Délmagyarország, 1999. október (89. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-07 / 234. szám

CSÜTÖRTÖK, 1999. OKT. 7. SORSOK 7 / ' X Disznótor a stadionban? Labdarúgópályának építették, mégis turistalátványosság lesz az akasztói Stadler-sportközpont... (Fotó: Schmidt Andrea) Stadler József szin­te már kö­zeli ismerő­se minden magyar­nak, Nem csoda, hi­szen az akasztói nagyvállal­kozó szédületes karrierjéről, milliárdos vagyonáról is so­kat cikkeztek a honi újsá­gok. De még inkább cím­lapsztori lett Stadler úr, ami­kor áfa- és egyéb csalások­kal vádolták meg, majd a Bács-Kiskun megyei biróság még a kecskeméti börtönbe is beköltöztette a juhászból lett üzletembert. Mai ripor­tunkban arról szólunk, ho­gyan, s milyen terveket megfogalmazva éli életét stadionjában az akasztóiak „stadlerjózsija" - három és fél hónappal a szabadulása után és fél évvel az újabb bírósági per előtt. Csúcsforgalomtól itt aztán nem kell rettegni - nyugtázhat­tam a látványt az elmúlt szom­baton, pár perccel a déli ha­rangszó után. A Bács-Kiskun megyei Akasztó községben mindössze egyetlen, kerékpár­jával, s rakoncátlan gyerekével birkózó anyukát láttam kocsim ablakából, amikor a falu főutcá­járól a csengődi útra kanyarod­tam, hogy eljussak Akasztó leg­nagyobb látványosságához, a Stadler stadionhoz. A tájkép egyébként a hatalmas beton­monstrum környékén sem vál­tozott, s amfg föl nem ballag­tam a sportközpont főépületé­ben található presszóig, bizony még köszönéssel sem kellett nagyon bajlódnom. A bőrfotelekkel berendezett, igazán impozáns teremben, amelyből az egyik ajtó a stadi­on lelátójára nyílik, egy folyosó pedig az irodákhoz vezet, már találkoztam olyan helybélivel, aki útba igazított Stadler József szobájához. Persze halkan, mert mint mondta: - A főnök most éppen szu­nyókál egy kicsit... Ám mielőtt még bárki is meg­ijedhetne, hogy lám, Akasztóig utazik a szegedi zsurnaliszta, s még annyi szerencséje sincs, hogy Stadler Józseffel beszél­hessen, elárulom: a stadion ura pár perccel később (amikorra újfent megcsodálhattam Ma­gyarország egyik legszebb lab­darúgó stadionját, s szomor­kodhattam amiatt, mert ez a sportközpont nem Szegedet dí­szíti...) már meg is érkezett, széles mosollyal köszöntve a vendégeket. - Á pályát szemléltük Stad­ler úr, Akasztó betonból gyár­tott hírességét. No, meg a füvet, amiről nagyon (s nemcsak most, szombati szieszta ide­jén...) hiányoznak a futballisták - invitáltuk a néhány éve mesés gazdagságáról, majd hosszú pe­réről elhíresült vállalkozót egy rövid beszélgetésre a széksorok közé. - Hát'az igaz, hogy csapa­tom változatlanul nincsen, és nem is lesz egy darabig. De azért nem mindig ilyen kihalt ez a pálya. Néha a megyei baj­nokságban játszó csapatok ven­dégeskednek nálam, ilyen volt a Solt, meg a Harta, de játszot­tak itt a közelmúltban öregfiúk­meccset is. Mégpedig a solt­vadkerti legények mérkőztek a Kaskantyúval - mosolygott házigazdánk. - Gondolom, hogy az itt ját­szó együttesek némi pénzt is fizetnek a szolgáltatásokért. De meg lehet ebből élni? Egyáltalán: mivel foglalko­zik 1999 őszén az a Stadler József, aki úgy öt-hat évvel ezelőtt még milliárdos üzle­teivel ejtette ámulatba az embereket? - Hogy mivel? Jó kérdés... Mi mást is tehetnék, mint megpróbálom újra beindítani a vállalkozásaimat. Rengeteg üzletemberrel tárgyaltam már június vége, a börtönből való szabadulásom óta, de arra rá kellett jönnöm, hogy nem lesz könnyű újra felvirágoztatni a Stadler-féle kereskedést. Mert az igaz, hogy sokan szeretné­nek velem üzletelni, de az is tény, hogy amfg engem rács mögött tartottak, a Stadler-pia­cokon új eladók vetették meg a lábukat. Hogy mást ne mondjak, Romániában, Ukraj­nában, Oroszországban, ahova szállítottam én mindent, élel­miszertől a vegyiárukig, most már annyi a nyugati cég, hogy elképesztő. Mellettük aztán nem könnyű labdába rúgni. De hát próbálkozom, próbál­kozom... - mondta Stadler Jó­zsef. Majd fgy folytatta: - Csak az a baj, hogy gond van az egészségemmel. Rossz a közérzetem, fáradékony va­gyok, meg a szívem se úgy kalapál, mint régen. El is hatá­roztam, hogy megnézetem magam egy orvossal, találjon már gyógyszert a bajomra ­jegyezhettem föl a stadiongaz­da kicsit szomorkodós szavait. De legalább a családi dolgaim, úgy-ahogy rendeződtek. A gyerekek ismét nálam laknak. - És volt élettársa, Sáfrán Mária..? - Vele nincs semmilyen kapcsolatom - közölte Stadler József. Majd beszélgetésünk egy pillanat alatt ismét a stadi­onra terelődött. Vendéglátónk elmondta, nagy tervek foglal­koztatják, reményei szerint az akasztói Stadler stadionból ha­marosan turistalátványosság lesz. - Igaz, már most sem ál­lunk messze ettől. El sem hin­né, milyen sokan kopogtatnak be hozzám. Hiába nagy kerü­lő, a Pestről induló turistabu­szok egy része például a fa­lunkon át szalad még Ópusz­taszerre is. Mert ahogy az ide­genvezetők mondják, az em­berek kíváncsiak a stadionra is, meg rám is. És ha már ennyire vonzó célpont Akasz­tó, miért ne próbálkoznék egy turistaközpont kialakításával. Hiszen vannak nekem hor­gásztavaim, ahol a pecások érezhetnék jól magukat, s itt a stadion szállodája, ahol meg­pihenhetnek a fáradt utasok, és üzemel a bár is. Szilvesz­terre meg nagy bulit terve­zünk Akasztón, ez iránt máris nagy az érdeklődés. Aztán szerepel még a tervek között disznóvágás a stadionban, lesznek bográcsos programja­ink, amikor meg birkát, pacalt főzünk, vagy ökröt sütünk a vendégeknek - sorolta ötleteit Stadler József. S miközben szavait hallgat­tam, egy papírlapot is nyom­tak a kezembe. Ezen pedig a már említett programok mel­lett szerepeltek továbbképzé­sek, vevőtalálkozók, áru- és divatbemutatók, könnyűzenei koncertek, lakodalmak. Mind­ezeknek természetesen a Stad­ler stadion adna otthont, akár­csak a fitness hétvégéknek és a testépítők bemutatójának, vagy a szintén tervbe vett fo­gyókúrás táboroknak és medi­tációs programoknak. De meg ne feledkezzünk a sportbará­tok találkozóiról, az edzőtábo­rokról és a meccsekről sem. Ezen a héten például, október 8-án este 6 órától egy jóté­konysági mérkőzés helyszíne lesz a Stadler-stadion. Az egy­kori Stadler SC volt játékosai a Gázszer csapata ellen lépnek pályára, s a meccs bevételét a stadion felújítási munkálataira költik majd el. - Ötlet tehát van bőven, Stadler úr. De mit szól mindehhez az igazságszol­gáltatás? Mert ahogy hal­lom, a maga pere áthúzó­dik a következő évezredre is - 2000 tavaszán újratár­gyalják az ügyét. - Hát igen, a per folytató­dik. Ez a bizonytalanság is megnehezíti a dolgom. De majdcsak kiderül már egyszer, hogy az ellenem felhozott vá­dakban ártatlan vagyok... Bátyi Zoltán fll Kiiratkozott a tülekedésből A szegedi Sajtóházon két hete gyászol a zászló. Elment Horváth István újságíró, szerkesztő kollégánk, akit a barátai Hajasnak hívtak-hívnak. Nem írhatjuk azt, hogy külsős kollégánk volt a Képes Sport legutolsó főszerkesztője, mert ez így nem pontos: könyveit adtuk ki, a mieinket lektorálta, s bár a napilapba nem Irt, mégis itt élt, itt szeretett, ebbe a redakcióba kanyargott be szivarja füstje. Belsős volt. Tiszta, őszinte, egyenes, bölcs és sérülékeny. Ha van ilyen szerkesztőségi kategória, akkor: legbelsős. Régi munkatársunk, Gazsó L. Ferenc ma ezekkel a szavakkal búcsúzik tőle a kispesti temetőben: Hajas, ha most itt lennél közöttünk, enyhe lámpaláz­zal, szád csücskében Toscani szivarvég, szemed mohón kutatná, ki mindenki jött el, s aztán odasúgnád: Feren­cem, ekkora felhajtás, egy miatt? Nem szeretted a fel­hajtást magad körül. A lár­mát, a felszínes dumát, a mű­mosolyokat. Csönd, szemlé­lődés, olvasás - álmodni, né­ha ébren is. Ez a Te világod. Baj lesz az igeidőkkel, hoz­zád beszélve nagyon nem megy a múlt. Kössünk kompromisszumot, marad­junk mostantól az időtlen­ségben. Kegyes csalás, hogy enyhüljön szorongásunk, bár az óra konokul ketyeg. Hallgattál leginkább, nem pazaroltad mindenkire szózuhatogodat. Akinek megengedted, hogy megis­merjen, ritka, már-már mu­zeális ajándékot kapott tő­led: odaadó figyelmet, böl­csességet és humort. Lassú voltál? Vagy ez a „szép, új világ" nem volt hajlandó le­lassulni hozzád? A mérkő­zés most már döntetlen ma­rad. Lehettél volna valaki más, képességeid, tudásod alapján szinte bármi, ha el­határozod. Nem akarták ha­tározni. Egy kamasz dacá­val, érzékenységével, szere­tetéhségével játszottál kö­zöttünk életet. Egy kamasz sérülékenységével is. Eljegyezted magad a sporttal, mert játék, szép­ség, örök reménykedés. Te­hetséged odahajtott, hogy Horváth Istvánt, „Hajast", barátai és tisztelői ma kísérik utolsó útjára egyéni hangú krónikása légy. Hamar kitűntél, jártad a világversenyeket, frtál, szerkesztettél, tűréspróba­ként még fó'szerkesztettél is, egy ideig. Silány sohasem került ki a kezed közül. Év­tizedek múltán helytálló mestermunka nem is egy. Ahogy a sportba betürem­lett a showhiznisz, s ott is mindent megcsapott a politi­ka szaga, Te úgy szöktél el. Nem volt orrod hozzá. Ki­iratkoztál a tülekedésből. Ebből a kispályás bajnok­ságból. Lexikonjaid szer­kesztésébe, és a betú'-papír­nyomda szépészetébe, a ti­pográfiába húzódtál vissza. Útközben érezted legjob­ban magad. Különös képes­séged volt arra, hogy ottho­nos légy bármely emberlak­ta tájon. Aki felfedező útjai­don veled tarthatott, külö­nös ajándékot kapott a sors­tól. Világpolgár lehettél vol­na Hajas, határtalan ripor­ter, ha nem vasfüggönyözött szobában kell tanulnod, ve­lünk együtt a kollektív jó­modort. „Se bárány, se latrok hadnagya nem vagyok..." ­írhatta volna Rólad is Nagy László, az igaz emberek szó­szólója. Mennyire tudtad, hogy mi nem vagy. Az érté­keket pontos mérlegen mér­ted, s az eredményt általá­ban eltetted magadnak. Csak azzal nem törődtél iga­zán, hogy mi lehetnél. Kar­rier, siker a szó talmi, tüné­keny értelmében nem érde­kelt. Talán nem mérted fel, hogy mi lehetnél nekünk, akik szeretünk, talán nem hitted, hogy ennyien va­gyunk, akik számon tartunk Téged. Ezért is fontos, hogy az utolsó Földön töltött év­ben újra Rád talált a gon­doskodás, a szerelem. „Fölkelni, szétnézni, / Szétnézni, érezni, / Érezni, eszmélni / Eszmélni, meglát­ni, / Meglátni, megbújni, / Megbújni, kinézni, / Kinéz­ni, kikelni, / Kikelni, akarni, / Akarni búsulni, / Búsulni, elszállni, / elszállni, letörni, / Letörni, szégyellni, / Szé­gyellni. Oh, ágyam / Oh, ágyam, koporsóm, / Kopor­sóm, be hívsz már, / Be hívsZ már. Lefekszem." Képzeljük el, ülsz az Is­ten balján pohárka testes vörösborral, jó társaságban, melletted talán éppen Ady úr, az iménti sorok szerzője, ő sem volt hajlandó megöre­gedni itt. Kaján mosollyal fi­gyelsz: jön-e szokványos publicisztikai fordulat a Ne­ked szóló halotti beszédben. Nincs fordulat, Hajas. Elvit­ted Magaddal, mikor elmen­tél hirtelen. Én nem tudok derű nélkül gondolni Rád. Rám ezt hagytad. Köszö­nöm. Béke nyugalmadra. Is­ten - Veled. Woody Allén színésze New Yorkbél Técsy Sándor New Yorkban élö magyar szí­nész ötvenhárom évesen úgy döntött, feleségével és két lányával Szegedre települ. Erre az évadra a zalaegerszegi szinháztól kapott szerződést, de mint Amerikában már meg­szokta, itt sem csak a színjátszásból fogja eltar­tani a családját. - Hogyan került New Yorkba? - Marosvásárhelyen szület­tem, ott végeztem el a színia­kadémiát. Négy erdélyi ma­gyar színházban is dolgoztam, Marosvásárhelyen eljátszot­tam például Balázs szerepét a Nem élhetek muzsikaszó nél­kül című darabban, vagy a Pil­lantás a hídról Marcóját. Sep­siszentgyörgyön Fejenagy vol­tam A helység kalapácsában, több zenés vígjáték főszerepé­ben is bemutatkoztam. Har­mincnégy éves koromig éltem Erdélyben, közben megpróbál­tam átjönni Magyarországra, de nem sikerült. 1980-ra már olyan rossz lett a helyzet Ro­mániában, hogy nem láttam értelmét tovább maradni, emigráltam Amerikába. Meg­szoktam New Yorkot, de nem is volt más választásom, ma­radnom kellett. - Mihez kezdett egy erdélyi magyar színész a világ fő­városában? - Próbált megélni, igyeke­zett fizetni a lakbért, villanyt, telefont. Szerencsére jól tud­tam angolul, amikor kimen­tem. Másfél éven át egy kom­puterjavító cégnél dolgoztam, ahol alapszinten megtanultam a számítógépes szakmát. Utá­na két hétig egy temetkezési vállalatnál dolgoztam sofőr­ként, majd kilenc éven át ta­xiztam. - Hogyan került vissza ere­deti „szakmájába"? - Még taxiztam, amikor el­mentem San Franciscóba a Magyarországról elszármazott Técsy Sándor: „Az életstílusomnak egy ilyen város a legmegfelelőbb, mint Szeged". (Fotó: Schmidt Andrea) Kovács Istvánnal forgatni, aki­nek egyik korábbi munkáját 1980-ban a legjobb dokumen­tumfilm kategóriában Oscar­díjra is jelölték. Hatvannyolc címmel készttettük el a filmet, amiben először kaptam olyan főszerepet, amit végig angolul kellett játszanom. Idehaza is láthatták a nézők, hiszen a Magyar Televízió kétszer is műsorára tűzte. Nagyon bol­dog voltam, hogy visszakerül­hettem a szakmába. Ugyan már előtte is játszottam az 1985-ben New Yorkban meg­alakított Magyar Színházban. Évi két bemutatót tartottunk meglehetősen mostoha körül­mények kőzött. Mindegyik produkcióból legfeljebb két előadást tudtunk játszani, de a pénzkereső munkánk mellett ugyanúgy próbáltunk rá, mint­ha komoly szériára készültünk volna. 1989-ben amerikai színházi tevékenységemért Budapesten megkaptam az Er­zsébet-díjat, ami miatt a New York-i magyar társulatban eléggé megsavanyodott a leve­gő körülöttem. Ezért otthagy­tam őket, és 1991-tól idén má­jusig a torontói magyar színi­társulattal dolgoztam. - Azt hallottam, Woody Al­lennel is forgatott... - A Hatvannyolc cfmű film forgatásakor újra megéreztem a játék ízét, ezért elmentem a leghíresebb New York-i színi­iskolába, kíváncsi voltam Her­bert Berghof hogyan tanítja a színészmesterséget. Berghof azt tanácsolta, ne adjam fel színészi ambícióimat, mert az akcentusom és a kelet-európai kinézetem unikummá tesz, mindig keresnek ilyen karak­tereket epizódszerepekre. Pró­bálkozásaimnak lassan meg­jött az eredménye: két jelenet­re bekerültem John Turturro egyik filmjébe. 1994-ben pe­dig azzal keresett meg egy ügynök, hogy Woody Allén a Don't Drink the Water című új filmjéhez ijesztő külsejű szí­nészeket keres, akiknek egy kelet-európai ország titkosren­dőreit kell eljátszaniuk. Azt hittem, ezt a szerepet nekem találták ki. Amikor elmentem a válogatásra, megdöbbenve láttam, hogy rajtam kfvül kö­rülbelül százötven ijesztő ki­nézetű, nagydarab, akcentussal beszélő kelet-európai színész várakozik. Szerencsés voltam, mert beválogattak azok közé, akik végül Woody Allén elé kerültek. Megtetszettem neki, engem választott. Nem fősze­rep volt, de három jelenetben is játszottam. - Milyen volt Woody AUen rendezésében filmet csinál­- Őt nem lehet nem szeret­ni, legalábbis mindenki ezt mondja, aki dolgozott már vele. Szimpatikus volt a mun­kamódszere, először csend­ben megfigyelte, hogy kame­ra nélkül hogyan játsszuk el a jelenetet, s csak annak szólt, akivel nem volt megelégedve. A Don't Drink the Water-t főműsoridőben mutatta be az ABC televízió, több tízmillió­an látták az Egyesült Álla­mokban. Ez a tévéfilm azért volt különösen fontos szá­momra, mert utána beírhat­tam a szakmai életrajzomba, hogy Woody Allennel dol­goztam. Ez pedig olyan, mint egy hitelkártya, nem is olvas­sák az életrajzot tovább. 1997-ben komoly rákműtéten estem át, de két hónappal utá­na már Danny Aiello New York-i tévésorozatában egy kelet-európai maffiózó szere­pét játszottam. Ez önbizal­mat, megerősítést adott, mert a betegségem miatt szinte már leírtak. - Miért jött vissza Ma­gyarországra? - Krisztina lányom hét, Kamilla ötéves, felelős va­gyok a sorsukért. Noha az or­vosok szerint teljesen meggyógyultam, soha sem le­het tudni. Feleségem biztatá­sára költöztünk Magyaror­szágra, azért épp Szegedre, mert Kátó Sándorhoz és fele­ségéhez, Edithez régi barátság fűz bennünket. Most szom­szédok lettünk. Feleségem a Madách Imre Általános Iskola angol lektora, én pedig erre az évadra a zalaegerszegi szín­házhoz szerződtem, ahol Be­reményi Géza a művészeti ve­zető. Az életstílusomnak egy ilyen méretű és jellegű város a legmegfelelőbb, mint Sze­ged, ezért itt képzelem el a családom jövőjét. Mint .már Amerikában megszoktam, itt sem csak a színjátszásból fo­gok megélni, egy magánvál­lalkozás beindítását tervezem. Hollási Zsolt

Next

/
Oldalképek
Tartalom