Délmagyarország, 2000. május (90. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-06 / 105. szám
SZOMBAT, 2000. MÁJ. 6. HELYI TÜKÖR 5 A mákvirág jrj izony mondom, a bűnügyi tudósító nagyon sok ÍJ keserűséget, szomorúságot tapasztal, gyakran felháborodik, még gyakrabban beletörődik a bűnözés kegyetlenségébe, öncélúságába. És szerencsére néha egy-egy nagyon jó sztorival lesz gazdagabb a tudósító, hiszen a botcsinálta bűnözők időnként burleszkfilmbe illő történetbe keverik saját magukat. így történt ez a minap Vásárhelyen is. Maradjunk szigorúan a tényéknél: egy 24 éves büntetett előéletű férfi lopott egy üzletből, de az eladók rajta kapták, mire a tolvaj elkezdte ütni a két nőt, majd elmenekült. Később a rendőrség elfogta, így most rablással gyanúsítják. Nézzünk a tények mögé. A rabló mák típusú vetőmagot próbált elcsenni, elrejtve a pótolhatatlan kincset a ruházatába. A tíz csomag vetőmag összértéke 230forint. Az eladónők, miután észrevették a szörnyű bűntényt, nem hagyták annyiban a dolgot, s összeverekedtek a rablóval, akinek kiesett a ruhájából a komoly értéket képviselő mák. A hölgyek a grabancánál fogva a helyszínen akarták marasztalni a rablót, aki menekülőre fogta a dolgot, s ennek érdekében kibújt a pólójából és félmeztelenül elrohant. Aztán tíz perc múlva visszajött. Kellett neki a pólója. Végtére igaza van. Nem elég, hogy elesett a kétszázharminc forintos zsákmánytól, két nő inzultálta, még a 150 forintos pólójáról is le kellene mondani. így viszont saját pólójában állhat a magyar bíróság elé, s felelhet a 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett rablás miatt. Arató Unit Édesanyákat köszöntött a honvédség Fiaikat adták a hazának A megyei hadkiegészítő parancsnok, Gergely János ezredes köszönti a szentesi Balázs Gergelynét. (Fotó: Schmidt Andrea) Édesanyákat köszöntöttek tegnap délelőtt Szegeden, a megyei hadkiegészítő parancsnokságon. Olyan asszonyokat, akiknek legalább öt fiuk szolgált a seregben. Általában két évet „húztak le" a fiúk, akik ma már meglett emberek. A honvédelmi miniszter köszönetét, jutalmát meghatódva vették tudomásul, s vették át az ünnepeltek. A honvédelmi miniszter a hagyományokhoz alkalmazkodva olyan asszonyokat köszöntött a közelgő anyák napja alkalmából, akik legalább öt fiukat búcsúztatták könynyek között, amikor az bevonult sorkatonai szolgálatra. Ez a megemlékezés az elmúlt rendszerben is divat volt, viszont nem lesz sokáig az. Egyszerű ennek az oka: egyrészt, ma már ritka az olyan család, amelyben öt fiúgyermek cseperedik fel, másrészt, a sorkatonai szolgálat helyett egyre inkább a zsoldos hadsereg képe jelenik meg az emberek lelki szemei előtt, amikor a honvédségről esik szó. A megyében 13 édesanyát köszöntött a honvédelmi miniszter: Balázs Gergelynét, Szűcs Istvánnét, Sípos Ferencnél (Szentes), Katona Ferencné, Olasz Istvánné, Oláh Jánosné, Szálkai Jánosné, Pap Bálintnét (Hódmezővásárhely), Petykó Györgynél (Székkutas), Berta Istvánnét (Sándorfalva), Turi Bélánét (Pusztaszer), Huszár Sándornét (Üllés), Szabó Barnánét (Szegvár). Tegnap délelőtt Szegeden, a Csongrád Megyei Hadkiegészítő Parancsnokság székhelyén Kaszás Mihály ezredes, a megyei védelmi bizottság titkára köszöntötte a megjelenteket. Gergely János ezredes, parancsnok pedig arról szólt, hogy a tapasztalatok szerint a honvédségbe kerülő fiatalok közül azok sokkal inkább helytálltak, akik már otthonról hozták magukkal a másikhoz való alkalmazkodás, a másik ember megbecsülésének a képességét. A megilletődött édesanyák örömmel hallgatták meg a szegedi Garam utcai óvoda és a Rókusi I. Számú Altalános Iskola növendékeinek zenés műsorát. A 74 esztendős, szentesi Stpos Ferencné elmondta, hogy öt fia szinte váltotta egymást a katonaságnál. Leányával minden hétvégén vonatozott azért, hogy angyalbőrbe bújt gyermekét felkeresse a laktanyában, jóféle hazaival ellássa. Szerinte a szolgálati idő a fiúk javára vált, megférfiasodtak, megtanulták, az életben leginkább csak magukra számíthatnak. Ő büszke volt fiaira, mert mindannyian kiváló katonák voltak. A katonaság ma is ráféme a fiatalokra, persze elég lenne a 9 hónapos szolgálati idő. V. Fekete Sándor Május - a 90 éves Délmagyarország hónapja (5.) Belvárosi lakatos csókja a Stühmerért A DM-naplópályázat győztese: Janó Istvánné Radányi Edit „Kis hópelyhek az örömek" A Délmagyarország 90. születésnapjára készülődve portrésorozatban szólaltatunk meg olyan embereket, akik valamilyen módon évtizedek óta szorosan kötődnek Szeged lapjához. Ezúttal a kulcskirály, a 84 éves Rubinfalvi Mihály lakatosmester idézi fel néhány emlékét, aki pontosan 56 éve előfizetője a Délmagyarországnak. Rubinfalvi úr városképi jelentőségű személy, az elmaradhatatlan szivarjával, a Fekete Sas utcai, alulöltözött hölgyek képével dekorált műhelyével és sok-sok múzeumi tárggyal. Egy bolt, ahol talán már soha sem lesz igazi rend, mégis minden megvan, legyen az régen behozott, már-már elfelejtett javítanivaló, vagy éppen megsárgult újságcikk. A régi sérelmekre alig emlékszik, a nevek azonban még ma is azonnal beugranak. Ma is dolgozik, s valószínűleg már csak akkor hagyja abba, amikor az életet. „Ötvenhat éve fizetek elő a Délmagyarra, onnan tudom ilyen pontosan, hogy azóta járatom a lapot, amióta hazaérkeztem a paradicsomból, vagyis az orosz hadifogságból. Az apámék is mindig olvasták a lapot, ők még a Viktor Hugó utcában a papnál fizették elő. A szakmával akkoriban egyáltalán nem foglakozott az újság, mindig csak a politikáról meg a botrányokról (rt. Utána jött Rákosi, aztán meg Kádár, de egyik sem törődött az iparosokkal. Most gyakrabban ír a újság a régi-új iparosokról, azokat a cikkeket szívesen olvasom. Nem is olyan régen például a Kreiner órás szerepelt a Délmagyarországban. Az apám Gádoroson volt állomásfőnök, így én vagyok a dinasztiaalapító, már ami a Rubinfalvi Mihály: Én egy rekamién reggel fél nyolcig mindig elolvasom a Délmagyart. (Fotó: Schmidt Andrea) lakatosmesterséget illeti. A Felsó Fémipari Iskolában végeztem, a Mars téren, akkor ott a Csizmadia volt az igazgató. Nem akartam elmenni sem művezetőnek, sem alkalmazottnak, hogy nekem parancsolgassanak, inkább önállósítottam magam. A mesterlevelemet 1938-ban kaptam meg, s mikor hazajöttem a hadifogságból, újból kellett kérni az ipart. Aki két inassal dolgozott, azt nem bántották igazából a Rákosi- és a Kádárrendszerben sem, igaz, az Toldi utcai óvodába nem akarták felvenni a gyerekeimet. Pedig volt hely, megmondta a óvónő, de a tanács művelődési osztályán azt mondták, hogy nincs. Egyszer feljelentettek bennünket, s akkor hárman is stopperrel mérték a tanácstól, hogy mennyi ideig tart egy kulcs elkészítése. Volt per is, három évig tartott, legalább tíz tárgyalásra kellett elmenni, de végül nekünk adott igazat a bíróság. Amikor az ítélet után kijöttünk, mondtam nekik, hogy hozzám kulccsal ne jöjjenek, de két év múlva csak megjelent valamelyikük, volt bőr a képén. Később persze mindet kirúgták a tanácstól. Az új rendszerből a Lippait szerettem legjobban, ő komoly úriember volt, nem úgy, mint a mostaniak, de ezt inkább ne írja le. A régi Délmagyarországból a Markovics Tibor cikkeire emlékszem, vagy a Lődi úréra. akik így hirtelen az eszembe jutnak, persze nagyon jól ismertem a Liebmannt, a fotóst, hiszen vele együtt jöttünk haza a hadifogságból. 0 volt a németek tolmácsa. Ismertem a Somogyiné Magdikát, az urával pedig jóban is voltam. Egyszer majdnem meg is haragudtam az újságra, amikor a Z. Nagy-gyilkosság idejében felkerültünk egy halállistára, ahol Szeged legismertebb iparosai szerepeltek. De szerintem az valami óriási félreértés lehetett. A Gazdagh Pistát is jól ismertem, ő mindig jókedélyű volt. Mostanában korábban hozzák a Délmagyarországot, már reggel ötkor megkapom. Olvastam, hogy ezerkétszázán kaptak cirkuszjegyet, én nem álltam sorba, utálom a tülekedést, de nem is kellett, mert küldött nekem kettőt az igazgató. Különben mindent elolvasok a lapban, csak a gyászt nem. Régen, amikor tisztséget töltöttem be az iparosoknál, a párttitkár mindig velem búcsúztatta a halott iparosokat, de a Kun kefés után azt mondtam, nekem ebből elég. Azóta a gyászhíreket sem olvasom, talán félek az ismerős nevektől. Reggel ötkor hozzák a Délmagyarországot, én egy rekamién fél nyolcig mindig elolvasom, utána meg rendszerint jön valamelyik szomszéd, hogy Miska bácsi, van-e Délmagyarja. Odaadom, nekem már akkor nem kell. Nem haragszom én akkor sem, ha árat emel a lap, tudom, hogy minden többe kerül. A kishölgy, aki az újságot hozza, mindig szabadkozik, ha borravalót adok, mondja, hogy mások nem szoktak adni, várják vissza még az egy forintot is. Anyukám, ha nem volna, úgyse adnék - nyugtatom. Jó cikkek vannak a Délmagyarban, balesetek, a Tisza-mérgezés vagy az árvíz, mindennel foglalkozik, még azzal is, hogy jött a cirkusz. Amikor a Stühmert be akarták zárni, én mentem fel a tanácshoz, a Lippaihoz, azután meg is jelent a fényképem a Délmagyarországban, hogy Csók a Stühmerért. Ványai Éva kezét csókoltam meg éppen, aki később ezt a képet osztogatta a választások előtt, s mondta is, hogy engem jobban ismernek a szegediek, mint ót. Vettem három poharat és mindig abból ittam a kávét, mert ha máséból ittam, akkor kiverte a szám. A Virágban is volt saját poharam, ott reggel kilenckor kávéztam, délben meg a Stühmemél. Ami a szakmát illeti, Budapestig nincs senki, aki páncélt tudna javítani. A mostani kuncsaftok meg mind attól félnek, hogy mi lesz velük, ha én meghalok. Tegnap egy több mint százéves zárat hozott be valaki, senki sem vállalta a városban, én meg ingyen megcsináltam. Sok alsóvárosi öregasszony jön, hogy csináljak kulcsot a kapuhoz, de ha azzal kezdi, hogy mennyibe kerül, nem fogadok el pénzt. Vagy nem is nagyon akarnak adni, azt mondják, majd imádkoznak értem, de hát ezzel tele van a padlás." Lejegyezte: Kovács András A második világháború utolsó szakaszáról, az 1944. október 8-tól 1945. május 11 -ig tartó időszak személyes élményeiről szóló gyerekkori naplójával győzött a Délmagyarország pályázatán szegedi olvasónk, Janó Istvánné Radányi Edit. A zsűri a háborús front elöl családjával menekülő 11 esztendős kislány írásának lebilincselően tiszta, keresetlen stílusát, a megrázó élmények hiteles megörökítését értékelte. - Hogyan született a díjnyertes napló? - Ötvenöt év távolából nehéz megmondani, talán szerettem volna valami értelmes elfoglaltságot találni azokban a szörnyű hónapokban. A családunk szegedi, édesapám MÁV-tisztviselő volt, a szegedi üzletvezetőségen dolgozott. Édesanyám háztartásbeliként odahaza nevelt engem és nővéremet. A háború utolsó szakaszában, az egyre gyakoribbá váló bombázások elől már 1944 nyarán kiköltöztünk Szatymazra, ahol volt egy kis házunk szőlővel. Édesapám akkor már másfél éve Erdélyben volt külszolgálaton, ahol a visszacsatolás után a MÁV nagy fejlesztésbe kezdett, második vasútvonalat épített Dés és Janó Istvánné: Sohasem pályáztam irodalmi babérokra, de olvasóként mindig imádtam a verseket, regényeket. (Fotó: Karnok Csaba) Zilah között. Csodálatos élmény volt, amikor 1943 nyarát édesapánknál tölthettük Zsibón. Néhány nappal a front Szegedre érkezése előtt, 1944 őszén jött haza édesapánk, és október 8-án már szedtük is a sátorfánkat, mert édesanyánk borzasztóan félt a harcoktól és az oroszoktól. Olvasta az újságok tudósításait a katonák rémtetteiről, hallgatta a propagandát, legszívesebben világból is kiszaladt volna, annyira rettegett. A MÁV üzletvezetőség különvonatot indított, amivel a dolgozóit, a pénztárát és a mozdítható javakat a nyugati országrészbe szállította. Először Tabon kötöttünk ki, majd egy hónap múlva, amikor már a Dunán is átjöttek az oroszok, Szombathelyre mentünk, ahol túléltük a hatalmas bombázásokat. Amikor márciusban odaért a front, anyukám tovább ment volna Németországba, de végül egy közeli kis faluban, Óladban vártuk ki a háború végét. Szerencsénk volt, az egész családunk sértetlenül hazatérhetett. Itthon már nem folytattam az frást, a naplómat eltettem emlékül, és évtizedeken át őrizgettem. A családom nem tulajdonított nagyobb jelentőséget neki, néha felolvastam belőle az unokámnak. - A háború után hogyan folytatódott az élete? - Mindig kitűnő voltam, de továbbtanulásról a körülmények miatt nem is álmodhattam. Édesapám ugyanis korán meghalt, nem volt könnyű édesanyámnak eltartania bennünket. Hamar féijhez mentem, már feleségként szereztem érettségit a Tömörkény gimnáziumban. A férjemmel, aki arany okleveles erdőmérnök, 48 éve élünk szép házasságban. Egy sima érettségivel a zsebemben nem volt sok választásom, mivel mindig szerettem rajzolni, elszegődtem műszaki rajzolónak az Ativizig-hez. A divattervezői pályával kapcsolatos álmaimat el kellett felejtenem. Később a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat munkatársa lettem, ahol megengedték, hogy két gyermekünk megszületése után nyolc éven át itthon dolgozzam. A fiunk angolnémet szakon végzett a JATE-n, jelenleg japán nyelvet tanít a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen. A lányunk matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett, majd létrehozta a nonprofit SZITI Egyesületet, amelynek alelnöke, és a Dózsa György utcai ifjúsági irodájában dolgozik. Három unokánkra is büszkék lehetünk. - Miért döntött úgy, hogy pályázik gyermekkori naplójával? - Hosszú évtizedek óta a Délmagyarország előfizetői vagyunk, a kevéske nyugdíjunkból ma már nem is telik más lapokra. Amikor elolvastam az újság naplópályázatának felhívását, rögtön eszembe jutott gyerekkori írásom, amit az érdeklődésemre kapott biztató válasz hatására beküldtem. Sohasem pályáztam irodalmi babérokra, de olvasóként mindig imádtam a verseket, regényeket. Hívő református vagyok, most is úgy éreztem, valaki vezet ebben is. Talán érdekes lehet a gyakran követelőző és elégedetlen mai gyerekeknek, hogy élt, hogyan gondolkozott azokban a háborús időkben egy kislány, akinek csak egyetlen vágya volt: hogy a szeretteivel épségben hazatérhessen. Életem mottója egy Reményik Sándor-vers záró szakasza: „Ne várj nagy dolgot életedbe, / Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák, / Rajtuk át Isten szól: jövök." Hollós! Zsolt