Délmagyarország, 2000. augusztus (90. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-04 / 181. szám

PÉNTEK, 2000. AUG. 4. KITEKINTŐ 11 Lehegői diploma a szélmalomért Bagiék rozsörlöje - jó kezekben Kedves Környékbéliek! » j em akarok magamra újjal mutogatni, de meg mond1V tam. Pontosabban megírtam: lesz eső! És lett. Hála Istennek! Tetszenek emlékezni, kábé egy hónapja, a legcsörgősebb szárazság idején a pusztai hajnalhasadásból következtettem erre, azok után, hogy néhányan szóltak, szóljak már esőügyben. Irgalmatlanul jólesett, hogy azóta Jól esett" és néhányan e letagadhatatlan cselekedeten fölbuzdulva megint szóltak. Azt szólták, ha már így benne vagyok a dolgok mikéntjében, próbáljak meg közbenjárni, hogy a kistelekieknek fizessék ki az autópálya útjába eső földekért a járandóságot. A nyomvonal és a hozzá kapcsolódó földutak árát. Mert hogy már Csengelén, Balástyán járt a pénzes postás. Hm. Megtisztelő kérés... Szívesen állnék is rá, hogy kérjem. De! Már eddig is többször kértem, a fülük botját se mozdították a megszólítottak. Aztán. Talán ez a legigazabb megállapítás. Az eső dolgában az isteneken múlik, hogy lesz-e vagy sem, a sztrádapénz ügyében pedig az embereken. Ami az égieken múlik, abba beleszólhatunk, ami embereken - abba már nem. így adta ki ezt nekünk a sorsunk. Amit, persze, szokták mondani a hatalmasaink - magunknak alakítunk. Azt ám, a nagy maci fülét! Olvassák csak el. A lehegői Bagiék sorsát ki alakította olyanra, amilyenre sikeredett? Biztos, hogy nem ők, maguk... A gazdaember mindig is ki volt szolgáltatva az őt körülvevő hatalmasságoknak. A pénz ügyében meg végképp. Próbáljunk csak ugrálni, erősködni, szívózni, hogy nem igazságos az autópálya nyomvonalának a megvétele, és hogy a „tejnek már a fölét lekapdosták, nekünk mi jut?", ránk förmednek: Csönd, mert még a savóból se jut. Úgyhogy, ezért vállalom én a kedves környékbélieknek a pusztába kiáltott szóval inkább az esőcsináló hálás szerepét (amelyhez, persze, semmi közöm), mint a. pénzkérőét. Annyit azért mindenképp jó hírnek, biztató jelnek kell vennünk, hogy hivatalos helyeken megadták az engedélyt az autópálya és az azt kiszolgáló utak építésére. Elképzelhető, hogy a földek sorsát is muszáj lesz rendezniük, hogy a tervezett útnyújtást (Félegyházától Szegedig) elkezdhessék. Azt se kell mondanom a kedves környékbélieknek, hogy a hivatali késlekedés ellenére a meglévő útjainkon zajlik az élet. Jönnek hozzánk, mennek tőlünk az emberek. A nyáridőben kéthetenként jelentkező oldalunkon most olyanokkal találkozhatnak, akik messziről jöttek, érdekes munkába fogtak és olyanokkal is, akik néha-néha elmennek egy kicsikét otthonról. Ennek okán keresem azt a kisteleki sorstársam. aki legmesszebbre jutott a világban. Azt az embert, aki legmesszebbre jutott a falujából. Mai ismeretem szerint Sutka Pista az, aki a perczeli tanyavilágból Ausztráliába került. Mivel véle ritkán találkozhatunk, mert a kenguruk földjére tényleg kevesek jutnak, és onnan aki hazajön, az se mind környékbéli, szívesen várom azok jelentkezését, akik vissza is jöttek. Aki csak úgy a maguk szakállára járták a nagyvilágot. Egyet biztos tudok, Mérfalvi Nándi volt Dél-Amerikában. A mérnök úr fölment a perui hegyek magaslatára, lejőve onnét és mint jós kisteleki, valahol az óriás pampákból vett egy darabot. Mindazért, csak, hogy legyen. Két hét múlva véle ismerkedünk. Addig is köszönti mindnyájukat, hasznos munkát, jó pihenést kívánva: Merre járt a nagyvilágban? Együtt a régi és az új malomgazdák. Jobboldalt a Bagi család: Ferenc nagyapa, Ilona leány és Zsolt unoka, másikon pedig a francia hagyományőrző egyesület képviselői. (Fotó: Gyenes Kálmán) Nagy Zoltán, pusztaszeri lakos: - Nem utaztam túl sokat. Gyermekkoromban ugyan néhányszor voltam táborban, az kellemes emlékként él bennem. Később a családdal - a feleségemmel és a kislányommal - a Balatonnál nyaraltunk. Két esztendeje azonban, amióta az Opusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban dolgozom, ahol a sétakocsijáratot vezetem, nem mehetünk üdülni. Örülök, hogy van munkám, itt pedig ilyenkor van a főszezon, jönnek a látogatók, egymást érik a rendezvények. Szerencsére ez nem okoz gondot a családban. Természetesen bízom abban, hogy később lesz még módunk közös utazásra. L • V • Wt Tl'Wi íj£m Marton György, sándorfalvi nyugdíjas kézbesítő: - Szórakozásból, ügy mint teszik azt sokan, én nem utaztam sehová. Ha lenne sok pénzem, akkor sem erre költeném. Szeretek itthon lenni, bár egyedül élek, és sajnos ízületi betegségben szenvedek. Emiatt azonban különböző gyógyfürdőkbe kaptam beutalót, így mégis elutazhattam néhányszor. Jártam Hévízen. Balatonfüreden, Harkányfürdőn, Hajdúszoboszlón. Szétnéztem Pécsen és Debrecenben is. Ezek az utak hasznosak voltak, hiszen egészségi állapotom javulását szolgálták. Utoljára talán három éve voltam gyógyfürdőkúrán. Bagiék lehegői öreg malma most már végérvényesen Alain D e I o n é . Kisteleken legalább is így mondják. Nem a színészé, egy burgundjai matektanáré. Csak hát, errefelé, aki francia, és mellé még Alain is, az előbb vagy utóbb mind Delon lesz. Könnyebb megjegyezni, könnyebb kimondani. A világ ismert alakjai igy írják be magukat a közelebbi falutörténetekbe. (Neveztek falusi festőt Pikasszónak Picasso, focistát Baddzsónak Baggio, zenészt Kleptonnak Clepton után). A köznapok praktikumai nem válogatnak. A hírbehozott lehegői malom tulajdonosa különben: Alain Guillon. Auxere közeléből érkezett. Kellemes társasággal ismerkedett meg, aki részt vett minapi diplomaátadáson, amikor is francia elismerést adtak át a kisteleki Bagi Ferencnek, a megyehatár útjához ragasztott, lehegői szélmalom tövében. Ezen a francia-magyar találkozón kapta meg a 86 éves magyar gazda a francia Keleti Szél Társaság taggá fogadó okmányát, a világ szélmalmosaihoz való kapcsolódás papiruszos bizonyítékát. Elismerésként, jóemberként kapta. Olyan malmot építettek ősei, amelyet „Möszjő Delon" csodálatosnak tart. A hagyományos paraszti épületek fönntartásáért, rosszainak újraindításáért alakult francia társaság képviselője pár éve vetett szemet a Pusztaszer melletti műemlékre. Mivel külföldi nálunk földet nem vehet, a pálmonostorai polgármester lelkiismeretes közbenjárására sikerült megszerezniük az elhagyatott épületet. Fájlalták, de nem kérték... Csak a lehegői malom lett átíratva a franciáknak. Nem kevés kálváriával. (A téma: külön mise!) Járt volna hozzá ötven hold birtok, mondta Bagi bácsi, aztán nagyot legyintett. Veszett már több is Mohácsnál - erősítjük mindnyájan az ismert magyar mondást. A kisteleki öregotthon lakója, Bagi Ferenc, nem sírt, nem könnyezett. Szinte szárazon köszönt el malmától. Való igaz: már rég nem tudhatja azt a magáénak. A háború után vették el, azóta, vissza igazából sohasem került. A tömörkényi téesz használta, a pusztaszeriek szeme láttára rágta azt az idő vasfoga. Mindnyájunk fájdalmára ette a fene, marta az enyészet. Gabonát nem őröltek benne, magtárul szolgált. A történelmi hűtlenség kedvéért jegyezzük meg, hogy a lehegői Bagi családtól pálinkafőzőét, Hoffer traktort, kocsit-lovat, szerszámot, meg még mindent, ami a gazdálkodáshoz kellett - elvettek. A nép nevében. (Különben e szólam - mármint a nép nevében tukmálta volna vissza a lerongyolódott malomépületet az örökösökre is, de ők, mint mondták: résen voltak. Fájlalták, de nem kértek a romhalmazból. Ferenc nagyapa a kisteleki otthonban. A vanból kiebrudalt Ilona és Magdolna már Szegedhez kötődik. Az onokák: Viola, Kristóf, Zsolt - szintén városiak.) A Lehegő igazából nem köthető se Kistelekhez, se Pusztaszerhez, se Tömörkényhez, de igazábó a szomszéd megyei Pálmonostorához se. Ősidőkben Kecskemét és Szeged városa uralta. A senki földjének se nevezhetjük, hiszen a dűlő tanyáiban életek lakoztak. Bagiék ősi tanyája például a szélmalom mellet volt, a tanyasort többen lakták. A nevét, a fáradt kutya jelzőjeként használatos „Lehegő"-t a nép ragasztotta a tájhoz, mint máshol a Názáretet, Istenest, Máriaföldjét, Baromjárást, Szúnyogost, Átokházát. Állítólag, mire a messzi földre kiértek, elfogyott a levegő. Munkálkodtak a malomácsok Hitvány homok ez most is a két megye simulásánál. Régen, amikor még nem hajtották innét el Bagiékat malmostól, tanyástól, jószágostól - rozsot, kukoricát termett. Erre tekintettel munkálkodtak a múltbéli malomácsok. Kőből, téglából, vályogból vastag, mezei tornyot kanyarítottak. Többmázsás köveket állítottak bennük a szél szolgálatába, amelyek aztán „csinálták a kenyérnek való lisztet". A rom miatt jött most ide a francia matektanár, nagyon nagy kedvvel. Kalandvágyó franciákkal, kíváncsi magyarokkal körülrajongva. Mert, azt első látásra is észre kell vennünk, „Möszjő Delon" végtelenül kedvelt, kedves ember. A szemrevaló malomrom A tolmácsok lelkendezve magyarázzák: az új gazda nagy organizátor. Jó szervező. Emellett a malmok szerelmese. Elete legnagyobb vágya teljesült most, lett Keleten, magyaralföldi szélmalma. Tőle, magától hallottuk: rendbe hozza, munkára fogja. Eletet teremt köréje. Fölfogadta helyrehozó-mesternek a szentendrei skanzen építőmesterét, Dalmy János nyugalmazott mérnököt, aki Dusnokról, darabokban vitt el hasonlót a múzeumfaluba. Alain Guillonnál táborhelyet üthettek francia és magyar diákok. A műemléképítés önkéntesei. Tarka forgatagba érkezünk, mikor a francia újságíró kolléga, Loran (régi Délmagyaros kapcsolat) jelzésére a rögtönzött kis ünnepségre beállítunk. Fehér zászlócskák vezetik ide az idegeneket. Pusztaszer közepétől kanyarog e jelzéssel az utunk. Eldöcögünk a major, az Alkotóház és persze. Magyar gazda tanyája mellet, (a Kitekintő oldal olvasói korábbi írásainkból ezekről már tudomást szerezhettek), lefordulunk a megtaposott határűtról, és a vendégek autóinak sereglésében találjuk magunkat. Ember nem hitte volna, hogy itt, „azistenhátamögött", egy csodálatos szélmalomrom árválkodik. Jobban mondva éppen öltöztetés^ alatt áll. Körbe van már tűzve különböző fontos kellékekkel, kalap a fején, karcsúsítva, csinosítva s maholnap már úgy áll, mint az első bálba készülő hercegkisasszony. Igaz, még nagyon az elején állnak a rendbe tétel munkálatai, de már körvonalai sejtetik: szép lesz. Megvidámodva ... Ocskó Dávid a pusztaszeri Ocskók (a Délmagyar olvasói őket is ismerhetik) egyike, önkénles magyar segítője a lehegői építkezésnek. Nemcsak kíváncsisága hajtotta megtudni, „mi ez a nagy fölfordulás, itt, az erdőszélen"?, hanem szívesen kopogtatja a mezei tégláról a régi maltert, keveri az új matériát a falrakáshoz. Legutóbb menetrendet szerzett a múemlék-fölújításnál segédkező táborlakóknak, akik pihentükben Csongrádra látogattak. Mint helyi erőnek, a szegedi nasiiskolában, a 624-esben szerzett diplomája ezáltal éli igazi bejáratását. Dávid itt az egyik legjobban képzett homokhordó nyomdai gépmester. „Lenyúlták" a franciát! A többiek is szoktatják magukat a nomád, tábori élethez. Villany csak a nagysátorban, víz is csínjával csordogál. De minek is lenne, a dalokhoz, játékhoz ezek nem mindig szükségesek. A gyermeki vidámsághoz kevés elegendő még mostanában is. Lényeg a jókedv, a kacagás. Történik-e a neves lehegői helyen sok minden más is. A szomszédos pálmonostoriak adták meg a hivatalos - a magyar szabályoknak megfelelő - formáját a malomszerzésnek. A nemzetközi diáktábort az Ifjúsági és Sport Minisztérium a Mobilitás Ifjúsági Szolgálat közreműködésével pénzeli. A segítő diákok jó része sárbogárdi, a nyelvtanárok a fővárosból érkeztek. Nem semmi kompánia! Jár érte a babér. A Lehegői Diploma. Nekünk, Csongrád megyeieknek - azon belül is Kistelek környékieknek - mégis az lenne tán az igazi elismerés, ha rájönnénk: vajon kik lophatták meg a franciát? Ugyanis, Vízi Sándor polgárőr főnöknek portyáznia muszáj az ősi Bagi birtokon, merthogy nemrégiben valakik, lenyúlták (meglovasttották) a szélmalomépítés mozdítható kellékeit. Igencsak magas fokon, a legfelső ablakon át... Majoros Tibor A zene összeköt - az építőtáborban is