Délmagyarország, 2000. május (90. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-20 / 117. szám

IV. DM-ÉVFORDULÓ SZOMBAT, 2000. MÁJ. 20. Lékó délmagyaros trófeái Szegedi csapatok lelkes szurkolója Pár éve még úgy fogalmaztak a zsurnaliszták: a kis Lékó Peti. Nos, Petiből magasra nőtt Péter lett azóta, a gyermek sakkzseniböl pedig egy olyan kiváló nemzetközi nagymester, akinek bérelt helye van a sakkvilág elitjének kicsiny táborában. A Szabadkán született, de már másféléves kora óta Szegeden élö fiatalember az évek során számtalan, világra szóló sikert ért el, így nem csoda, hogy neve a Föld talán minden országának újságjában megjelent már. Szeged lapjához, a Délmagyarországhoz mégis különleges kapcsolat füzi. Az elmúlt kedd délutánján Lékó Péter, a világranglista 6. helyén álló nemzetközi sakknagymester nem a fekete-fehér kockás sakkmezőt szemlélte. Hanem izmait tornáztatta, még pedig a Radnóti Miklós Gimnázium bitumenes kézilabdapályáján, ahol a Délmagyarország labdarúgócsapatának tagjaként igyekezett begyömöszölni a labdát a radnótis tanárokból álló ellenfél kapujába. - Ha időm engedi, mindig szívesen magamra húzom a DM mezét egy-egy focicsatán, hiszen nagyon kedvelem ezt a sportot, és a laphoz is régi kapcsolat fűz - kezdte a múltidézést Lékó Péter, pár perccel a győztes derbi után, a Sajtóház klubjában. - Talán HjúSves lehettem, amikor az első cikk megjelent rólam Szeged lapjában, s később is rendszeres vendég voltam a sportoldalon. Aztán ahogy teltek az évek, egyre több Délmagyar trófea is beköltözött a lakásunkba. Az „Év sportolója" választáson megnyertem a legjobb ifjúsági versenyzőnek járó kupát, majd a felnőttek kategóriájában is első lettem. Míg 1997-ben „A szegedi sport nagykövete" cfmmel tüntetett ki a Délmagyarország. Akkoriban már leigazoltam a DM focicsapatába, sőt egy ideig sakkrovatot is vezettem a lapban. Sajnos, ez utóbbi megtisztelő megbízást később le kellett mondanom, ugyanis a rengeteg edzés és utazás mellett már nem maradt időm a feladványok rendszeres elkészítésére - beszélt a Délmagyarországhoz fűződő kapcsolatáról Lékó nagymester. - Persze, arra igyekszem mindig időt szakftani, hogy átlapozzam az újságot. Már csak azért is, mert rengeteget vagyok távol Szegedtől, és a Délmagyarországból értesülhetek a városban történt eseményekről. Ezért amikor hazatérek egy-egy versenyemről, mindig megnézem, miről írt az újság. Mint sportember természetesen a sportrovat híreivel, riportjaival kezdem az olvasást. Örömmel nyugtázom, hogy szegedi sporttársaim sorra érik el a remek eredményeket. Elárulom, lelkes szurkolója vagyok valamennyi csapatunknak, ugyanis minden sportág eseményei érdekelnek. A sportrovat erényének tartom, hogy igyekszik a legszélesebb körű tájékoztatást adni a szegedi és Szeged környéki csapatok és az egyéni sportok legjobbjainak megmérettetéseiről. A Délmagyart lapozgatva egyébként is azt tapasztalom, hogy a lap a város egyéb történéseiről is éppen olyan részletességgel (r, mint a sportról. S ami szerintem nagy érdeme az újságnak, hogy nem szenzációhajhász módra közelít egy-egy témához, hanem reális képet rajzol a világról mondta Lékó Péter. Majd hozzátette: - Tulajdonképpen szerencsés embernek mondhatom magam, mert pályafutásom során soha sehol nem kezdett ki a média. Járhattam bármerre a világban, sporteredményeimet korrekt módon kommentálták. Valószínűleg ebben az is közrejátszott, hogy már gyerekkoromban megismerkedtem az újságírás világával, hozzászokhattam a nyilatkozatok adásához, s magam is igyekezetem mindig jó kapcsolatot kiépíteni a sajtó munkatársaival. Mert pontosan tudom, mennyire fontos egy sportoló, s nem utolsó sorban a szponzorai számára, hogy eredményeit bemutassák, s (gy népszerűsítsék őt magát, valamint sportágát. Lékó Péter azt is elárulta beszélgetésünk során, hogy sportpályafutása kezdetén még nagy szorgalommal gyűjtögette családja a róla megjelent Írásokat. Aztán eljött az az idő, amikor már annyit írtak róla, hogy például Argentínában ott kellett hagyni az újságokat a reptéren, mert tűi súlyosnak találtattak a bőröndök. így aztán ma már fogalma sincs arról, hány sajtótermékben írtak eddig karrieijéről. - Talán nem is ez az igazán a fontos - tette hozzá az ifjú, mindig mosolygós bajnok. - Hanem az, hogy mindig jobb és jobb eredménnyel hivjam föl magamra a figyelmet. Bátyi Zoltán Mikor diplomataként dolgoztam, erősen hátráltatott a szaglásom. Az anyanyelvemen kívül egyetlen nyelvet se beszélek, azt hiszem, ennek köszönhetően ébredt föl a szaglásom. Gyermekkoromból, ifjúkoromból, tinédzserkoromból, kamaszkoromból, majd az ezt követő időszakokból semmiféle illatra vagy szagra nem emlékszem, akkor viszont, mikortól diplomata voltam, szagok és illatok százezreivel volt tele az orrom, volt tele a fejem, és volt tele minden közeli emlékem. Az első külföldi kiküldetésemen, ami hosszan, egy hétig tartott, öt országban nyolc tolmáccsal dolgoztam, lévén járhattam én bármelyik országban a sajátomon kívül, egyetlen ország anyanyelvét sem beszéltem, csak a sajátomét. Minden egyes tolmács diszkréten végezte a munkáját, nem hangoskodott, ezért közel hajolt a fülemhez, így közel az orromhoz is, és a hang mennyiségéhez képest viszonylag nagy mennyiségű levegőt engedett szabadon, amely levegő furcsa keveredése volt valamilyen édes-savanyú fogtisztító szernek, mentás szájvíznek, a gyomorban félig felbomlott ételzúzaléknak, illetve a zsírban nem oldódó fűszernövényeknek, ehhez jött még a Podmaniczky Szilárd A tolmácsgép felfedezése tolmács samponjának émelyítő illata, az arckrémeké, az izgalmi nedvesség hónaljból kipárolgó dezodoralapú testszaga, a frissen vasalt ruhák öblítőszaga, az alulról felpárolgó cipőbőrszag, amelyre ráhajlott a bőrápoló szerek kozmája, aztán ott volt még magának a tolmácsnyálnak valami természetes, mégis egy másik ember dühítő közelségének jelzőszaga, amihez erősen társult az arcélemen landoló apró nyálgömbök hideg raja, majd egy idő után a szemfesték és rúzs illatát is jól elkülönítettem, akár csukott szemmel is megkülönböztettem az orron vagy szájon át kiengedett levegő szagát, és sorolhatnám még akár az undorítóbb változatokat is, hiszen egy tolmáccsal hosszá időn át össze van zárva az ember, s amaz, a tolmács bármennyire is titkolni próbálná ordenáré szagkiáramlásait, bármilyen izommunkával is húzza szűkre a réseit, azokon át a gázoknak nem állja útját az Isten se. Mivel a tolmácsokbál csak a hangjuk, abból is az, amit nekem mondtak, az érdekelt, ezért hamarosan görcsösen ragaszkodtam ahhoz a fejtartáshoz, ami legtávolabb vitte tőlük az orromat, de a fiilem még precízen dolgozhatott. Mindez jól bevált, ha mozgott a teremben a levegő, vagy én mozoghattam a terem levegőjében, de amint mozdulatlanul hallgattam a tolmácsot, a fülem bezárult, nem hallott tovább, csak az orrom munkált, azon fáradozott, miként tudna hamis szaginformációkat juttatni az agyamba, hogyan tudná átkódolni a szagingereket. Mindezen élettani funkcióim lehetetlenné tették, hogy hosszú távon dolgozhassak a diplomáciai testületnél. Hamarosan fel is hagytam vele, visszavonultam, a tolmácsszag-iigynek viszont mindenképpen a végére akartam járni, hiszen tudtam, nem lehettem egyedüli akinek derékba törte diplomáciai karrierjét a tolmácsok szagorgiája. Mondhatják, innen már könnyű volt az utam a világhírnévig, és elfogadom, igazuk is van, csak életem főműveként fel kellett találnom az első, teljes szagmentességet biztosító tolmácsgépet, amelyen minden diplomata elhelyezhette kedvenc szag- vagy illatmintáját, s évek múlva én is fontolóra vehettem, hogy visszatérjek a diplomáciai életbe, amely többé nem volt színtere a tolmácsok orrfacsaró hílközelségének. A világhírű sakkbajnok, ha ideje engedi, a Délmagyarország kispályás focicsapatában búvöli a labdát. (Fotó: Nagy László) A Délmagyarország és íréi A szegedi újságírás történetében a Délmagyarország kiemelkedő szerepre tett szert. Ez az éppen 90 éve, 1910 május 22-én indult lap, persze, nem egyik napról a másikra lett igazán jelentős újság; útkereséseiről, bizonytalanságairól, színvonalának - külső körülményektől is determinált - hullámzásáról hosszan lehetne írni. S azt is érdemes lenne számba venni, mi minden kellett ahhoz, hogy végül is meghatározó napilapja lehessen a városnak. Az egyik ok azonban, ami ezt a fölemelkedést eredményezte, különösebb vizsgálat nélkül is nyilvánvaló, s ez az írók megnyerése, a magas színvonalú irodalom rendszeres szerepeltetése. Ez a szerkesztéspolitika a lap kulturális súlyát többszörösen is megemelte; az frókkal az frnitudás volt jelen a Délmagyarország hasábjain, az frók tollából kikerülő, az újságírói műfajok mindegyikére kiterjedő írások pedig olyan kulturális értéket jelentettek, ami mind tartalmi, mind formai szempontból - mértékadóvá tette a lapot. Az álláspont, amelyet a lap képviselt, súlyosabb volt, mint amennyit a puszta elterjedtségi mutatók föltételezni engedtek, mert a lap hasábjain fölmerülő eszmék általánosan figyelembe vett mértékül szolgáltak a város életének megítélésében. Az frókkal a Délmagyarország két formában is kapcsolatban állott. Belső munkatársai között mindig voltak írók, akik tehetségüket a lap szolgálatába állították, s e mellett irodalmat - elsősorban jó verset, novellát, nem ritkán teljes regényeket - a lap külső szerzőktől is rendszeresen közölt. Az fró-munkatársak teljességre törő listáját természetesen itt nem lehet fölsorolni, s a közölt irodalmi anyag repertóriumát (amelyet egyébként mielőbb el kellene készíttetni) sem lehet adni. De néhány név, néhány vonulat jelzése önmagában is mutatja, miről volt szó, milyen nagy szellemi energiát kaptak itt teret. írók, s maga az irodalom is, már az első, 1910 május 22-i számban is föltűnnek. A lap vezető helyen Mikszáth Kálmánnal közölt interjút (mellesleg: az utolsót, amit a hamarosan elhalálozó író adott), közreadta Juhász Gyula egyik versét, amit Király-König Péter zeneszerző számára írt, egy literátus tanárember, Bródy Mihály pedig az irodalmi nevelésről értekezett. S a vaskos számban ezeken kívül is nagy helyet foglalt el a tárca, amely nélkül akkor jó újságot el sem tudtak képzelni az olvasók. Ha illusztrációként az első évfolyam elbeszélés anyagára vetünk egy pillantást, kiderül, hogy már az első időkben is olyan jelentős írók szerepeltek a Délmagyarországban, mint például Biró Lajos (3., 14. sz.), Krúdy Gyula (4., 15. sz.), Mikszáth (6., 12. sz.), Ady Endre (27. sz.), Gábor Andor (30. sz.), Kabos Ede (31. sz.), Karinthy Frigyes (37. sz.), Ambrus Zoltán (38. sz.), Móricz Pál (47. sz.), Balázs Béla (57. sz.) s még sokan mások. Fordításban pedig például Csehovtól és Maupassant-tól közöltek novellát. Gazdag volt a szfnházés művészet rovat anyaga is. S ez a már kezdetben érvényesülő irányultság később is hosszú évtizedekig megmaradt. Roppant jellemző például, hogy az első világháború idején mások mellett még Kosztolányi Dezsőt is rendszeres közreműködésre tudták bírni. Az író Budapestről küldött cikkeinek némelyike csak itt, a Délmagyarországban jelent meg; a Réz Pál-féle életműkiadás is innen közli őket. A fordulópont azonban kétségkívül az a lap történetében, amikor a háború vége felé (1918) az addig a Szeged és Vidéke szerkesztőségében dolgozó Juhász Gyula a Délmagyarországhoz szerződik. Ezzel nem csupán egy jelentős költővel erősödött meg a lap, hanem egy kitűnő, rutinos újságíróval is, aki minden újságírói műfajban otthonos, s hírfejet éppúgy magas színvonalon tudott írni, mint vezércikket, vagy színházi kritikát, esetleg „humor"-t. S akinek munkássága ettől kezdve teljesen összefonódott a Délmagyarországgal, amelynek betegségéig (1929), sőt bizonyos értelemben még azon túl is vezető munkatársa maradt. Ez - más körülményekkel társulva - a lap igazi fölemelkedésének kezdete is lett. Amikor pedig 1921-ben a tönkretett Szegedi Naplótól Móra Ferenc is a DélmaLengyel András: a lapnak mindig funkciója volt a város életében. (Fotó: Nagy László) gyarországhoz szerződik át, kialakul az a gerinc, amely köré a Délmagyarország nagy szerkesztősége fölépülhetett, s a lapot hosszú időre a legjobb magyar vidéki napilappá tette. (Móra, akárcsak Juhász, ettől kezdve meghatározó munkatárs, s cikkei, tárcái egészen haláláig erősítették a Délmagyarországot.) A nagy szerkesztőség, persze, nemcsak a két szegedi klasszikusból állott, őket olyan, íróként is érdemes tollforgatók vették körül, mint a Bob néven elhíresült Sz. Szigethy Vilmos, a több regényt is publikáló Magyar László, a színházi „csevegéseivel" is rangot szerző Vér György, s még mások is. De külső munkatársként a szegedi irodalmi élet szinte minden alakja publikált itt. A Homok néven ismertté lett kitűnő prózaíró, Cserzy Mihály éppúgy mint a Nyugatban is gyakran publikáló, Osváttól, Ignotustól, és Füst Milántól is nagyra becsült Réti Ödön, a remek novelláival szereplő Hegyi István, a fiatal József Attila (akinek nevezetes verse, a Tiszta szívvel, melyről még a költő életében hét cikket (rtak, is itt jelent meg, bár a lapot akkor - 1925-ben - éppen Szegednek h(vták), vagy a pamflet magyar klasszikusává lett, vitáiról elhíresült Szabó Dezső, aki itt rövid ideig szerződtetett munkatársként közölte cikkeit. Föltűntek a Délmagyarországban utóbb az irodalomba belépő újabb nemzedékek is. A Szegedi Fiatalok köréből viszonylag sokat írt ide Berezeli Anzelm Károly (akinek Janus Pannonius latin verseinek magyarítását is köszönhetjük) és Hont Ferenc (akinek a Szabadtéri Játékok megteremtése körül is komoly érdemei voltak), s a harmincas évekbe olykor ide is írt a Szegeden diákoskodó, utóbb klasszikusság magasodó Radnóti Miklós is. Itt publikálta torzóban maradt életművének tekintélyes hányadát a már harmincéves korában mártírhalált halt Perkátai László, akinek versei, cikkei így is a szegedi irodalom történetének súlyos télelét adják. Az irodalomnak a Délmagyarországban elfoglalt helyzetét mi sem jellemzi jobban, minthogy amikor 1934-ben Móra Ferenc meghalt, a vasárnapi tárcákat Móra pótlására - egy ideig Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond írták. A Délmagyarország nagy korszaka 1938 körül lezárult, s a körülmények sokáig nem igen kedveztek a lapcsinálásnak. Kezdetét vette egy hosszú, rendszerváltásokkal, történelmi cenzúrákkal szabdalt periódus, amelyben a lapnak valahogy mégis helyt kellett állnia. Ezt a talpon maradást, nem utolsó sorban megint csak az írók közreműködése tette lehetővé. Hogy nehéz körülmények között, cenzúrától sújtva, politikai kényszerpályán mozogva is tartása volt a lapnak, azt egyebek között annak is köszönhette, hogy még a negyvenes években is szerepeltetni tudott olyanokat mint például az akkor itt tanftó Kerényi Károly (aki azokban az években Thomas Mann levelező partnere és Jung munkatársa volt), vagy az íróként is érdemes „nagy professzor", Sík Sándor. Az ötvenes évek sajtótörténeti mélypontja után pedig, az enyhülő viszonyok között, a Délmagyarország is gyorsan megújult. Az irodalom, a kultúra megint a lap „húzó ágazata" lett. Az 1956-tól 89-ig, az újabb rendszerváltásig terjedő periódus, persze oly nagy, s oly földolgozatlan, hogy még madártávlati képet sem igen lehet róla adni egyelőre. De tény, hogy ebben a szakaszban is jó néhány írómunkatársa volt napnak (Veress Miklóstól Simái Mihályon át Petri Csathó Ferencig), a városban élő alkotók pedig szinte kivétel nélkül szerepeltek itt, egynémelyikük nagy rendszerességgel. Annus József, Tóth Béla, Mocsár Gábor, később Baka István írásai például e fórumon is jelen voltak. Színvonalas tárcáit belső munkatársként rendszeresen közölte itt Horváth Dezső is, akinek irodalmi igényessége ma is jól ismert az olvasók előtt. De rendszeresen közölt a lap színházi és könyvkritikákat, irodalomtörténeti cikkeket, a város kulturális históriáját sok oldalról bemutató, az itt lakók identitását is erősftő cikkeket, stb. is. Az egymagában is különleges intézményként szolgáló Péter László cikkeinek tekintélyes hányada példáuL itt jelent meg, egy egész várost nevelve városszeretetre, hely- és irodalomismeretre. A periódus irodalmi és kulturális hozadéka, már ma is látható, oly nagy, hogy puszta számbavétele is hosszú, szívós munkával lesz csak elérhető. Ám ez a földolgozó munka még nagyon sok tanulsággal szolgál majd. A Délmagyarország és az irodalom viszonyáról általános tapasztalatként kimondható: a lapnak mindig funkciója volt a város életében. Egyszerre volt információs eszköz, a hely életének tükre s kulturális intézmény, amely a szellemi élet egyik közegeként nemcsak közvetítette - teremtette is a kultúrát. Ennél többet egy hírlapról aligha lehet mondani. Lengyel András