Délmagyarország, 1999. december (89. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-31 / 304. szám

p 8 SZILVESZTER '99 PÉNTEK, 1999. DEC. 31. Tökrodeé Mogyoródon A falu legényeinek férfiasságpróbájaként „tökrodeót" rendeztek Alsó-Párosmogyoródon. A jelentkezők megpróbáltak minél hosszabb ideig a tüzes természetű tökökre pattanva fönnmaradni. A győztes a sátor mellett heverő valamennyi tököt betörte, és sikeresen gyűrte maga alá a vezértök szerepét betöltő óriást is. (Fotó: Karnok Csaba) A jókedvű és pocakos állatorvos a sörillatú kerthelyiségben ült (kese haja kék szinű befőttesgumival összefogva), és bíztatott bennünket, induljunk csak a kocsija után, majd mutat ő nekünk pitbullt. A fotó a harci kutyákról szóló íráshoz kellett. Tamás az állatorvos kocsijával ment, mi Robi autójával követtük őket a földút fölvert porában. A tanyaudvaron csak egy korcs házőrző szaglászott körbe minket, pitbullnak nyoma se látszott. Persze eszünkben se volt kiszállni, inkább fuldokoltunk a fölforrósodott kocsiban. A háziak - egy középkorú, meg egy fiatal nő - a házikó előtti fa árnyékából méregettek bennünket, szemükben a féleszűeknek kijáró, sajnálattal vegyes gyanakvással. Akkor a buzgó állatorvos botot ragadott, és berontott a A pitbull lehelete nyári konyhába. Ijesztő morgás, majd rövid robaj hallatszott. Azt már tudtuk, hogy megvan a harci eb, de arra nem mertünk fogadni, hogy odabent ki nyeri az első félidőt. Töprengésre nem sok időnk maradt, mert hirtelen kiszaladt az udvarra egy kedvetlen pitbull, utána az orvos a bottal, és kergetni kezdte a kutyát, közben pedig kiáltozott, hogy most fényképezzünk, ő majd ráveszi Normant (így hívták az állatot), hogy minél harciasabb képet vágjon. Dermedten ültünk, de miután Norman az udvar hátsó fertályán futkosott, muszáj volt elhagyni menedékünket. Robi rám nézett, majd fényképezőgépével nyakában, elszántan kilépett a kocsiból. Becsületből követtem példáját... Akkor Norman (aki egy sötétbarna, izomtorpedó formájú, potenciális gyilkosra hasonlított), érdeklődve bedugta a fejét az orvos kocsijába, amelynek ajtaját Tomi óvatlanul résnyire nyitva hagyta. Mikor észrevette a hátulról közelítő kutyát, Tamás oly módon próbálta elhessegetni, hogy apró mozdulatokkal többször rácsukta Norman fejére az ajtót. (Ekkor én már újra Robi kocsijában ültem, de a két első ajtó nyitva maradt...) Mi tagadás: jót kacagtunk a kocsiajtóval fejbenyomott pitbullon; de hamar ajkunkra fagyott a mosoly, mert villanásnyi idő sem telt el, s Norman már mászott is be hozzám. A vezető felőli ajtón jött, átnyomakodott a kormánykerék alatt, kikerülte a sebváltót, majd beékelődött a két térdem közé, és mintegy tizenöt centiméternyi távolságról belelihegett a képembe. Ereztem izmai feszülését, lehelete forróságát. Mozdulni se mertem, egyik kezem úgy maradt fölemelve, ahogy épp ki akartam nyúlni az ablakon. Nem néztem a pitbull szemébe (eszembe jutott, hogy az érzékeny lelkű harci kutyák támadó szándékként értékelik az ilyesmit, és igazából nem akartam bántani szegényt). Megijedni se volt időm - olyan érzésem támadt, hogy mindez valaki mással történik. Aztán arra gondoltam, Norman vajon egyetlen harapással letépi-e a csuklómat, vagy elrágicsál rajta egy darabig. A bottal hadonászó állatorvos meg közben újra azt kiabálta Robinak, hogy „Most fényképezzen!" - de Norman addigra elunta a társaságomat, és áttaposva rajtam, kimászott az én ajtómon. Mikor a kutya az udvar túlsó felére ért, úgy vágódtunk be a kocsiba, mint bankrablók akció után. Megúsztuk. De a féktelen röhögés csak akkor tört ki belőlünk, amikor már a falu határát is elhagytuk. Nyilas Péter A padok csiripelik Az idő akkor még ősz volt, a hajam továbbra is barna, a fák szépen csiripeltek a verebeken, az aszfalt csipegette a magot a galambokról, az ég ráúszott a napra, a padok ültek az embereken, a kutyák sétáltatták a nagymamákat, a fák lombjai megmeg rezdítették a levegőt, s ha már így hozta, én is üldögéltem egy kicsit a padon ebben a különleges világban. Látom ám, messziről méreget egy ember, tovább megy, megáll, újra rám néz, visszafordul, mintha várna valakit, de látom, csak töpreng és töpreng valamin, amihez, úgy látszik, közöm van. Egyszer csak rászánja magát, és átvág a téren, egyenesen felém. Ilyenkor persze fölpattanhatna az ember, hogy el, de várjuk ki a végét, csak nem ront ajtóstul a házba. Ne haragudjon, kezdte, én azt hiszem ismerem magát, az újságnál dolgozik, igaz? Lehet, meglehet, válaszoltam. Miben segíthetek? Hát, csak azt akartam mondani, vagyis kérdezni, hogy miért nem ír az újság arról a sok disznóságról, ami ebben a városban megy? Mire gondol, kérdeztem. Hát a sok disznóságra. De konkrétan, mondtam, mondjon valami konkrétat, mit hiányol? Hát, tudja, konkrétat azt nem tudok, mondja. Akkor meg hogy írjuk meg, kérdezem. A maga szakmája, válaszolja. Talán az enyém, mondom, de csak a konkréttal megyünk valamire. íijanak a korrupcióról meg a közjó elrablásáról, mondja. Melyikről, kérdezem. Hát arról, ami itt van. Értse meg, uram, csak bizonyított dologról lehet, bizonyítani pedig nehézkes. Értem, mondja. Na, akkor meg, folytatja a pasas, ha nem lehet korrupcióról írni, akkor nem próbálná meg helyette a fiamat valahogy benyomni az újsághoz? Podmaniczky Szilárd Ölik a tevéket! A Csörögöt csak komolyan lehet venni. Erre apellált régi, jó barátom is, amikor felhívott, s öregember-hangon közölte velem, az éber, inspekciós újságíró munkatárssal, hogy... - Szabó úr! Ilyet még nem látott az életben! Itt tartott egy kis hatásszünetet. Jól kitervelte. Gondoljam csak át, mi az, amit nem láttam még ebben az életben. Sebesen járt az agyam, képek pörögtek le előttem, a rendkívülire koncentráltam, de semmi olyan különleges, a maga nemében példátlan esemény nem jutott az eszembe, ami velem történt, s ami a kétségbeesett öregemberhanggal egyenes arányban állott volna. Miközben pörgettem, újra megszólalt. - Szabó úr! Ölik a tevéket! -Hol? - Az ötös út mellett egy tanyán. Nézze, én megéltem már 82 évet, de ilyet még nem láttam. Azonnal jöjjenek ki egy fotóriporterrel! - De hová menjünk? - Jönnek az ötös úton Kecskemétre. Kistelek után van egy kis erdő. Na, azután két-háromszáz méterre kell lefordulni balra. A földúton körülbelül öt kilométert kell menni. Ott egy jegenyésnél jobbra fordulnak, s az az út egyenesen abba a tanyába visz, ahol ölik a tevéket. Nézzék meg, mert ilyet még nem láttak! , Az öreg elmondása alapján lázas sietséggel rajzoltam a térképet a kockás füzetembe, s hittem, hogy megtaláltam az év sztoriját, amikor a cimborám nyerítve felröhögött. Utóirat: Rá két napra az egyik bulvárlapban megjelent, hogy egy bugaci tanyán ölik a Kaukázuson túlról származó tevéket, mert azokat betegségük miatt nem lehet továbbszállítani Németországba. Szabó C. Szilárd Rapcsák-ügy, Made in Vásárhely... Ki ássa a lövészárkot? Szeged paprikájáról és szalámijáról, Makó hagymájáról, özv. Kugelstószer Ármin önjáró kapcájáról, Hódmezővásárhely városa pedig az úgynevezett Rapcsákügyröl híresült tovább 1999-ben. A vásárhelyi városháza önkormányzati háborúja többhónapos csaták után sem fejeződött be, s szilveszteri lapunkban arról nyilatkozik Vaják Etus, a népszerű Józsi néni, hogy a kristálygömbje szerint hogyan folytatódik az önkormányzati huzakodás Csongrád megye második legnagyobb városában. Fegyelmi, polgármesteri állásból történő felfüggesztés, irodabezárás, lakatlefűrészelés, közigazgatási hivatalból érkezezett levél, hetvenhét rendbeli becsületsértés és sárdobálás. E vidám, „Ki nem nevet a végén?" című, önkormányzati társasjáték jegyében telt el az 1999es esztendő Hódmezővásárhelyen. Visszaélésekkel vádolták, majd állásból is felfüggesztették dr. Rapcsák András polgármestert, aki ezek után mégvisszább élésekkel vádolta Túri József alpolgármestert és nem kevés társát. A szenátori testület pedig hol a házasságkötő teremben ülésezett, hol televíziónak nyilatkozott (netán azt figyelte, mit is mondott Rapcsák doktor a tévé nagy és száját tátó nyilvánossága előtt). Amikor pedig megjelent egy lakatos a vásárhelyi főtér környékén, már Kancsal Lajcsika, a rövidnadrágos flaszterhegesztő is tudta: már pedig itten bizonyos lakatok lefűrészelése következik. A vásárhelyi önkormányzati háború hosszas csatározás után sem fejeződött be, ezért arra kértük Vaják Etust, a népszerű Józsi nénit és jósügyi menedzsert, árulja már el végre: mit üzen számunkra turbómeghajtású varázsgömbje Rapcsák-ügyben, 2000-re? - Sistergést látok, és Isten nyilának többrendbeli csapkodását - húzta elő híres-nevezetes gömbjét a téglával rakott szoknyája alól Vaják Etus (ki Józsi néni...), miután kipiszkált fogai közül egy alig használt, szovjet gyártmányú cukorrépakombájnt. Majd így folytatta: - Januárban vélhetőleg Túri alpolgármester bejelenti, hogy Rapcsák hazudik, majd lövészárkot ásat a vásárhelyi városháza első emeleti vécéje elé, s innen indítja rohamra a vásárosnaményi hagyományőrző huszárok motorizált páncélos dandárját. Rapcsák doktor a támadásra kilenc szemforgatással, hat kiátkozással válaszol, és bevásárol egy négyütemű lakateltávolító láncfűrészsort. Februárban megérkezik dr. Mózes Ervin közigazgatási hivatalvezető 169. és egyben 68. alkalommal utolsónak minősíthető figyelmeztető levele, amelyben közli: amennyiben továbbra is, és mégis változatlanul fennforog a tényálladék eszközlésének foganatosítása, akkor Túri alpolgármester hat hétig térdepelhet pálinkában csíráztatott pattogatott kukoricán, az önkormányzat meg úgy fel lesz oszlatva, hogy a fal, meg főtéri nagyharang adja a másikat - suttogta mély, sivatagi oroszlánhangján a derék jósnő. Ezt követően Vaják Etus emígyen fordította le a varázsgömb szavait: - Márciusban a Rapcsákellenes erők szögesdrótot feszítenek ki a vásárhelyi városháza díszterme körül, míg Rapcsák doktor sár helyett a főtérről felszedett díszburkolat néhány négyzetméterével dobálja meg Túri alpolgármestert, aki Rapcsák szerint addig lesz temetkezési vállalkozó, amíg sírba nem viszi Vásárhelyt. Áprilisban két elkerülő út is épül Vásárhelyen. Az egyiken Túri kerülgeti el Rapcsákot, a másikon a városházára gyakori vendégként visszatérő fűrészes ember a polgármester szobájára rendszeresített lakatokat. Májusban újabb hírnök jő majd Szegedről Mózes doktor üzenetével, aki 49 oldalas levélben foglalja össze a Rapcsák-ügy legrövidebb, de még értelmezhető tényállását. Júniusban lesz, aki a városháza dísztermében belügyminiszterrel, és lesz, aki franciakulccsal fenyeget, míg júliusban... És a derék jós, Etus (másoknak szeretett Józsi néni...) csak mondta, csak mondta. S talán még most is Vásárhely szebb jövőjét vázolja föl varázsgömbjének segítségével, hacsak rá nem lakatolták az ajtót. A riportnak viszont teijedelmi okokból vége. De kinek mondjam, hogy fuss el véle?... Bátyi Zoltán Becsapós aranyhal A népmesei hagyományokkal ellentétben, nem teljesítette ígéretét az Oroszlánszagú-tóból kifogott aranyhal. A kezdetben még csupán tenyérnyi méretű halacska azzal kecsegtette az öt horgán táncoltató vándorlegényt, hogy kívánatos királykisasszonnyá változik. Ezzel ellentétben, a huncut hal már az első puszitól nőni kezdett, s a további cuppogtatásoktól csak még nagyobb és csúnyább lett. (Lapzártakor a pusszantgatás még javában zajlott.) (Fotó: Schmidt Andrea)