Délmagyarország, 2000. április (90. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-01 / 77. szám

SZOMBAT, 2000. ÁPR. 1. INTERJÚ 7 Tóth Szergej a hatalom szótáráról - nyelvészszemmel Nyelvi hamisítások és játszmák Tóth Szergej: A politika beleszövödik az emberek nyelvhasználatába. (Fotó: Schmidt Andrea) Ha akarjuk, ha nem, a hatalom nyelvhasználata besziv á r o g mindennapi kommunikációnkba. Észre sem vesszük, s a nyelvi hamisítás elérte célját, és már kideríthetetlen, hogy megtévesztés áldozatai voltunk vagy a társas érintkezés nyelvi szabályai követelték meg a ködösítést. E témáról beszél az alábbi interjúban dr. Tóth Szergej nyelvész, a Szegedi Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Kar Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének vezetője. - Tanár úr, kezdjük azzal: mit jelent a nyelv és a társadalom kapcsolata? - A nyelv sohasem a magányos egyént, hanem a közösségben élő embert szolgálja. Egyetlen nyelv egyetlen rétegnyelvi szintjét vagy stílusát sem érdemes vizsgálni csak lexikai szinten, kiragadva szociokulturális közegéből. A társadalom és az ideológia viszonylatában semmilyen nyelvet sem foghatunk fel egyszerűen valamiféle nagy „szótárnak", hanem sokkal inkább egy szóteremtési folyamatról kell beszélnünk, mindazon fogások összességéről, amelyekkel az egyén és a hatalom egyaránt él. A nyelv szókészlete pontos képet adhat a társadalomban zajló folyamatokról, a társadalom tudati állapotáról, sőt, azokról a törekvésekről is, amelyek egy adott ideológia megerősítését szolgálják. Az egyes társadalmi csoportoknak nincs ugyan teljesen külön „nyelve", nyelvezetük egyes sajátosságai azonban jelezhetik világnézetük alapvető vonásait és az ideológiákhoz való viszonyukat. Szovjet balett, orosz laktanya - Ez azt is jelenti, hogy ideológiai hatásra egyes szavak jelentése megváltozhat? - Úgy tűnik, igen. Nézzük a szovjet szót. Az 1920as években a szovjet még csak a vörös jelzőt helyettesítette, később azonban már általános jelzővé, a kommunista ideológia egyik absztrakciójává vált. A szovjet nép kifejezésnek nem kisebb ellentmondást kellett feloldania, mint hogy összeegyeztesse a hatalom két ideológiai törekvését: az internacionalizmust,, amely proletár tudaton alapult, és a lenini nemzeti önrendelkezés gondolatát. Miután éz a két eszme összeegyeztethetetlennek bizonyult, megkezdődött a különböző népek összegyúrása egységes szovjet néppé. Az orosz mint nép és kultúra csak a legritkább esetben lett megnevezve. Magyarországon ez úgy nézett ki, hogy ami tényleg jó volt a Nagy Testvérnél, azt finom lebecsüléssel illették a szovjet szó segítségével - szovjet jéghokit, szovjet balettet mondtak, pedig orosz dolgokról volt szó -, ami viszont valóban visszataszító volt, az orosz jelzőt kapott - például az orosz laktanyák pedig ilyenkor legtöbbször tipikusan szovjettel volt dolgunk. Hasonlóan járt a párt szó is. Egy magyar embernek a párt sokáig csak egyetlen pártot jelenthetett. Az orosz nyelvben 1917 előtt a párt szó jelenthetett sakkpartit, énekszólót, árukészletet. A kommunizmus idején azonban a szónak annyira erős konnotációja alakult ki, hogy azután már külön ki kellett emelni, ha sakkról, énekről vagy áruról beszéltek. - Vajon a hatalom képes-e a saját kommunikációja érdekében tudatosan irányítani a nyelv ilyenszerü változását? - Egy kiváló nyelvész, Janusz Banczerowski mutatott rá: nem űj keletű a kísértés, hogy a hatalom az általa megkövetelt társadalmi magatartások, gondolkodási és minősítési módok kialakítására használja fel a nyelvet. Ez általában a demokratikus intézmények nélküli társadalmakra jellemző: a nyelv funkciója ez esetben a meggyőzésre korlátozódik, vagyis a vevő kényszerítésére, hogy az adó nézeteit fogadja el egyedüli igaznak és helyesnek. A nyelv így nem tölti be az információközvetítés természetes szerepét, és a manipuláció eszközévé válik. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a különböző társadalmakban a hasonló politikai és hatalomgyakorlási módszerek megközelítőleg azonos nyomokat hagynak a nyelvekben. A náci Németországban az emberek fizetéséből önkéntes téli segélyt vontak le, ahol is az önkéntesség, akárcsak a Rákosikor békekölcsöné esetében, abból állt, hogy az ember a megállapftott összegén felül is fizethetett. A Gestapo az értékes magánkönyvtárakat nem elrabolta, hanem biztonságba helyezte, a szovjet katonák Németországban nem rekviráltak, hanem jóvátételként lefoglaltak. A hitleri táborokba megsemmisítésre küldöttek kartonjára a visszatérése nem kívánatos megjegyzés került, míg a Szovjetunióban a letartóztatottak iránti érdeklődőknek a levelezésre nem jogosult válasz rendszerint azt jelentette, hogy az illetőt kivégezték. A kivégzés formula magának Sztálinnak a javaslatára első fokozatú büntetés lett, később pedig a büntetés szó helyét a szociális védelmi intézkedés vette át. „Nem igazán tartotta be..." - Milyen logikájúak a nyelvi hamisítások a demokráciában? - A vietnami háború alatt a bombázások helyett védelmi reakciókról, preventív intézkedésekről beszéltek, a sikertelen bombázás pedig hadianyag-pazarlássá változott. A Hirosimára ledobott bomba a Little Boy (kisfiú), a neutronbomba a clean bomb (tiszta bomba), a nukleáris tengeralattjáró a Corpus Cristi, a tömegpusztftó fegyverek az exotic weapons (exotikus fegyverek) nevet kapták. Az iraki háborúban a városok bombázása sebészeti pontosságú műtétté finomodott, Szerbia bombázása során pedig a polgári áldozatokat elkerülhetetlen járulékos veszteségként könyvelték el. De Orwell szelleme van abban is, ahogyan a hadügyminisztériumot védelmi minisztériummá nevezték át. Ide tartoznak az új doktrínákat kísérő, átlagemberi fogyasztásra szánt politikai vagy katonai szlogenek is: Roosevelt idejében a New Deal (új kurzus), Trumannál a Fair Deal (igazságos irány), Kennedy alatt a New Frontier (új határok), Johnsonnál a Great Society (nagy társadalom), Nixon korában a New Economic (új gazdaságpolitika) vagy Carter évei alatt a grandiose but real (grandiózus, de reális) gazdaságpolitika. - Gondolom, ide tartozik a nyugodt erő és a fontolva haladás is. Lehet-e ezt a meggyőzési módszert negatív irányban is felhasználni? - Igen, olyan szavak választásával, amelyek esetében számítani lehet arra, hogy kiváltják a? ejgcjeti jelentést. Gondoljunk arra, amikor egyik miniszterelnökünket főpincérnek mondták, az USA egyik elnökét pedig nyugdíjas színésznek. Ha az ellenzék törpe kisebbség, az újságírók mikiegerek, a politikai ellenfél pedig szárba nem szökkent, kócos politikus, akkor leszűrhető, hogy az emberről, eszméről, pártról kialakított képet befolyásolhatja, hogy milyen szóval illetjük. Ez nem jelent nyelvi meghatározottságot, de tudat alatt akaratlanul is befolyásolja az embereket. - Ha jól sejtem, magyar eufemizmusokban sincs hiány. - A kilencvenes évek magyar politikájának jellegzetes hétköznapi eufemizmusai közé tartoznak a lényegében megoldódott, a nem igazán és a valahol érthető típusú közhelyek, amelyekkel használójuk többnyire a pontos és korrekt választ igyekszik elkerülni. Ha azt mondják: „Vezetőségünk szerint ez a probléma lényegében megoldódott" vagy „Az ellenzék nem igazán tartotta be a megállapodást", akkor nem teljesen világos, hogy megoldódott-e a gond és milyen mértékben szegték meg az egyezséget. Vizsgálataink alapján kiderült, hogy a lényegében megoldódott kifejezést ráadásul a megkérdezettek nem is tudták pontosan értelmezni. Bármi is volt a használó szándéka, nem lehet benne biztos, hogy annak megfelelően fejtik meg üzenetét. A falevelek az utcán tartózkodnak - Mit gondol, a megszorító intézkedéseket miért veszi körül különösen sok nyelvi ködösítés? - A diktatúrában a hatalmat nem érdekli, mit gondolnak róla az emberek. A demokráciában annál inkább. A hatalom tudni szeretné, miért van az, hogy miközben látszólag okosan elmagyarázta a megszorító intézkedés fontosságát, az istenadta nép mégsem hisz neki. Persze, hogy nem hisz, mert a megfogalmazott kérésnek - mondjuk így: nyelvészetileg - érvényesnek kell lennie. A felszólítás vagy kérés azt feltételezi, hogy a felszólított személy cselekvéssel válaszol: összehúzza a nadrágszíjat, türelemmel vár, mert az integráció után mindenkinek jobb lesz, stb. A kérés érvényességéhez azonban legalább a következő feltételeknek kell teljesülniük: 1. mindkét fél hiszi, hogy cselekvésre van szükség, 2. az emberek kérés nélkül nem tennék meg, amit a hatalom kér, 3. az emberek egyáltalán képesek megtenni azt, 4. az emberek elfogadják, hogy a hatalomnak joga van kérni, amit kér. A jó hatalom (ha van ilyen) ismeri e feltételeket és a kedvezőbb hatás kedvéért bizonyos technikákkal tompítani is tudja azokat. Ha nem így tesz, az emberek úgy érzik, hogy a kérés nem rájuk vonatkozik és ellenállnak. - Ön szerint mi a magyarázata annak, hogy a hivatalban lévők nyelvében számos személytelenitő és stilárisan színtelen elem van? Évekkel ezelőtt egy köztisztaságért felelős hivatalnok szó szerint ezt nyilatkozta egy kábeltévében: „Idén a falevelek a megszokottnál többet fognak az utcán tartózkodni." - E kijelentésben elsősorban a felelősség elhárítását lehet észrevenni. Sok elrejtett információ árulkodhat arról, hogy a beszélő a felelősség milyen fokozatát vállalja. Amikor azt halljuk: „Ha én leszek a dékán, növelni fogom a kutatásra szánt összeget...", az én miatt több felelősséget érzünk, mint egy közös mi hallatán: „Ha megválasztanak bennünket... ". Még kevesebb a felelősség a kizárólagos mi esetén, ha az illető látszólag nem is tartozik a mi-hez: „Hagyjuk egymást szóhoz jutni...". A felelősség végül minimálisra csökken egy személytelen cselekvő esetében: „Vezetőségbe kerülésünk esetén nem fogunk sort keríteni a létszámot csökkentő lépések megtételére..." A felelősségvállalás utolsó nyomait az alany hiánya vagy más alany használata tünteti el: „Csökkenteni kell a pazarlást...!, A vezetőség azt akarja, hogy csökkenjen a pazarlás...". És így tovább, egészen az utcán „tartózkodó" levelekig. Ennél jobban a hivatalnok már nem távolodhat el a felelősségtől. Elvégre azok a levelek tőle, a vállalattól, az időjárástól és egyáltalán mindentől függetlenül ott tartózkodnak, ahol akarnak. A nyilatkozó még azt az okokozati összefüggést sem vállalja, hogy a levelek azért vannak ott, mert leestek a fáról. Vigyázat: homlokzatomlás! - Miért van, hogy közszereplésükben a felelős hivatali személyek is ezt a bükkfanyelvet használják? Biztosan kevés politikus mondja otthon is, hogy „kívánatos volna, ha megtenné...", vagy azt, hogy „a pénz elköltésre került". - A demokráciában a hatalom nem erővel akar rávenni bennünket valamire, s a hivatalnok sem küldhet el melegebb égtájakra, hanem sokszor kénytelen meggyőzni valaminek a helyességéről. Ugyanakkor tudjuk, hogy ennek során mindig sérül a meggyőzendő fél önérzete, ami ellenállást vált ki benne és rontja a meggyőzés hatásfokát. A meggyőző kommunikációban tehát különösen szükség van arra, ami az emberi kommunikációnak amúgy is egyik alapvető sajátossága: a közvetettségre. Ezt a közvetettséget a társas érintkezés rituális szabályrendszereként is fel lehet fogni, amelynek része a nyelvi távolságtartás. Ha például a hivatalnok névszót használ az igék helyett, ezzel azt éri el, hogy a hivatalos megfogalmazás nagyobb tiszteletet sugalmaz: „Itt szíveskedjék aláírásával ellátni." Ugyanez érvényes a feljebbvaló és a beosztott közötti kommunikációra is. - Gondolja, hogy ez a „kímélő" magatartás kölcsönös? - Általában igen. A társas helyzetekben úgy viselkedünk, beszélünk, öltözködünk, vagyis olyan „vonalat" viszünk, hogy ezzel kifejezésre juttathassuk az adott szituációról alkotott nézetünket, s ezen keresztül a résztvevőkről és magunkról alkotott értékelésünket. Persze, akikkel beszélünk, azok is tulajdonítanak nekünk valamilyen „vonalat". Minden esetben dönthetünk: beletörődünk ebbe a vonalba és igazodunk hozzá vagy aszerint próbáljuk alakítani, amilyennek szeretnénk látszani. Ha valaki elismert vonalat visz, ehhez egy szintén elismert homlokzat, vagyis én-kép kapcsolódik. Ha valaki képtelen azt a vonalat vinni, amit tőle elvárnak, s amit vállal, akkor leomlik a homlokzata. A társas érintkezésekben a homlokzatok épsége a felek kölcsönös érdeke. Tegyük fel, hogy egy férfi elvisz egy elegáns, fiatal nőt a csillogó étterembe, s amikor fizetni kell, kiderül, hogy nincs pénze. Veszélyben a homlokzata, de a szép nő homlokzata is, hiszen hozzá tartozik. Ezért ó inkább az asztal alatt odanyújtja a férfinak a pénzt. Nos, a meggyőzés esetében is mindig felmerül a homlokzat kölcsönös megóvásának igénye. Az udvariasság szóbeli stratégiáinak egész rendszere építhető erre. Mikrofon mellé - Vagyis a hierarchikus különbség növekedésével egyre nehezebb közvetlenül szól érteni. - Ilyenkor hoznak eredményt az ügynevezett „mikrofon mellé" stratégiák. Tegyük fel, hogy egy nehéz írásvetítőt cipelek a folyosón, és nem tudom kinyitni az előttem lévő ajtót. A közelben álló tanársegéd éppen teszi a szépet a kolléganőknek. Mi történhet? Mondjuk, azzal fordulok hozzá, hogy „Pistám, nyisd már ki az ajtót!". Ha a hecc kedvéért netán azt válaszolná, hogy „Figyelj, öreg, rakd le az írásvetítőt, és nyisd ki magad", akkor lehet, hogy a kolleginák viccesnek veszik a dolgot és csak az én homlokzatom sérül, de valószínűbb, hogy ez már nekik sem tetszik, és a tanársegéd homlokzata is beomlik. A „mikrofon mellé" stratégia azt szolgálja, hogy mindkettőnké ép maradjon. Ezért nem a tanársegédhez fordulok, hanem jól hallhatóan egy távolabb megjelenő kollégának szólok, hogy segítsen ajtót nyitni. Ha erre a közelben álló tanársegéd nem teszi meg, akkor csak az ő homlokzata sérül. Ez a stratégia persze nem mindig válik be. Emlékezetes példa egy amerikai légiszerencsétlenség, amely elkerülhető lett volna, ha a pilóta megérti a másodpilóta „mikrofon mellé" tett megjegyzését. A repülőgép szárnyát ugyanis nem jégmentesítették és a másodpilóta erre csak úgy merte felhívni főnölce figyelmét, hogy megjegyzést tett a mellettük álló gép szárnyára. A célzás eredménytelen maradt, s ez okozta a gép vesztét. Az amerikai légitársaságnál ezután a beosztottaknak tréningeket rendeztek arról, hogy miként kell a főnököt figyelmeztetni. A dolog érdekessége, hogy ez a tréning eredménytelen maradt, így inkább a pilótákat kezdték el felkészíteni a beosztottak dekódolására. Szomszédasszonyi politika - Önnek, ha jól tudom, saját tapasztalatai is vannak arról, hogy milyen a „hétköznapi" totalitarizmus eszköztára a nyelvi hamisítások terén, hiszen a Szovjetunióban született... - A diktatúrákban a nyelvi hamisítás átszövi a társadalom mindennapjait. A zamjatyini és főleg az orwelli intézményrendszerek (Gondolatrendőrség, Ifjú kémek szervezete, Szerelemminisztérium), a szóbeli technikák ( a mellébeszélés, az új nyelv, az új beszéd) és a jelszavak fogalompárai (a háború-béke, a szabadság-rabszolgaság, a nemtudás-erő) a Szovjetunióban nemcsak újságcímekként, a házak falán vagy a lerombolt templomokat körülvevő kerítéseken jelentek meg, hanem az embermilliók tudatában is. De a diktatúra más nyelvi szinteken is változást hozott Oroszországban. 1920 után az alakuló polgári társadalomban korábban elutasított dolgok pozitívvá, elfogadottá váltak. Ez erős töréseket eredményezett. Puskint és Lermontovot olvastak, míg a durva beszéd és a káromkodás a hatalomhoz való lojalitás egyik jele lett. Egyébként egész ott töltött ifjúkoromban szembenállást éreztem a MI és az ŐK, az orosz irodalmi nyelvet beszélő nagyszüleiül és a lumpenek nyelvét használó szovjetek között. Ez a MI és ŐK tükröződött a Mi-ünnepek és a vörös zászlós, vodkabűzös ŐK-ünnepekben, valamint a család újságolvasásában is: nagyapám nem a pártlapot, a Pravdát járatta, hanem a Trudot, amely a szakszervezetek lapja volt. Az ő számára a lap ugyanazt a funkciót töltötte be, mint nálunk a nyolcvanas években a Magyar Nemzet, amelyről azt gondoltuk, hogy nyelvileg igényesebb, mint a többi, pedig ilyesmit nem lehetett stilisztikailag kimutatni. Viszont olvasni lehetett a sorai között. - Az erdélyi magyarok közül sokan érezhették így a Ceausescu-korszakban: a nyelv irodalmi világa menedéknek számított, de a nehéz helyzetek átvészelése érdekében, ha kellett, az emberek tudtak a hatalom nyelvén is beszélni. - Az emberek meghatározott körülmények között a nyelv létezésének egyszer egyik, másszor másik formáját használják. Van úgy, hogy az egyik nyelvváltozat főszerepet játszik mindennapi életükben - ez lehet akár az irodalmi nyelv is -, a másik pedig kiegészíti azt. De az is lehet, hogy a két nyelv egymás mellett él a közösségben, és mindkettőnek más-más funkciója van. Én egy többnyelvű ukrajnai kisvárosban nőttem fel, ahol oroszul, ukránul és németül is beszéltek. Nem emlékszem rá, hogy valaha is kijavítottak volna valakit, ha rosszul beszélte a többiek nyelvét. Ezért aztán többféle orosz, ukrán és német beszéd létezett. Bármennyire meglepő, még ebben a toleráns környezetben is beleszövődött a politika az emberek nyelvhasználatába. A szovjet időkben hosszú éveken át, amikor orosz nagyanyám ukrán szomszédasszonyával beszélgetett, az orosz volt a közös nyelvük. Amikor azonban a változások után megérkeztem hozzá, és a település már Ukrajnához tartozott, a közös nyelv az ukrán lett. Anasztázia nagyanyám 90 éves volt, a szomszédasszonya pedig 91, szerették egymást és sokat áldoztak a másikért - a politikai változás azonban, ha tudat alatt is, beleszólt a nyelvükbe. Panek Sándor