Délmagyarország, 2000. június (90. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-06 / 131. szám

6 KÖNYVHÉT KEDD, 2000. JÚN. 6. Kende Péter könyve a magyar demakráciáról Egy republikánus közérzete Kende Péter politológus-történész: A magyar politikai viták megfogalmazások körül zajlanak. (Fotó: Schmidt Andrea) Könyvheti rendezvények Június 6., kedd 15 óra: Könyvheti irodalmi képzőművé­szeti délután a Ságvári Gyakorló Általános Iskolában. A HaMiDo Művészeti Iskola kiál­lítása, illetve Turi Tímea: kamasz versek és Gyenes István - Cs. Gyenes Emese Kifestő­könyveinek bemutatója. 16.30 órától: író-olvasó találkozó Parti Nagy Lajos íróval a Somogyi-könyvtárban. Házigazda: Olasz Sándor, a Tiszatáj főszer­kesztője. 17 órától: Trianon 1920-2000. Évfoiduló a könyvbemutatók tükrében. Vendégek: Sajó Sándor, Lakatos Pál, Domonkos László. Házigazda: dr. Maijanucz László történész. 18 órától: Dr. Németh András (1924-1999) orvos-író posztumusz könyvé­nek bemutatója. Vendégek: Horváth Dezső író, újságíró és Tóth Béla író, illetve dr. Maj­zik István könyvkiadó. Június 7., szerda 15 órától: Antalfy Erzsébet: Gombóc és a Varázsdoboz című mesekönyvének bemuta­tója a Zrínyi Hona Általános Iskolában. Köz­reműködnek a Dolce Művészeti Magánisko­la tanulói. 16 órától: Gárdonyi Géza: Szegedi figu­rák című könyvét a kötet szerkesztője, Péter László irodalomtörténész és Z. Szalai Sán­dor, a Szépirodalmi Könyvkiadó ny. igazga­tója mutatja be a Somogyi-könyvtárban. 17 órától: A Száz Magyar Falu Könyves­ház Kht. millenniumi sorozatának bemutató­ja a Sík Sándor Könyvesboltban, melyen je­len lesznek a Csongrád megyei kötetek szer­zői is. 18 óra: Kilyén Ilka marosvásárhelyi mű­vész irodalmi estje a Somogyi-könyvtár tápéi fiókkönyvtárában „Ágról szakadt madár" címmel. 18 óra: Varga Domokos György: Csali, gyilkos, áldozat (A rendszerváltás árnyéká­ban) című könyvének bemutatója az MDF­klubban. Házigazda: Balogh László ország­gyűlési képviselő. 18 órától: Koliger Károly: Az élet a kalap című könyvének bemutatója a Bálint Sándor Művelődési Házban. 18 órától: P. Bodzsár Erzsébet: Föl(d)fordulás című könyvét Polner Zol­tán, Nikolényi István: A Szegedi Szabadté­ri Játékok kézikönyve című könyvét pedig Czenéné Vass Mária mutatja be a Bartók Béla Művelődési Központ tanácskozóter­mében. Nagy Gáspár a szabadság dzsungeléról Húsz év a kétezerből Nagy Gáspár: A nemzetet élni segítő, erkölcsisé­gében, magyarságában felmutató irodalom ma­napság mintha kivesző vad lenne egy rezervátum­ban. (Fotó: Karnok Csaba) A köz­társaság törékeny rendje címmel új könyvvel jelentke­zett a Pá­rizsban és Budapesten élő politológus, Kende Péter. Az Osiris kiadónál megjelent könyv a ki­lencvenes évek magyar­országi demokráciáját vizsgálja, olyan alapok­ról kiindulva, mint a tár­sadalmi igazságosság, az erkölcs és a politika viszonya, a szabadelvú­ség és a kultúrák sokfé­lesége. Kende Péter, a Délmagyarország egyko­ri munkatársa a Szege­den megrendezett orszá­gos politológus vándor­gyűlésen nyilatkozott la­punknak. - A közbeszéd Magyaror­szágon jó ideje az úri huncutságok közé sorolja a politikát és már-már ér­telmiségi attitűdnek szá­mít nyilvánvaló gyengesé­gei miatt elfordulni a köz­élettől. Ön viszont hang­súlyozza, hogy az ilyen ál­lampolgári magatartás ve­szélyeket rejt magában. - A politikától való elfor­dulás megnyithatja az utat a nem demokratikus nézetű erők előtt. Nem is biztos, hogy szabályszerű diktatúra alakul ki; egyszerűen olyan politikusokról van szó, akik jól ki tudják használni, hogy csekély ellenőrzés alatt áll­nak. Az ilyen vezetők az élő politikai közösség híján vagy annak gyengeségét kihasznál­va egy képzelt közösség ne­vében lépnek fel. így a politi­kai ügyek intézése mindin­kább egy exkluzív és zárt oli­garchia kezébe kerül. Az oli­garchiák nem mindig rossz­akaratűak. Nem kell ahhoz különösebb hatalmi éhség, hogy egy vezető oligarchikus legyen. Mindannyian vettünk már részt lakógyűlésen vagy szakszervezeti választáson, ahol az volt a fő probléma, hogy nem volt elég jelölt a közösség számára fontos funkciókra. így nyílik meg az út azok előtt, akikben jobb hí­ján kell megbízniuk a többi­eknek. Érdekes paradoxon, hogy az állampolgári elköte­lezettséghez veszélytudat szükséges. Ha ez nincs, akkor az állampolgári tudat állandó elhalványulásra hajlamos. Magától értetődőnek fogad­juk el a szabadságot és azt, hogy a dolgok a mi közremű­ködésünk nélkül is ugyanúgy mennek. Márpedig a politika, mint összetartó kapocs meg­rendülése azokat a vívmányo­kat veszélyezteti, amelyekre a legbüszkébbek vagyunk. - Ön állapltja meg, hogy a magyar fejekben a de­mokrácia mint közvetlen, áttételek nélküli demokrá­cia legitim, ez pedig két­ségbe vonja a pártokat, sőt a politizálást magát is. - A közvetlen demokráciá­val csak az a baj, hogy nem működik. Egy nemzeti méretű közösség nem tud összehan­golódni a közvetlen demokrá­cia eszközeivel. Egy-egy ki­hegyezett kérdést el lehet dönteni népszavazással, a po­litikai döntéshozatal azonban állandó tárgyalást, az állás­pontok folyamatos ütközteté­sét igényli, és ezt csak a kép­viseleti demokrácia intézmé­nyei teszik lehetővé. Feltéve persze, hogy a képviseleti rendszer eléggé reprezentatív: a politikusok elég jól képvise­lik a társadalmi közeget, amely őket megválasztotta. Ha igen, akkor a pártok olyan összehangolási, érdekegyezte­tési munkát végeznek el, ame­lyet másként nem lehet. Bár­mennyire csábító a gondolat, hogy az állampolgárok köz­vetlenül maguk döntsenek, ez technikailag nem lehetséges. Sajnos az iskolákban évtize­deken át nem tanították ezt. - Nem lehetséges, hogy a képviseleti demokráciáról szerzett rossz tapasztala­tok miatt fordultak el az emberek a politikától? Ön mit gondol, a politikai rendszerrel van baj, vagy a vezetőkkel? - A demokratikus rendszer legitimitásához az kell, hogy az állampolgárok valóban képviselve érezzék magukat. Azt hiszem, a politikai veze­tőkkel van a baj. A rendszer­rel szemben csak akkor ala­kul ki ellenszenv, ha az em­berek azonosítják azt a veze­tőkkel, és egyáltalán nem tud­ják már elképzelni, hogy másként is működhet, mint ahogyan ezek a politikusok működtették. Ha a fejekben ez összekapcsolódik, akkor a demokráciával, mint olyannal szemben van elégedetlenség. Ezt még növeli, hogy bizo­nyos területeken a döntés nem a nemzeti politikusok kezében van, a világban érvé­nyesülő gazdasági folyama­ton nemzetállami keretekben a legjobb politika sem lehet úrrá. - Amit elmondott, érthet­jük Magyarországra is? Ön egy helyütt a magyar politikai elit szemére veti, hogy egyik politikai garni­túrában sem volt meg az a nyitottság, hogy útközben korrigálja a hibákat. - Hajlok arra, hogy a ma­gyar demokráciával kapcsola­tos kiábrándultságot elsősor­ban a személyeknek tulajdo­nítsam. Sajnos nem került tisztségbe elegendő számú politikaképes, államvezetés­képes ember. Az az elit, ame­lyet a változás a felszínre do­bott, olykor jó szándékú volt, máskor ambiciózus és szándé­kaiban kétes, legtöbb esetben azonban hiányzott az ambíció és a képesség megfelelő ará­nya. A közember jól megérzi, ha alkalmatlan emberek vál­lalkoznak miniszterségre vagy más funkciókra. Hogy menet közben nem tudtak korrigálni, az csak súlyosbító körülmény: a közvéleménynek sok eset­ben már a kezdés pillanatában az volt a benyomása, hogy nem elég komoly és ütőképes a politikai garnitúra. - Ha a közember ezt érzé­keli, az önt igazolja: köny­vében nagy teret szentel annak a gondolatnak, hogy az emberek nem fo­gadják el az erkölcs nél­külipolitikát. - A politikában a morál sokkal nagyobb szerepet ját­szik, mint amekkorát a politi­kusok tulajdonítanak neki. De nemcsak ók, gyakran még a közember is hajlamos azt gondolni, hogy a politika az immorális cselekvés terepe. Másfelöl azonban a közem­ber érzékeny minden disznó­ságra. Egy másik énje magá­tól értetődőnek tekinti, hogy bizonyos morális törvényeket a politikusnak is tiszteletben kell tartania. E kettősség jel­lemző a közembernek a poli­tikával szembeni attitűdjére: egyrészt csak legyint, hogy ezek mind csibészek, más­részt pedig mégis megkövete­li tőlük, hogy tisztességes ember módján cselekedjenek. Csak egy olyan politikai rendszer tud stabilan, népi tá­mogatottsággal működni, amelynek vezetőiről az a be­nyomás alakul ki az emberek­ben, hogy tisztességes embe­rek, politikai tevékenységük nem a maguk zsebének meg­töltésére irányul. Szerintem a magyar demokrácia is akkor fog megszilárdulni, amikor ez a benyomás kialakulhat. - Ön a köztársaság ala­pértékének tekinti a sza­badelvűséget, amelyet egykor valamennyi rend­szerváltó párt vallott. Má­ra azonban a politikai életben mégis éppen ez az érték választja el legin­kább a pártokat. Mit gon­dol a nemzeti és a liberális oldal politikai vitáiról? - A 20. század végi mo­dern demokráciák mindenütt liberális demokráciák. A sza­badságelvúség központi gon­dolatuk, egész intézmény­rendszerük arra való, hogy az egyéni vagy a közszabadsá­gokat biztosítsa. Ebben az ér­telemben nem lehet valaki demokrata, hogy ne legyen szabadságéivú is. Az 1989­ben szervezkedő új irányza­tok mind liberálisak voltak. Az alapelvek, amelyeket be­levittek a ma hatályos alkot­mányba, ugyancsak a liberá­lis elvek mentén helyezked­tek el. Pontosan ebben külön­böztek a megelőző korszak politikai rendszerétől, amely a liberális alapelveket legfel­jebb szóban ismerte el. A to­vábbiakban azonban a libera­lizmus mégis megosztó árok­ká vált. Ismét a felszínre ke­rültek a magyar szellemi eli­tet korábban is megosztó vi­tatémák, melyek azzal a vá­lasztással függenek össze, hogy a problémákat univerzá­lis avagy nemzeti alapról kel­lene-e megoldani. Ezeknek a vitáknak azonban ma már nincs sok közük a nemzeti in­tegritáshoz. Valljuk be, ha valaki indulat nélkül próbál eligazodni, akkor azt látja, hogy ezek álviták. Hiszen a nemzeti oldalról elindulva is el kell jutnunk az egyetemes elvekhez, míg az univerzális elvek oldaláról elindulva is előbb-utóbb fel kell ismer­nünk, hogy cselekedni végül is egy adott nemzeti terepen kell. Ez az ál vita valószínűleg azért vált ilyen élessé, mert jelszavainak erős csoportkép­zőjellegük van. Egykor a vö­rös rózsa és a fehér rózsa is képes volt csoportokat képez­ni, bár ma már senki sem tud­ná megmondani, mi volt a két tábor közötti különbség. A tá­borok anélkül vitáznak, hogy a dolgok lényegét érintenék, inkább a megfogalmazással vannak elfoglalva. Hiszen az ország jövőjét érintő legna­gyobb kérdésekben egyetér­tés van a magyar politikában. És ma Magyarország számára különben sincs annyi válasz a kérdésekre, hogy megosztó vitákat lehessen folytatni. Ha az egymást követő kormá­nyok pénzügyminiszterei őszintén összeülhetnek, elis­merik, hogy egyazon problé­mákkal álltak szemben és ugyanúgy kellett felfogniuk azokat. Legfeljebb moduláci­ók lehetségesek. Úgy látszik, a politika természetéhez tar­tozik, hogy a nagy viták a modulációk és a szavak körül alakulnak ki. Panek Sándor Az ünnepi könyvhétre jelent meg Nagy Gáspár Húsz év a kétezerből című verseskötete. A nemrégi­ben Kossuth-díjjal is ki­tüntetett költöt a könyv­premier házigazdájának, Olasz Sándor irodalom­történésznek nem kellett bemutatnia, hiszen ma is gyakran szállóigeként idézik az 1986 júniusá­ban a Tiszatájban közre­adott, Kádár Jánost felbő­szítő, és a folyóirat betil­tását eredményező sorait: „...és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága jú­dásfa..." Ez a költemény, A fiú naplójából is szere­pel a Tiszatáj Könyvek so­rozatban most napvilágot látott összeállításban. - Néhány új vers melleit a Tiszatájban az elmúlt húsz évben megjelent költemé­nyeit tartalmazza az új kö­tet Hogyan került kapcso­latba a szegedi folyóirattal? - Az ország másik sarká­ból, Nyugat-Dunántúlról szár­mazom, első publikációim a szombathelyi Életünkben és a pécsi Jelenkorban láttak nap­világot, de már a hetvenes évek eleje óta figyeltem a Ti­szatájra. Már akkoriban olyan fontos dolgokról beszélt, ame­lyekről mások nem nagyon. Ilia Mihály főszerkesztése ide­jén egyetemes magyar iroda­lomban kezdett gondolkodni, egyszerre közölte az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki ma­gyar írók műveit a hazai iro­dalom színe-javával. Úgy tűnt, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor gyakrabban jelennek meg a Tiszatájban, mint a fővárosi lapokban, és mellettük olvashattam például Sütő András, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos írásait. Mint induló fiatal költőt a Ti­szatáj először olvasóként fo­gott meg. A lap legjobb ha­gyományai később is folyta­tódtak, így 1986-os betiltásáig a magyar irodalom egyik zászlóshajója maradt. Első publikációm csak 1979-ben jelent meg benne, de azután folyamatosan jelen voltam, sőt azt is mondhatom, itt közöl­tem pályám esszenciáját, a legfontosabb és leginkább rám jellemző verseket. Több írá­som miatt igazoló jelentést kértek, sőt a kötetben olyan vers is szerepel, ami meg sem jelenhetett, mert az utolsó pil­lanatban kivetették a lapból. - Mára gyökeresen meg­változtak a viszonyok. Mindez hogyan hatott a lí­rára? - Az irodalom kanonizálá­sában más szempontok dönte­nek már, mint a hatvanas-het­venes években. A magyar köl­tészetnek az a vonulata, amit Balassitól és Zrínyitől Berzse­nyin, Petőfin, Adyn és József Attilán keresztül Illyésig, Nagy Lászlóig a legmeghatá­rozóbbnak tartok, a szépségen, az esztétikán túl mindig a kö­zösségért is beszélt, küldetése volt. Hitt abban, hogy amit el­mond, nemcsak neki fontos, hanem egy nagyobb közös­ségnek is. Az irodalomnak a nemzetet a nehéz időszakok­ban is élni segítő, erkölcsisé­gében, magyarságában felmu­tató része manapság mintha kivesző vad lenne egy rezer­vátumban. Ha csak játszom, de nem beszélek fontos gon­dokról, lehetek bármilyen avantgárd, nincs baj belőle ­ez a gondolkodás jellemezte a nyolcvanas években bizonyos kultúrpolitikai hátszél segítsé­gével indult posztmodernitást. Bajok abból lehetnek, ha ki­mondjuk a kényelmetlen kér­déseket. Ezért voltak fantaszti­kusak a Sütő-bemutatók, Illyés, Csoóri vagy Kányádi versei. Amit a polgár nem mondhatott ki az agorákon, azt néhány ezres példányszá­mú irodalmi folyóiratokban kapta meg. - Az, hogy ma bárki, bár­mit kimondhat, alaposan átalakította az irodalmat... - Míg korábban az is fon­tos volt, mit mond a mű, ma átkerült a hangsúly a hogyan­ra. Nem vagyok a szövegiro­dalom és a játék ellensége, de attól tartok, a szabadság dzsungelében úgy estünk át a traktor másik oldalára, hogy elfelejtettük, kinek beszélünk és miért. A megszülető jó mű­vek sincsenek kibontva, mert az irodalomtudomány ahe­lyett, hogy segítene az olvasó­nak a megnehezedett, megte­kervényesedett szöveget meg­érteni, az olvasó és az iroda­lom közé áll. Legnehezebben a lapok kritikai rovatát olva­som, mert a hivatkozás ­amely megmutatja, hogy a szerző angolul, németül és franciául is követi az iroda­lomtudományt - lábjegyzet­ként megtölti az oldalt, csak épp azt nem tudom meg, hogy a könyv miért jó, és aki olvas­ta, szereti-e. Áz irodalmi fo­lyóiratok jelentősége ma lé­nyegesen kisebb, mint a het­venes-nyolcvanas években, amikor egy-egy írásunkat oly­kor a Politikai Bizottság ele­mezte. Ma már nem nagy kunszt bátornak lenni, mert bármit lehet, a kutya nem fi­gyel arra, hogy mit ír a költő. Vallom mégis: nem szabad beleesni abba a csapdába, hogy nem fontos miről beszé­lek és hogyan. Az olvasót fel­nőttnek kell tekinteni, más­részt a küldetéses vétónak bár­mely rendszer bármely kor­mánya idején jelentősége le­het. Nemzeti kérdésekben, ab­ban, hogy mi az érték, kell lé­teznie egy legkisebb közös többszörösnek, amiben meg lehet állapodni. A puskaport szárazon kell tartanunk. Ha teljesen elmegyünk a játék, a hülyéskedés és a szövegiroda­lom felé, alakulhat még úgy a helyzet, hogy meg kell írni a Nemzeti dalt vagy A walesi bárdokat. Hollösi Zsolt

Next

/
Oldalképek
Tartalom