagyis hát a régi Sövényházáról jöttem ide föl. Pusztaszerre, még 75-ben. Bent lakunk a faluban. Szabadságra nem utaztunk, kórházban voltam, a hangszalagomat operálták. A téeszidőben még mentünk, most a feleségem volt a virágkarneválon, Debrecenben. A kisteleki csarnok gödrében... A volt áruház mögött alapozzák az új sportcsarnokot. (Fotó: Gyenes Kálmán)
