Délmagyarország, 1999. december (89. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-31 / 304. szám

p 8 SZILVESZTER '99 PÉNTEK, 1999. DEC. 31. Tökrodeé Mogyoródon A falu legényeinek férfiasságpróbájaként „tökrodeót" rendeztek Alsó-Párosmogyoródon. A jelentkezők megpró­báltak minél hosszabb ideig a tüzes természetű tökökre pattanva fönnmaradni. A győztes a sátor mellett heverő valamennyi tököt betörte, és sikeresen gyűrte maga alá a vezértök szerepét betöltő óriást is. (Fotó: Karnok Csaba) A jóked­vű és poca­kos állator­vos a sörilla­tú kerthely­iségben ült (kese haja kék szinű befőttesgumival összefogva), és bíztatott bennünket, indul­junk csak a kocsija után, majd mutat ő nekünk pitbullt. A fo­tó a harci kutyákról szóló írás­hoz kellett. Tamás az állator­vos kocsijával ment, mi Robi autójával követtük őket a föl­dút fölvert porában. A tanyaudvaron csak egy korcs házőrző szaglászott kör­be minket, pitbullnak nyoma se látszott. Persze eszünkben se volt kiszállni, inkább fuldo­koltunk a fölforrósodott kocsi­ban. A háziak - egy középko­rú, meg egy fiatal nő - a házi­kó előtti fa árnyékából mére­gettek bennünket, szemükben a féleszűeknek kijáró, sajnálat­tal vegyes gyanakvással. Akkor a buzgó állatorvos botot ragadott, és berontott a A pitbull lehelete nyári konyhába. Ijesztő mor­gás, majd rövid robaj hallat­szott. Azt már tudtuk, hogy megvan a harci eb, de arra nem mertünk fogadni, hogy odabent ki nyeri az első fél­időt. Töprengésre nem sok időnk maradt, mert hirtelen kiszaladt az udvarra egy kedvetlen pit­bull, utána az orvos a bottal, és kergetni kezdte a kutyát, köz­ben pedig kiáltozott, hogy most fényképezzünk, ő majd ráveszi Normant (így hívták az állatot), hogy minél harciasabb képet vágjon. Dermedten ültünk, de miu­tán Norman az udvar hátsó fertályán futkosott, muszáj volt elhagyni menedékünket. Robi rám nézett, majd fényké­pezőgépével nyakában, el­szántan kilépett a kocsiból. Becsületből követtem példá­ját... Akkor Norman (aki egy sö­tétbarna, izomtorpedó formá­jú, potenciális gyilkosra ha­sonlított), érdeklődve bedugta a fejét az orvos kocsijába, amelynek ajtaját Tomi óvatla­nul résnyire nyitva hagyta. Mikor észrevette a hátulról közelítő kutyát, Tamás oly módon próbálta elhessegetni, hogy apró mozdulatokkal többször rácsukta Norman fe­jére az ajtót. (Ekkor én már újra Robi kocsijában ültem, de a két első ajtó nyitva ma­radt...) Mi tagadás: jót kacagtunk a kocsiajtóval fejbenyomott pit­bullon; de hamar ajkunkra fa­gyott a mosoly, mert villanás­nyi idő sem telt el, s Norman már mászott is be hozzám. A vezető felőli ajtón jött, átnyo­makodott a kormánykerék alatt, kikerülte a sebváltót, majd beékelődött a két térdem közé, és mintegy tizenöt centi­méternyi távolságról belelihe­gett a képembe. Ereztem izmai feszülését, lehelete forróságát. Mozdulni se mertem, egyik kezem úgy maradt fölemelve, ahogy épp ki akartam nyúlni az ablakon. Nem néztem a pit­bull szemébe (eszembe jutott, hogy az érzékeny lelkű harci kutyák támadó szándékként értékelik az ilyesmit, és igazá­ból nem akartam bántani sze­gényt). Megijedni se volt időm - olyan érzésem támadt, hogy mindez valaki mással történik. Aztán arra gondoltam, Nor­man vajon egyetlen harapással letépi-e a csuklómat, vagy el­rágicsál rajta egy darabig. A bottal hadonászó állator­vos meg közben újra azt ki­abálta Robinak, hogy „Most fényképezzen!" - de Norman addigra elunta a társaságomat, és áttaposva rajtam, kimászott az én ajtómon. Mikor a kutya az udvar túl­só felére ért, úgy vágódtunk be a kocsiba, mint bankrablók ak­ció után. Megúsztuk. De a fék­telen röhögés csak akkor tört ki belőlünk, amikor már a falu határát is elhagytuk. Nyilas Péter A padok csiripelik Az idő akkor még ősz volt, a hajam to­vábbra is barna, a fák szépen csi­ripeltek a verebeken, az aszfalt csipe­gette a magot a galambokról, az ég ráúszott a napra, a pa­dok ültek az embereken, a kutyák sétáltatták a nagyma­mákat, a fák lombjai meg­meg rezdítették a levegőt, s ha már így hozta, én is üldö­géltem egy kicsit a padon ebben a különleges világban. Látom ám, messziről mé­reget egy ember, tovább megy, megáll, újra rám néz, visszafordul, mintha várna valakit, de látom, csak töp­reng és töpreng valamin, amihez, úgy látszik, közöm van. Egyszer csak rászánja magát, és átvág a téren, egyenesen felém. Ilyenkor persze fölpattanhatna az em­ber, hogy el, de várjuk ki a végét, csak nem ront ajtóstul a házba. Ne haragudjon, kezdte, én azt hiszem ismerem magát, az újságnál dolgozik, igaz? Lehet, meglehet, válaszol­tam. Miben segíthetek? Hát, csak azt akartam mondani, vagyis kérdezni, hogy miért nem ír az újság arról a sok disznóságról, ami ebben a városban megy? Mire gon­dol, kérdeztem. Hát a sok disznóságra. De konkrétan, mondtam, mondjon valami konkrétat, mit hiányol? Hát, tudja, konkrétat azt nem tu­dok, mondja. Akkor meg hogy írjuk meg, kérdezem. A maga szakmája, válaszol­ja. Talán az enyém, mon­dom, de csak a konkréttal megyünk valamire. íijanak a korrupcióról meg a közjó el­rablásáról, mondja. Melyik­ről, kérdezem. Hát arról, ami itt van. Értse meg, uram, csak bizonyított dologról le­het, bizonyítani pedig nehéz­kes. Értem, mondja. Na, ak­kor meg, folytatja a pasas, ha nem lehet korrupcióról ír­ni, akkor nem próbálná meg helyette a fiamat valahogy benyomni az újsághoz? Podmaniczky Szilárd Ölik a tevéket! A Csörö­göt csak ko­molyan le­het venni. Erre apel­lált régi, jó barátom is, amikor fel­hívott, s öregember-hangon közölte velem, az éber, ins­pekciós újságíró munkatárs­sal, hogy... - Szabó úr! Ilyet még nem látott az életben! Itt tartott egy kis hatásszü­netet. Jól kitervelte. Gondol­jam csak át, mi az, amit nem láttam még ebben az életben. Sebesen járt az agyam, képek pörögtek le előttem, a rendkí­vülire koncentráltam, de semmi olyan különleges, a maga nemében példátlan ese­mény nem jutott az eszembe, ami velem történt, s ami a kétségbeesett öregember­hanggal egyenes arányban ál­lott volna. Miközben pörget­tem, újra megszólalt. - Szabó úr! Ölik a tevé­ket! -Hol? - Az ötös út mellett egy tanyán. Nézze, én megéltem már 82 évet, de ilyet még nem láttam. Azonnal jöjje­nek ki egy fotóriporterrel! - De hová menjünk? - Jönnek az ötös úton Kecskemétre. Kistelek után van egy kis erdő. Na, azután két-háromszáz méterre kell lefordulni balra. A földúton körülbelül öt kilométert kell menni. Ott egy jegenyésnél jobbra fordulnak, s az az út egyenesen abba a tanyába visz, ahol ölik a tevéket. Nézzék meg, mert ilyet még nem láttak! , Az öreg elmondása alap­ján lázas sietséggel rajzol­tam a térképet a kockás fü­zetembe, s hittem, hogy megtaláltam az év sztoriját, amikor a cimborám nyerítve felröhögött. Utóirat: Rá két napra az egyik bulvárlapban megje­lent, hogy egy bugaci tanyán ölik a Kaukázuson túlról származó tevéket, mert azo­kat betegségük miatt nem le­het továbbszállítani Német­országba. Szabó C. Szilárd Rapcsák-ügy, Made in Vásárhely... Ki ássa a lövészárkot? Szeged paprikájáról és szalámijáról, Makó hagymájáról, özv. Ku­gelstószer Ármin önjáró kapcájáról, Hódmezővá­sárhely városa pedig az úgynevezett Rapcsák­ügyröl híresült tovább 1999-ben. A vásárhelyi városháza önkormány­zati háborúja többhóna­pos csaták után sem fe­jeződött be, s szilveszteri lapunkban arról nyilat­kozik Vaják Etus, a nép­szerű Józsi néni, hogy a kristálygömbje szerint hogyan folytatódik az önkormányzati huzako­dás Csongrád megye második legnagyobb városában. Fegyelmi, polgármesteri állásból történő felfüggesz­tés, irodabezárás, lakatlefű­részelés, közigazgatási hiva­talból érkezezett levél, het­venhét rendbeli becsületsér­tés és sárdobálás. E vidám, „Ki nem nevet a végén?" cí­mű, önkormányzati társasjá­ték jegyében telt el az 1999­es esztendő Hódmezővásár­helyen. Visszaélésekkel vá­dolták, majd állásból is fel­függesztették dr. Rapcsák András polgármestert, aki ezek után mégvisszább élé­sekkel vádolta Túri József alpolgármestert és nem ke­vés társát. A szenátori testü­let pedig hol a házasságkötő teremben ülésezett, hol tele­víziónak nyilatkozott (netán azt figyelte, mit is mondott Rapcsák doktor a tévé nagy és száját tátó nyilvánossága előtt). Amikor pedig megje­lent egy lakatos a vásárhelyi főtér környékén, már Kan­csal Lajcsika, a rövidnadrá­gos flaszterhegesztő is tudta: már pedig itten bizonyos la­katok lefűrészelése követke­zik. A vásárhelyi önkormány­zati háború hosszas csatáro­zás után sem fejeződött be, ezért arra kértük Vaják Etust, a népszerű Józsi nénit és jósügyi menedzsert, árul­ja már el végre: mit üzen számunkra turbómeghajtású varázsgömbje Rapcsák-ügy­ben, 2000-re? - Sistergést látok, és Isten nyilának többrendbeli csap­kodását - húzta elő híres-ne­vezetes gömbjét a téglával rakott szoknyája alól Vaják Etus (ki Józsi néni...), miu­tán kipiszkált fogai közül egy alig használt, szovjet gyártmányú cukorrépakom­bájnt. Majd így folytatta: - Januárban vélhetőleg Túri alpolgármester bejelen­ti, hogy Rapcsák hazudik, majd lövészárkot ásat a vá­sárhelyi városháza első eme­leti vécéje elé, s innen indít­ja rohamra a vásárosnamé­nyi hagyományőrző huszá­rok motorizált páncélos dan­dárját. Rapcsák doktor a támadásra kilenc szemforga­tással, hat kiátkozással vála­szol, és bevásárol egy négy­ütemű lakateltávolító lánc­fűrészsort. Februárban meg­érkezik dr. Mózes Ervin közigazgatási hivatalvezető 169. és egyben 68. alkalom­mal utolsónak minősíthető figyelmeztető levele, amely­ben közli: amennyiben to­vábbra is, és mégis változat­lanul fennforog a tényálla­dék eszközlésének foganato­sítása, akkor Túri alpolgár­mester hat hétig térdepelhet pálinkában csíráztatott pat­togatott kukoricán, az ön­kormányzat meg úgy fel lesz oszlatva, hogy a fal, meg főtéri nagyharang adja a másikat - suttogta mély, sivatagi oroszlánhangján a derék jósnő. Ezt követően Vaják Etus emígyen fordította le a va­rázsgömb szavait: - Márciusban a Rapcsák­ellenes erők szögesdrótot fe­szítenek ki a vásárhelyi vá­rosháza díszterme körül, míg Rapcsák doktor sár he­lyett a főtérről felszedett díszburkolat néhány négy­zetméterével dobálja meg Túri alpolgármestert, aki Rapcsák szerint addig lesz temetkezési vállalkozó, amíg sírba nem viszi Vásár­helyt. Áprilisban két elkerü­lő út is épül Vásárhelyen. Az egyiken Túri kerülgeti el Rapcsákot, a másikon a vá­rosházára gyakori vendég­ként visszatérő fűrészes em­ber a polgármester szobájára rendszeresített lakatokat. Májusban újabb hírnök jő majd Szegedről Mózes dok­tor üzenetével, aki 49 olda­las levélben foglalja össze a Rapcsák-ügy legrövidebb, de még értelmezhető tényál­lását. Júniusban lesz, aki a városháza dísztermében bel­ügyminiszterrel, és lesz, aki franciakulccsal fenyeget, míg júliusban... És a derék jós, Etus (má­soknak szeretett Józsi né­ni...) csak mondta, csak mondta. S talán még most is Vásárhely szebb jövőjét vá­zolja föl varázsgömbjének segítségével, hacsak rá nem lakatolták az ajtót. A riport­nak viszont teijedelmi okok­ból vége. De kinek mond­jam, hogy fuss el véle?... Bátyi Zoltán Becsapós aranyhal A népmesei hagyományokkal ellentétben, nem teljesítette ígéretét az Oroszlán­szagú-tóból kifogott aranyhal. A kezdetben még csupán tenyérnyi méretű halacska azzal kecsegtette az öt horgán táncoltató vándorlegényt, hogy kívánatos király­kisasszonnyá változik. Ezzel ellentétben, a huncut hal már az első puszitól nőni kezdett, s a további cuppogtatásoktól csak még nagyobb és csúnyább lett. (Lapzártakor a pusszantgatás még javában zajlott.) (Fotó: Schmidt Andrea)

Next

/
Oldalképek
Tartalom