Délmagyarország, 1999. november (89. évfolyam, 254-279. szám)

1999-11-20 / 271. szám

SZOMBAT, 1999. Nov. 20. AZ ÜGY 7 a szép kádári évek, a puha diktatúra történetéhez 'láp, • H A'A ZZ- ^ ^ d'f-% ^rzz Hk-i w^ou WI^WI. "-f (J Qf -'•'•' :• UXAXOCA. I—• -- - - — Q CJ ' - ny "UCI - % fa- p * \p4JLftcXj —— d - ~ yö'í iLifi'-d: JtJUU ~ , LUvMécJj- <Á ____ ^ .^Jjltu. ÍX. v^okM-ycUfLs ^"U.^p1'"!"?- Ssfad^ StUczléM^ ex^Sí Á> LAZiUcJUcC UéJria t/tuos btLt^ &LAZ. . úJ'io.'íiL.CEtsvJ^ÚoC ^^^^^^^ ÜeucU^ ifi* — — f a. íkí^ tuiotuJog: —. , . _ _ _ iCi^oku., Acud t&l ^eu^úL^b "AfoZu^/^ Ooiétox.tai' 4S^J V cJJ^JLoxj^ c^J^, W9.1 10. ;• M -"p Lí.L-..,:.,.:...— k-kWVl 4 Szekszárdi besúgójelentés Baka Istvánról 1987-ból. (Forrás: Történeti Hivatal) vetkező részlet is 1981. december 28-án: „...Baka István szegedi költő-tanítványát tájékoztatta az írószövetség közgyűléséről (ti. Ilia Mihály - a szerk.). Elmondta neki, hogy a pártközpont tudományos osztályán dolgozik egy Szántó nevű volt tanítványa, aki közölte vele, hogy az írószövetségi új választmány zártülésén elhangzottakat a szomszéd szobában a pártközpont illetékesei hangosítón meghallgatták. Véleménye szerint azért tették a pártközpontba a közgyűlést, hogy technikailag meg tudják oldani a lehallgatást." 1974. október 16-án jelentés van arról, hogy Ilia Mihály lakásán „3/a rendszabályt" vezettek be, vagyis poloskát szereltek a telefonba. „Az intézkedés eredményes volt. Megállapítottuk, hogy nevezett szoros kapcsolatot tart Péter László szegedi lakossal, akit ellenforradalmi tevékenységért 8 hónapi szabadságvesztésre Ítéltek. Péter jugoszláviai útja során üzenetek továbbítására vállalkozott a célszemély és jugoszláviai kapcsolatai között." (Péter László szerint ez mindössze üdvözletek továbbítása lehetett.) Ilia Mihály visszaemlékezése szerint lakásába úgy jutottak be, hogy középiskolás gyermekei táskájából ellopták és lemásolták a kulcsot. Előkerült az a jelentés is, amelyben a III/III-as osztály elégedetten konstatálja: sikerült kinyomozniuk (!), melyik gimnáziumba járnak Ilia Mihály gyermekei. Egy telefonos lehallgatás alapján készült jelentés még későbbről: „1987. szeptember 23-án 18.01 órakor a «Szerkesztő» (Ilia Mihály - a szerk.) fedőnevű bizalmas nyomozás célszemélye telefonon keresi Baka István szegedi költőt, a Kincskereső című folyóirat munkatársát. Beszélgetésük során az alábbiakat közli vele: Megkapták a válaszlevelet Tabajdi Csabától, aki közölte, hogy támogatja a «Szerkesztő» által javasolt áttelepülési ügy támogatását. A levél végén Tabajdi üdvözletét küldi Baka Istvánnak, és gratulál fordításaihoz, melyek megjelenését rendszeresen figyelemmel kíséri. Aláírás: Babarczi István r. hdgy., Balog Viktor r. szds. osztályvezető." A jelentéseket gyakran teátrális hangvételű záradék követi, rendszerint inkább azért, hogy a nyomozást végző tisztek igazolhassák munkájuk fontosságát: „A Péter Lászlóról adott információk értékesek, mivel több budapesti kapcsolatához fűződő barátság eredetét tisztázza." „Az ügyben Ilia Mihály és társai ellenséges tevékenységét és dokumentálását tovább folytatjuk." Magánjellegű azonosítások A törvény szerint a Történeti Hivataltól bárki kérvényezheti a rá vonatkozó dokumentumok kiadását. A kérvényező olyan másolatot kap kézhez, amelyben nemcsak besúgója fedőnevét tették olvashatatlanná, hanem a jelentésben előforduló neveket, néha a megfigyeltét is. Legtöbbször a jelentéseknek csak egyes rá vonatkozó passzusait közlik, s így az áldozat számára a jelentés néha alig több szöveges rejtvénynél. A dokumentum eredetije csak kutatási célból vizsgálható: ebben az esetben a nevek és az informátor fedőneve is olvasható, ám utóbbit a kutató elvileg semmilyen publikációban nem fedheti fel. Az elmúlt hónapokban kipattant ügyekből világos, hogy a kutatás folyamán megismert nevek végül informálisan továbbkerülnek. A besúgó „házi jellegű" azonosításához a jelentésben szereplő nevek és a szituáció felidézése együtt visz közelebb. Mivel egy informátor legtöbbször egy társaság több tagjáról is szállított információkat, kilétének kikövetkeztetéséhez hozzásegít az is, ha azonos munkahelyen, egyazon társaságban megfigyelt személyek egyeztetik megfigyelési dokumentumaikat. Ez a tendencia már nemcsak Budapesten, de Szegeden is megindult, az egykori ellenzéki és alternatív körökben, valamint a Tiszatáj egykori szerzői körében. A Subások ügy egyik jelentése egy közös autóutazás alatt lezajlott beszélgetésről számol be. A Somogyikönyvtár mikrobuszában Ilia Mihály, Péter László és még többek társaságában ott ült az informátor is, akinek fedőneve szerepel a jelentésben. Részlet a jelentésből: „A kocsiban utazott Tóth Béla, CSANÁDI (a besúgó fedőneve - a szerk.), Ilia Mihály, magánügyük intézésére magukkal vitték Péter Lászlót, Grezsa Ferencet és Apró Ferenc ügyvédet. Péter, Ilia és Apró az egész utat szakmai kérdésekről folyó vitával töltötték. Mindhármukra jellemző az a Szegeddel kapcsolatos aprólékos filológiai tudás, ami a kívülálló számára már szőrszálhasogatás. E beszélgetésük témája is az volt főként, hogy ki kinek a leszármazottja, melyik napon, hol született, stb. A másik fő téma, elsősorban Péter és Ilia között a nyugati magyar emigráns irodalom volt. Könnyű László, Tűz Tamás nevét emlegették. A beszélgetésből kivehető volt, hogy Péter fel akar zárkózni e téren Ilia mellé, nyugati irodalmi szakértőnek akar látszani, a Vasváry-hagyatékra és megszervezésében játszott érdemekre hivatkozva. Említésre méltó mozzanata volt beszélgetésüknek, amikor Apró ügyvéd megkérdezte Iliától, hogy döntött-e már abban, hogy kiutazik-e Bécsbe a Sütőnek járó Herder-díj átadására. Ilia válasza nehezen eldönthető volt. Valami olyasmit mondott, hogy nagyon szeretne már kiutazni, és el kellene már indítani az útlevélkérelmet. Ebből viszont nem lehetett megállapítani, hogy végleges döntése mi." A rosszmájú informátor balszerencséjére előkerült az egyik utas korabeli zsebnaptára, amelynek dátum szerinti lapján megörökítette az együtt utazók nevét. így könnyűszerrel ki lehetett következtetni a besúgó kilétét, és ezt a CSANÁDI fedőnév alatt leadott többi jelentés is valószínűsíti. Egy másik esetben az ügynök még fényképet is készített egy társaságról; ennek csak az volt a hátránya, hogy éppen ő maradt le a képről, és ezzel vált azonosíthatóvá. Péter László aktájában pedig van olyan jelentés is, amelyben nyíltan leírják: ő szerkesztette a titkos megbízott könyvtári kiadványát. A dossziékban olyan eset is előfordult, hogy az ügynöki jelentés, amely történetesen egy irodalmi találkozóról szólt, másnap mutatis mutandis - aláírt tudósításként jelent meg az újságban. Péter László egy másik embere úgy lett azonosítható, hogy olyan cikksorozat tervéről jelentett, amely később nem valósult meg, tehát amelyről egyedül besúgója tudott. Levél besúgóinkhoz Ilia Mihályról az eddig megkapott iratok szerint 13 ember írt jelentéseket, s közülük négyet azonosított. Péter László 8 informátorból 4 kilétére jött rá. Sem az érintettekkel, sem e lap újságírójával nem közölték az eredményt. A felismert informátorok között van aki politikai tisztséget is visel (nem Szegeden). Viszont a két tanár aktív hallgatói közül senki nem lett besúgó. Azonosított ügynökeik között mindketten tudnak olyan embert, akit értékesnek tartanak, és akiről megrendítő volt megtudni az igazat. „Gyónással" senki nem jelentkezett még, pedig az illetők között van, akivel gyakran találkoznak. Ilia Mihály azt vallja: „Senkivel nem fogom megszakítani a kapcsolatot, ha kiderül róla. Nem megbocsátás ez, hiszen látom az anyagokból, hogy némelyik rosszindulatú volt, ami nem lett volna kötelező. Inkább annak a belátása, hogy mindannyian nehéz helyzetben voltunk. Én a magam pályáját futottam így is. Az a karrier, amit elképzeltem magamnak sose volt több, mint a katedra." Ilia Mihály besúgói között csak egyet talált, akinek jelentésében „nem a beszervezett kisember vergődése, hanem egy ügynök nagyvonalúsága mutatkozott meg". Péter László 1999. május 28-án Levél besúgóinkhoz címmel az Élet és Irodalomban arra kérte a rájuk állított titkos ügynököket, hogy Írói módon számoljanak be az utókornak beszervezésük körülményeiről. „Nem olyan személyes vallomásra gondoltam, mint Tar Sándoré. írjanak elbeszélést vagy verset, mondják el, mivel zsarolták, kényszerítették őket, hogyan mentek el a titkos lakásra, milyen módszerrel adták át jelentéseiket a Tisza-parton sétálva... Többet nem kértem tőlük. Elég, ha személyüktől eltávolítva, művészi formában számolnak be arról, ami történt." Mindeddig senki nem reagált. A Ceausescu-rendszer idején az erdélyi magyarok között védettséget jelentett, ha az informátor „beszélt". Környezetében elterjesztette magáról, hogy beszervezték, és fgy elérte, hogy a megfigyelt körök nem avatták bizalmukba, legfeljebb néhány „egyeztetett" információt tudott eljuttatni. Ezzel a módszerrel előbb-utóbb a szolgálat is leszállt róla és viszonylag ép lelkiismerettel megúszhatta a dolgot. Az erdélyiek óvatos realitásérzéke - Ilia Mihály kifejezésével: török-politikája - a magyar besúgói gyakorlatban, talán a rendszer puhasága miatt, nem nagyon teijedt el. A beszervezések drámai problémája, hogy azok az állambiztonsági tisztek, akik a zsarolást folytatták, a legteljesebb törvényi védettséget élvezik. Miután a III/III-as osztályokat 1989-ben feloszlatták, az állomány a rendőrséghez került vagy letette az egyenruhát. Sorsukról legfeljebb csak szóbeli híreket lehet szerezni: a Subások ügyben tevékenykedők közül például van olyan is, aki alkoholistává vált, és egy szegedi kocsma körül látni kéregetni. A Csongrád megyei III/HI-as csoport utolsó vezetője viszont - Kassákból doktorált a szegedi egyetemen! - értesülések szerint Budapesten egy vagyonőrzési vállalkozás jómódú tulajdonosa lett. Lehetetlen őt megközelíteni a múlttal kapcsolatos kérdésekkel. A felemás törvény Időközben elkezdődött a dokumentumok történeti jellegű publikálása is. A dossziékat állandóan nyitva tartó folyóiratok publikációin kívül olyan kötetek születtek, mint Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyve (Magvető, 1995), vagy Szilágyi Sándor: A Hétfői Szabadegyetem és a III/I1I című könyve (Új mandátum, 1999). Utóbbi szerző vezetésével a tervek között szerepel egy szegedi dokumentumgyűjtemény elkészítése is. További jelentések és további besúgók tartozhatnak még az egykori szegedi Szabadegyetem szervezői, többek között Odorics Ferenc, Takács József, Szilágyi Sándor, Molnár Imre, Gonda István, Jankó Attila, Csapó Balázs, Bárdi Nándor és sokan mások tevékenységéhez. A „téglák" neve azonban így is csak magánhasználatban marad: közlésben nem láthat napvilágot. Szabályos, név szerinti közlés esetében a jelenlegi törvények alapján az egykori ügynök könynyűszerrel pert nyerhet áldozata ellen, még akkor is, ha ő maga bizonyíthatóan besúgó volt. Ebben a helyzetben sem elrejteni, sem közzétenni nem lehet a névvel ellátott információkat: a két állapot között, a szóbeliség útján terjednek. A polarizálódott magyar szellemi-politikai közélet viszonyai között ez máris érezteti hatását. Ennél is nagyobb baj, hogy a „suttogó propaganda" a nagy gazembereknek kedvez, mert nevük elvegyülhet a kényszerből, zsarolással beszervezett, esetleg csak néhány jelentést író, netán ártatlanul emlegetett személyeké között. Nem nehéz megjósolni, hogy a megfigyelési dokumentumok kikérésével és publikálásával egyre több lehetőség lesz majd az adatok egyeztetésére és a „magánhasználatban" egyre több név forog majd. A felemás törvény szülte kényes helyzet olyan légkört teremthet, amelyben könnyű összemosni a besúgás indítékait és fokozatait. Jobb esetben viszont - bár a törvény szelleme ellenére - az is elképzelhető, hogy az előkerülő dokumentumok a Tar Sándoréhoz hasonló újabb nyilvános gyónásokat indítanak majd el. Igaz, Péter László meddő felhívása a példa rá: az önelszámolás nehezen megy. Az egykori beszervezettek többsége ma olyan szakmában dolgozik, amelyhez a közösség bizalma szükséges. De a hallgatás is kockázatos: nem lehet tudni, a Parlament mikor fogadja el az időnként megújuló törvénymódosítási javaslatok valamelyikét, és teszi nyílttá a nevek közlését. Azok a szép idők... „Elodázhatatlan erkölcsi kötelességünk - írja Kenedi János - azokkal megosztani az ismereteket, akik mitsem tudnak arról, hol is éltek a Kádár-korszakban. Joguk van az ismerethez. A Kádár-rendszer működési mechanizmusainak feltárása pedig a legcsekélyebb hozzájárulás szellemi kárpótlásukhoz, hiszen az eltitkolt információk hiányoznak társadalmi önismeretükből." Az állambiztonsági szervek operatív nyilvántartójában Magyarországon még 1989-ben is 164 900 főről vezettek dossziét. Ilia Mihály megfigyelését csak 1989 nyarán fejezték be. Június 6-án még a következő mondat szerepel róla: „szoros kapcsolatban áll a nyugati emigráció hazánkkal ellenséges magatartást tanúsitó képviselőivel". Panelt Sándor • A cikkhez felhasznált dokumentumok a Történeti Hivatal által a megfigyelések áldozatainak, Ilia Mihálynak, Péter Lászlónak, illetve Baka István özvegyének megküldött iratok közül valók. Börtönirodalmunk erős ága lehetne a besúgóirodalom, ha a beszervezett emberek (írók, költők, szerkesztők, gyóntatásban jártas papok és mások) Tar Sándorhoz hasonlóan papírra vélnék beszervezésük körülményeit, hogy mivel és miképpen voltak zsarolhatóak, milyen érzés volt egy baráti beszélgetés után otthon a család elől is elbújni, és megírni, hogy mi volt a téma, mit gondol a testi-leüci jó barát a Varsói Szerződésről, Kádár elvtársról, a tavaszról, meg azt is, hogy még kik ülték körül meghitten az asztalt, és ők miről beszéltek. Milyen érzés volt másnap bevinni a kész művet az alezredes elvtársnak, s elgondolni, milyen nagy emberek fogják olvasni majd a míves mondatokat? Ne higgyük, hogy a besúgóirodalom lapjain mindenki szorongásairól számolna be, ahogyan Tar Sándor, az Élet és Irodalom múltheti számában. Miért épp a besúgóseregben ne lettek volna örömkatonák, akik önként s dalolva csukaszürkéztek ? Persze, a besugóirodalom műveléséhez nagy lelkierő, fokozott báA besúgóirodalom lapjai torság kellene, hisz pontosan ez az a helyzet, amelyben a szerző nem a mások bűneit vallja be, hanem a sajátjait, ami sokkal nehezebb. Nem hiszem azonban,- hogy Tar Sándornak sok követője lesz Különösen nem a beszervezők közül, pedig nem csak a rab, a foglár is a börtönirodalom esélyes alkotója lehetne, ha venné a bátorságot egy is, hogy beszámoljon annak a felsőbbrendű érzésnek a természetéről, hogy milyen az, amikor valakire ráfordíthatja a kulcsot. Milyen érdekes volna, ha jelentkezne a Tar emlegette, B. L. monogramra hallgató alezredes, és ő is megírná az Élet és Irodalomban, hogyan szervezte be Tar Sándort, milyen volt a fárasztó nap után, a jól végzett munka örömével meginni a tiszti klubban egy láda sört, és azon tépelődni eközben, hogy ki lehetne a következő áldozat. Az alezredes azonban nem elérhető, így nem lehet megrendelni tőle az írást. És egyik alezredes - alhadnagy, százados, tábornok... - sem érhető el. Miközben a magyar társadalom, s benne különösképp az értelmiségiek világa, egyre inkább elfertőződik a találgatásoktól, hogy vajon melyik mártír volt közülünk valójában besúgó, aközben az alezredesekkel senki nem foglalkozik. Azóta már talán nem is alezredesek, hanem beszervezési ismereteik, hálózati tudományuk, kukkolási szakösztöneik elismeréseképp előléptették őket. Tisztul a testület. A szerencsétlen Tar Sándor önvall, hogy milyen pokoli volt az élete azokban az években, amikor jelentésírásra kényszerítették. Az alezredes-ezredes ellenben nem érhető el, s talán tábornok is már. Pontosan olyan ez, mint a sortűzperek, a közkatonákat bíróság elé állítják, Biszku Béla és tsai pedig demokratikus nyugalomban élvezik az államtitok nyújtotta békés öregkort. A jogrend a kisebb-nagyobb átalakítások után is védi a régi-új bűnösöket. Ismerek egykori ellenzékit, aki az 1986 és 1989 vége között keletkezett irataiból egyet sem kapott meg, mi több, anyagának ezt a részét a Történeti Hivatalba beengedélyezett, kevés kiválasztott kutató sem nyithatja fel Nem tudni, miért nem, és ez a nemtudás újra csak továbbfertőző találgatásokra ad lehetőséget: vajon nem azért van-e a tiltás, mert azokban a jelentésekben, illetve a jelentések szerzői között a „demokratikus" Magyarország közismertjei szerepelnek? Hiszen ha egy jelentés kijön a Történeti Hivatalból, a jelentett eseményből ki lehet következtetni, hogy kit rejt a fedőnév, ki volt a besúgó. Segít ebben a besúgónévadás természete is, a beszervezők szívesen adtak földrajzi neveket. Ha a háromperhármas ügynök például az egykori Csanád vármegye területén született, akkor Csanádi fedőnevet kaphatott. Ha, mondjuk, Tihanyba küldték az első „munkára", akkor Tihanyi fedőnéven kérhették tőle a „próbajelentést". A másik ügynököt meg netán az anyósa vezetéknevén vették lajstromba, de szívesen választottak nevet a foglalkozás szerint is: ha hivatása pap, akkor fedőneve Pap... Lassan, titokfelfedéseken át terjedő ismeretek után megdőlt az a legenda is, hogy MSZMP-tagot nem lehetett beszervezni. Bizony lehetett. Csupán a területileg illetékes párttitkár hallgatása kellett hozzá, semmi más, hisz hogyan is lehetne elképzelni a pártállamról, hogy épp saját élcsapatát ne akarta volna megfigyelni? Erre pedig kizárólag párttagok jöhettek szóba, mert csakis ők lehettek jelen azokon a gyűléseken, amelyeken a pártonkívüliek nem vehettek részt. És ha a besúgó párttag a megfelelő pillanatban az MSZMP-ből átigazolt az MSZP-be, a rendszerváltó parlamentbe is bejutott, a más pártokba beléptetett többi besúgóval együtt, már nem fedőnéven Tihanyi, Csanádi stb -, hanem igazi nevén, és kifényesedett a szőre, meggazdagott, megtollasodott azon, amibe Tar Sándor, s a hozzá hasonló áldozatok beleszegényedtek, fizikailag és lelkileg tönkrementek. Bármekkora is a titkolódzás, bárhogy védik is magukat új törvényeikkel a régi háromperhármasok, előbb-utóbb az az antológia is megfog majd jelenni, amelynek ez lesz a címe: Besúgók parlamenti beszédei. Még egy kicsit bujkálhatnak.