Délmagyarország, 2000. május (90. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-22 / 118. szám

HÉTFŐ, 2000. MÁJ. 22. SZÜLETÉSNAP 5 Talán egy rímek nélküli óda, egy egészen mélyről jövő gondolatsor illene ehhez a kilenc évtizedhez, egy nyilvános vallomás arról, hogy itt, Szegeden újságot készíteni maga a gyönyörűség, tegnap, most és mindörökké. A Délmagyarország és közvetlen környezetének sajátos viszonya, a lap és olvasóinak mindennapi egymásra találása azonban nem engedi, hogy a szerkesztői szoba számitógépe előtt ücsörögve holmi személyes ügynek tekintse az ember ezt a kerek évfordulót. A DM kilencven esztendeje ugyanis: a közre tartozik. Vázolom is mindjárt, miért van ez így. Unokája kezét szorongatta a minap a Széchenyi tér legkívánatosabb teraszánál egy büszke nagypapa (tisztán láttam, hogy a tekintélyes focistamúlt összes dörzsöltsége, humora no meg a kölcsönös szeretet is ott sétált közöttük), és a jó öreg egyfolytában a történelmi időkről mesélt. Arról a korról, amikor Pestről a Tisza mellé költözött, és csupán két különleges feltételt szabott a szerződés aláírása előtt. Azt kérte a helyi futballklub vezetőitől, intézzék el, hogy kapjon egy kabint valamelyik úszóházon, és járassák neki a Délmagyarországot. Ahogy mondta, az a másfél négyzetméteres fülke és a labdarúgásnak nevezhető sport sajnos már eltűnt Szegedről, az újság viszont változatlanul él, úgy egyáltalán, meg a szíve kellős közepén is. Lefordítom: amíg léteznek időtálló értékek, például a kelő Nap, az ébredező Szeged, vagy éppen a postaládákban lapuló Délmagyar, van értelmük a reggeleknek. Réthi J. Attila A Délmagyar lelke Tizedik esztendeje, hogy nap mint nap a holnapi Délmagyart olvasom. Van az ember asztalán egy kazal kézirat, meg sok-sok fotó. Ez az input. A másnapi újság az output. Ami a két fázis között történik - az fölöttébb érdekes. A kéziratoknak ugyanis számos fajtája van. Vannak a jó kéziratok - ezekkel semmi gond, önmaguktól beszerkesztődnek. Aztán még mindenféle kéziratok vannak. A muszáj-kéziratok. Az ikszesek. A kedvesek. Az épp' csak közölhetők. A nyögvenyelősek. A hússzor átírtak. A visszaadandók. A vissza nem adhatók. Az odacsempészettek. Az asztalon türelmetlenkedők. Az asztalról „leesősek". Az asztalt beszakítok. Meg a többi. A kéziratoknak azonban van lelkük is. Ha rájuk mosolygunk, visszamosolyognak. Vagy csak somolyognak. Ha köszönünk nekik, visszaköszönnek. Ha beszélgetünk velük, visszabeszélnek. Depressziós kéziratok is akadnak. A kéziratok néha szomorúak, máskor feneketlen a jókedvük, néha sápadtak, máskor pirospozsgásak, néha undokok, kibirhatatlanok, a pokolba kívánja az ember őket, néha meg eltesz egyet-egyet emlékbe. Azt olvastam ma az egyik kéziratban, hogy nem csak nekik, kéziratoknak, hanem az újságíróknak és a szerkesztőknek is van lelkük. Ha ez igaz, akkor van a Délmagyarnak is. Sandi István Jó ötvenéves a kapcsolatom a Délmagyarral. 1950 táján költözhettünk Szegedre, a nagyszülői házba. A nagyanyám kezében láttam meg először a lapot, aki a húszas évek óta előfizetője volt, és a konyha sarkában álldogáló hintaszékben olvasgatta előszeretettel. Aztán - valamikor az ötvenes évek vége felé - a Délmagyarban jelent meg először a nevem nyomtatásban, a sporttudósításokban, bő harminc éve pedig belső munkatársa lehettem a lapnak. Mondhatnám: összenőttünk. Ha az ember három évtizeden át koptatja egy ház lépcsőit, összecsiszolódik a fokokkal, kanyarokkal. Egymáshoz alakulnak. Alighanem én is így vagyok valahogy a Délmagyarországgal. Formáltuk, alakítgattuk egymást. És ma már nehezen tudnám nélküle elképzelni az életem. Nemcsak a bő három évtizednyi összeszokás okán, hanem azért is, mert minden bizonnyal többet kaptam a laptól, mint adtam. Kaptam barátokat, okos és tehetséges kollégákat és egy olyan közösséget, amelyben akkor sem számított bűnnek gondolkodni, amikor ezt a képességet nem igényelték igazán mifelénk. Természetesen a lap is változott az időben, ahogyan a hatvanas-hetvenes években a kulturális újságírás volt a fő erőssége, hogy aztán a hetvenes évekre, a városépítés föllendülésével az urbanisztikai, városépítési és működtetési szemlélet erősödjék föl a hasábokon, a nyolcvanas évekre pedig a „létező szocializmus" működésképtelenségét érzékeltető, a változások lehetőségeit kutató közgazdasági gondolkodás. Mostanra pedig a szolgáltató, sokrétű információkat adó, az olvasót minél inkább kiszolgálni kívánó újság lett a DM. Kíváncsian várom, mit hoz majd a következő évtized. Szávay István l/É Május - a 90 éves Délmagyarország hónapja (17.) Felelősséggel a környezetünkért Dlusztus Imre főszerkesztő: Evidenciának tartom szerkesztőségünk magas szakmai kvalitását. (Fotó: Nagy László) Ma 90 éve, 1910. május 22-én jelent meg a Délmagyarország legelső száma. Az évforduló kapcson e hasábokon cikksorozatot indítottunk, melynek keretében a mai születésnapon a Dlusztus Imre főszerkesztővel készített interjút közöljük. - Tudod, Imre, többszörösen furcsa ez a helyzet, hogy mással ne is kezdjem: nem szólalhatnál meg interjúalanyként az általad jegyzett lapban... - ...ez elvileg és gyakorlatilag is Így van, csak épp azzal a nehézséggel is számolnunk kell, hogy egy helyi lap főszerkesztője ezen gyakorlat alapján mindaddig nem adhat választ kérdésekre a helyi nyilvánosság előtt - ráadásul a leghatékonyabb helyi médiában -, amíg pozícióban van. Ha távozik, akkor meg általában már nem kérdezik meg. Ugyanakkor éppen én fogalmaztam meg a Délmagyarország újságírói, szolgáltatói és vállalkozói egészének mottóját, nevezetesen, hogy mi felelősséget vállalunk a környezetünkért. Ez pedig újdonság az országos és a helyi lapok, kiadóvállalatok működésében, mivel mások az újság felületein informálni, a kiadó erejével pedig támogatni, mi viszont szervezni is szoktunk. A szervezés is támogatás, a szónak abban az értelmében, hogy a hiányterületeken igyekszünk maradandót létre hozni. Gondolok itt a fesztiváljainkra, a bölcsészkari képzésekben való részvételünkre, a helyi sport ügyeinek képviseletére vagy a nagyon sikeres Szomszédolóra. - Jellemzőnek tartom, hogy nem a szerkesztőség belső világáról, a kollégáid és a lap teljesítményéről kezdesz beszélni, hanem arról, amit akár marketingnek is nevezhetnénk. - Több mentségem van'.. Először: én evidenciának tartom a szerkesztőségünk magas szak-. mai kvalitását, mivel kevés redakcióban dolgozik együtt ennyi fölkészült, hivatását szerető) az olvasót tisztelő, jótollú újságíró. Másodszor: azzal, hogy 1989ben a Szegedért Alapítvány alapító támogatói sorába léptünk, tekintélyes elődömtől, Sz. Simon Istvántól azt is megtanultam, hogy a DM több, mint újság, mert a helyi mérce és az ügyek törvényesítője szerepét is ellátja. Harmadszor: a „pőre" újságíráson, lapkiadáson túl egy helyi lap minden egyes szereplőjének a társadalmi létezés legkülönfélébb területein valamit még föl kell vállalnia. Büszke vagyok arra, hogy kollégáim a vöröskeresztben, az egyházakban, iskolaszékekben, alapítványokban, egyesületekben, sportkluboknál, lovagrendben vállalnak szerepet, s külön jó érzéssel tölt el, hogy mindez immár a szegedi újságírói életmód természetes velejárója. - Tíz éve vagy főszerkesztő, a vállalat ügyvezető igazgatója, aki annak idején magasan a legfiatalabb volt ezen a poszton. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy beletanuljál ebbe a feladatkörbe? - Úgy érzem, három évre volt szükségem ahhoz, hogy úgy tudjak igent és nemet mondani, hogy ne szorongjak a döntések következményeitől. Egyébiránt még mindig csak két nálam fiatalabb napilapos főszerkesztő van a pályán, és a hazai kiadóvállalatoknál egyedül én töltöm be egyszerre ezt a kettős funkciót. Ebből az is következik, hogy a pénzügyi szorításokat és a lapkészítői szakmai igényeket folyamatos belső vitában, olykor ambivalenciában élem meg. - Olykor, amikor beesek hozzád az irodádba és a félelmetes irattömeg mögül rám emeled a tekinteted, eszembe jut az író ember, aki alig-alig műveli a szakmáját. Nem akarsz néha kitörni? - A kitörési pontot a gyorsaságban látom. Megtanultam azt, hogy egy vezetőnek állandóan döntenie kell. Ha tízből hét döntése jó, akkor már működnek a dolgok, nyolc jó döntéssel jól megy a cég, ennél nagyobb hatékonysághoz már szerencse is kell. Kellő tapasztalattal és invencióval elérhető ez a jó szint, s ha a döntés gyorsan születik, akkor jut idő az írásra is. Én nagyon szeretek írni, a gyerekeimen, a focin, a boron és magán a szereteten kívül semmi máshoz nincs ilyen érzelmes viszonyom. Ezért aztán fejben folyton írok, könyveket, publicisztikákat, tanulmányokat, stratégiákat, olykor verseket, s ha meg tudom szervezni az időm, akkor nekilátok. Főszerkesztőként is írtam a korábbi három mellé négy könyvet, tehát törlesztem az adósságot. - Még egyetemi lapos korodban Móricz-ösztöndíjas voltál. Úgy tudom, Pilinszky János költészetéről szándékoztál kötetet készíteni, s ez elmaradt. Szerintem ez az igazi adósságod. - A barátaim folyton ezt vetik a szememre, s ez a szemrehányás azt is jelenti, hogy jótollú szerzőnek tartanak és hiányolják az írásaimat. Az irodalomtudomány viszont egész embert kíván, balkézről nem lehet senki sem kutató. A Pilinszky-tanulmányok egy része elkészült, többet publikáltam is közülük, de sajnos nem ezt élem. Az Élet és Irodalomban megjelent egy esszém az 1987ben kiadott Pilinszky-összes kapcsán, amelyben azt írtam meg, hogy milyen kutatási irányt látnék az irodalom elméleti szakemberei előtt. Ez a munka azóta sem készült el, s bosszant, hogy nem tudok ezzel foglalkozni. - Ehhez képest te vagy a DM lapterjesztéssel foglalkozó leányvállalatának, a MédiaLogisztika Kft.-nek is az ügyvezetője. Nem túl sok ez? - A tulajdonosok úgy látták jónak, hogy ezt a területet is én irányítsam. Ez már valóban sok, de szerencsére olyan jó csapatban dolgozom, ahol mindig számíthatok valamelyik vezető kollégám segítségére. Az viszont jó érzés, hogy a Délmagyarország és a Délvilág szerkesztőségében, a kiadónkban, a nyomdánkban, a terjesztő cégnél, a Déli Aprónál és a TOP Szeged magazinnál közel ötszáz embernek adunk munkát, megélhetést. - Térjünk vissza a társadalmi szerepvállaláshoz. Hol látod a főszerkesztő kompetenciájának határát? - A közéletben és a gazdasági folyamatok döntéshozói között is meg kellett találnom a helyemet, mivel a szocialista elosztási rendszerben a lap első embere sokkal szűkösebb mozgástérben működhetett, mint már az én időmben, a piacgazdaságban. A hivatalos várossal mindig vitában álltam, mert nem fogadták el azt a tényt',' hogy a DM és Szeged városa csak úgy tud együttműködni, ha a lap vezetőin keresztül az újságírókat beavatják a fontos folyamatokba. Mondok egy példát: a Sajtóház előtt a Stefánián egyszer csak fölvonultak a kertépítők, azután a félkész állapotot otthagyva eltűntek. Közügy, hogy erről a jelentős városi beruházásról tudjon valamit a helyi polgár, ezért nyilvánvalóan közügy, hogy a tájékoztatásért felelős sajtót is tájékoztatnia kellett volna valakinek a városházáról. Persze rákérdezhetünk a témára, de akkor már egyértelművé válik, hogy hiányos a városházi PR-munka, s ha ezt a hibát érzékeltetjük, gyűlni kezd a feszültség a Torony alatt. Pedig nem stresszt akarunk okozni, hanem információt szeretnénk kérni. Mivel hasonló esetekkel gyakran találkozunk, s mert a párbeszéd automatizálására tett javaslatainkat gyakran beavatkozási szándékként élik meg, 1997-ben, bevallom, első dühömben, elindítottuk a JATE BTK-n, többek között önkormányzati munkatársak számára, a szervezeti kommunikáció képzést. A program működik, a kommunikáció javul, de még nem az igazi. A gazdasági életben más a helyzet. Az egymásnak teremtett emberek még a számtalan elfoglaltságuk ellenére is könnyen megtalálják egymást. Néhány éve Pálmai Antallal, a Medikémia Rt. elnök-igazgatójával összehívtuk a legnagyobb helyi cégek vezetőit, megbeszélendő, milyen fejlődési irányt képzelnénk el Szegednek mint régióközpontnak. A közel húszfős asztaltársaság azóta is rendszeresen összeül, s mindannyiónk legnagyobb meglepétésére önmagától szerveződik. Gyakran elmondom, hogy városunk egyik legfőbb értéke az egyetem és az épített környezett mellett az, hogy a cégek és intézmények vezetői szinte egytől egyig lokálpatrióta szegediek. Ezt a helyi politika is tudja, ebben a ciklusban végre elkezdődött a tétre menő párbeszéd, de azt is tudom, hogy a vezérek teljes joggal igénylik a tárgyszerű együttműködés kiteljesítését. - Az asztalodon a Baka István emlékére kiadott. Búcsú barátaimtól című kötél, nemrég bontottad ki a csomagból. Milyen érzéssel vetted kézbe? - A könyv egyik szerzőjeként kaptam meg a kötetet a kiadótól, s e beszélgetés előtt lapoztam végig. Van benne több DM-cikk, a szerzők többsége személyes jó ismerősöm. Lehet, hogy néha túl sok bennem a keserűség, de épp az jutott eszembe, hogy amikor a Móra Könyvkiadótól megvettük a Kincskeresőt, s ezáltal megmentettük ezt a folyóiratot - benne a-szerkesztőivel -, épp akkor támadta a helyi értelmiségi elit a DM-et, mondván: keveset foglalkozunk a művészeti élettel. Nehezen értették meg, hogy én nem keverhetem össze a vállalat érdekeit az egyéni érdeklődésemmel, vagyis a DM csak bizonyos korlátok között vállalhatja föl a kultúra támogatójának szerepkörét, mi legföljebb hírvivők lehetünk. Mindazonáltal Baka Pista a szerzőnk volt, íme, ez a könyv is bizonyítja. Ezt a viszonyt mi legföljebb annyival jelezhetjük, hogy támogatjuk a Baka versmondó versenyt, s költészet napján a címoldalon hozunk tőle egy opuszt. Kevés napilap teszi ezt meg, s mi vagyunk az egyetlenek a hazai piacon, akik naponta közlünk tárcákat az utolsó oldalon. - Most éppen borfesztivált rendez a DM és a vásárigazgatóság. Sokat szerepelsz boros körökben, az irodádban a vendégeidet jó borral kínálod, s alighanem te vagy az egyetlen vezető, akinek a hivatalában italhűtő áll. Miért olyan fontos a bor? - A bor a nemzeti kultúra része, a borászat bizalmi kérdés, a szőlészet-borászat a legmagasabb szaktudást igénylő mezőgazdasági tevékenység, és minden borászunk igazi hazafi. A világ legszebb összefüggő borvidéke a Kárpát-medence, s mint ilyen a történelmünk hordozója. A magyar bort a szocializmusnak nevezett rendszer csaknem teljesen tönkretette, ám ami ezen a területen a legutóbbi évtizedben történt, az valódi rendszer- és szemléletváltás volt. A borfesztiválok egyre erősödő sikerességén - és talán ezek következtében a szegedi éttermi ajánlaton is - jól lemérhető, mekkora változás állt be a borhoz, tehát önmagunkhoz való viszonyunkban. Amikor a sörfesztivál nyomán Puskás Lászlóval elkezdtük ezt a folyamatot, elég sokan kinevettek bennünket, ma pedig vitathatatlan tény, hogy a borfesztíválnak Szeged szívében, a Széchenyi téren van a helye. Hidd el, nagyon jó érzés tapasztalni, hogy jó ötlettel, elhivatottsággal, a lapom hátterével és kellő önuralommal egy magányos szenvedély kulturális tényezővé válhat. Es én ezen az úton nem akarok megállni, épp most készítek forgatókönyvet egy huszonhat részes, az egész magyar borászatot bemutató filmsorozathoz. - Hasonló elánnal vetetted bele magad a fociba is, egyik irányítója vagy a Tisza Volán Focisulinak, sőt a megyei szövetséget is vezetted. Azután kiszálltál, ahogy írtad, megbuktál Nem fáj? - Leginkább a méltánytalan támadások fájtak. Volt időszak, amikor a CSLSZ elnökeként, a magyar sportújságíró szövetség alelnökeként, a gyerekfoci helyi szervezőjeként úgy láttam, kedvezően állnak a csillagok. De nem kaptam elegendő támogatást, és a kevés hozzám hasonlóan gondolkodó megszállott körül túl sok hitvány, hazug, hiteltelen embert láttam. A labdarúgást ötven éve nem érte semmiféle modernizációs hatás, nem úgy, mint egy évtizede a sajtót vagy a borászatot. De ezt is emberek művelik és én bízom abban, hogy ott nem buktam meg hiába. Kislmre Ferenc