Délmagyarország, 1999. október (89. évfolyam, 229-253. szám)

1999-10-22 / 247. szám

PÉNTEK, 1999. OKT. 22. HORIZONT 7 Beszélgetés Fekete Pállal arról, hogy miben hitt és mit tett Elvették tőlünk az egyenes beszéd lehetőségét Fekete Pál: Olyan hazug világ épült ki, amelyről minden tisztességes és jóakaratú ember érezte, hogy megfojtja a lelket. (Fotó: Karnok Csaba) Fekete Pál huszonnyolc éves volt, nós és két gyer­mek édesapja, amikor öt­venhatban a forradalmi bizottság elnökének vá­lasztották Békés megyé­ben. A fiatal történelem­orosz szakos tanár tudta, hogy mit kockáztat: ön­maga és családja életét. A humanista tanitóember mindent elkövetett azért, hogy ne legyenek ártat­lan áldozatok Békéscsa­bán. Ennek érdekében még egy sajátságos orosz rulettbe is beleegyezett. A 36 év óta Szegeden élő Fekete Pált a napokban tüntette ki a köztársaság elnöke. - 1956-ban huszonnyolc esztendős voltam és Békés­csabán tanítottam történelmet és oroszt egy kísérleti iskolá­ban. Mindemellett a TIT törté­nelmi szakosztályában is dol­goztam. Jártam a megyét és előadásokat tartottam a ma­gyar történelem sorsfordulói­ról, amelynek során nagyon sok barátot szereztem. Az em­berek bíztak bennem, s el­mondták a panaszaikat. Csapdába estünk - Kegyetlen világ tárulko­zott föl előttem. Rádöbben­tem, hogy az egész Szovjet­unió-imádat nem más, mint hazug illúzió, hiszen mind morálisan, mind pedig a társa­dalom- és gazdaságfejlődés szempontjából olyan csapdába estünk, amely a nemzet ka­tasztrófájához vezet. Nemcsak a nemzeti jelvényeinket, de a családi közösség melegét, a nyílt és egyenes beszéd lehe­tőségét is elvették tőlünk. Ta­lálkoztam olyan emberekkel, akik az ötvenes évek elején­közepén jöttek vissza a Pecso­ra-vidéki rabtáborokból, on­nan, ahol ezrek és ezrek pusz­„Szegedi volt, szelid és romantikus" - így szói Na­csády József nekrológjá­nak egyik sora, a Tiszatáj 1987. novemberi számá­ban. A szegedi irodalom­történész, kandidátus, Mikszáth-kutató, filológus, egyetemi tanár sohasem kapta meg az öt megillető, hivatalos elismerést. Mellő­zöttsége sokak szerint döntő oka volt utolsó éveit meghatározó, önpusztító életmódjának. Káderlap­ján mindvégig ott szerepelt 1956-os „tevékenysége", amelyről nem feledkeztek meg azok, akik a tanár úr előmeneteléről döntöttek. Debrecenben, 1924-ben szü­letett, veszprémi középiskolába járt. Főiskolai, egyetemi tanul­mányait Szegeden folytatta. Ta­nári, tudósi pályája is mindvé­gig ide kötötte. Nacsády Józse­fet így kapcsolták egyre mé­lyebbre nyúló gyökerek Sze­gedhez, amelynek szinte legen­dás alakjává vált. Gyakornokként kezdett dol­gozni az egyetemen 1952-ben, s három évvel később már mint elismert kutatót mutatta be őt a Szegedi Egyetem: „Szívós munkájának eredményeként ké­szült el Mikszáth Kálmán Sze­geden című dolgozata, amelyet a Magyar Tudományos Akadé­mia 2000 forint prémiumban részesített." Választott szegediségét iga­zolja, hogy kutatómunkájának tárgyát gyakran a városhoz kö­tődő témákból választotta. A múlt század végének szegedi tultak el. Az otthonról hozott személyes élmények - apámat málenkíj robotra hurcolták el - és az emberekkel történő be­szélgetések megértették ve­lem: itt olyan hazug világ épült ki, amelyről minden tisztességes és jóakaratú em­ber érezte, hogy megfojtja a lelket. Ennek alapján mondhatom, hogy a forradalomban való részvételem nem pillanatnyi föllángolásnak, hanem lassú érési folyamatnak volt az eredménye. Amikor Pesten ki­robbant a forradalom, nagy ér­telmiségi gyűlést rendeztek a békéscsabai Balassi kultúrott­honban. A gyűlésre - amelyen én is kifejtettem a nézeteimet - a megye minden részéből jöttek az emberek. Bár én nem akartam vezetó lenni, engem választottak meg a Békés me­gyei forradalmi bizottság el­nökének. Megöleltem az alezredest - Abban az időben a külön­leges hadtesttel együtt ­amely páncélosokból, légierő­ből és belügyi alakulatokból állt - tizennyolc szovjet ha­dosztály, körülbelül hatvane­zer orosz katona állomásozott Magyarországon. A szovjet csapatoknak két helyre kellett erősen koncentrálniuk: Buda­pestre és a Tiszántúlra, azon belül is Békéscsabára. Azért kellett Békéscsabára figyelni­ük, mert itt volt a tiszántúli magyar haderő központja, s kérdésessé vált, hogy ki mellé áll a katonaság. Nekünk sike­rült elérnünk, hogy a hadosz­tály-parancsnokság és az egész törzs a forradalom mel­lé álljon. A pártbizottság agi­tációjára azonban egyik nap­ról a másikra szembefordult velünk a parancsnokság. Meg­erősítették a laktanyákat, s be­gyűjtötték a forradalmi bizott­lapjaiban megjelent „parasztno­vellákat" emelte ki a feledés homályából, rámutatva azokra a hatásokra, amelyek Tömör­kény és Móra prózájában is föl­lelhetők. Mikszáth Kálmán szegedi pályaszakaszát másfél évtizedig kutatta: munkájának eredménye egy kismonográfia (1956), va­lamint az író életművét bemuta­tó kritikai kiadás 55-60. kötete­inek jegyzetanyaga. A romanti­ka iránti vonzalmát jelzi, hogy a Jókai-sorozat három kötetét gondozta. „A magyar irodalmi népiség 1840 és 1870 között" című kan­didátusi értekezését 1966-ban ság tagjait. Már akit megtalál­tak. A katonai puccs hírére harmincezer ember kíséreté­ben elindultunk a laktanyába, hogy kiszabadítsuk a foglyo­kat. Itt Tóth István alezredest, a tiszántúli haderők parancs­nokát meggyőztem arról, hogy ebben a történelmi hely­zetben nem mi fogunk dönte­ni. Nekünk azt kell bizonyíta­ni, hogy összetartozunk, hogy szabadságot és demokratikus társadalmat akarunk. Mint ahogy én, úgy Tóth is tudta, ha itt harcra kerül a sor, akkor nagyon sok vér fog folyni. Az alezredes kiengedte a forra­dalmi bizottság tagjait. Ennek ellenére a tömeg szét akarta tépni. Ekkor felmentünk a ta­nácsháza erkélyére, ahol el­mondtam: garantálom, hogy Tóth István és a katonák ve­lünk vannak, majd megölel­tem az alezredest. A téren összegyűlt felajzott tömeg le­védte meg. „Egyetemi előadá­sain és logikusan fölépített sze­mináriumain legszívesebben a századforduló novellistáiról be­szélt, valamint Arany epikus költészetéről. Lehetett szó Gozsdu Elekről vagy Ambrus Zoltánról, ő mindig, minden szövegben megtalálta azt a részt, szellemdús fordulatot, amelyből messzemenő követ­keztetéseket vonhattunk le az író világképéről - és Nacsády tanár úr szigorú ízléséről" - írja a Tiszatáj nekrológjában DIusz­tus Imre, az egykori tanítvány, lapunk főszerkesztője. Az ígéretesen induló pálya nyugodott. Ezt követően Tóth István végig hűségesen kitar­tott mellettünk. Naiv voltam - A forradalom alatt végig kapcsolatban álltunk Debre­cennel és Nyíregyházával. Onnan kaptuk a hírt október végén, hogy jönnek az oro­szok. Az egyik szovjet ha­dosztály Munkács, míg a má­sik Temesvár felől közelített Békéscsaba felé. Tisztában voltunk azzal, hogy a hatal­mas katonai erővel nem tud­juk felvenni a harcot. Az oro­szok egyre jobban közelítettek felénk. Én elébük mentem, hogy tárgyaljak velük. A pa­rancsnoknak elmondtam: nem tartjuk ellenségnek az orosz népet, s ne higgyenek annak, hogy itt fasiszta felkelés zaj­lik, a magyarok egyszerűen csak jobb világot szeretnének íve azonban 1956 őszén meg­tört. Dr. Nacsády Józsefné, a tanár úr özvegye így emlékszik vissza a történtekre: „Féljem október 17-én, egy lengyel diákcsoport vezetője­ként utazott Budapestre. A ma­gyar szakos, így nyelvünket jól beszélő egyetemistákról tud­tuk, hogy otthon részt vettek a poznani tüntetésen - hiszen a lengyelországi események megelőzték a mi forradalmun­kat. A lengyelek a szegedi egye­temen tanultak, s a tizenöt-ti­zenhat diák magyarországi ka­lauzolásával férjemet bízták meg. Éppen Pesten érte őket a forradalom, s a nagy zűrzavar­ban semmit sem tudtam Jóska sorsáról. Csak november 11-én jött haza, s akkor beszélte el a történteket. Az események kez­detén, s még egy jó ideig együtt maradt a csoport, a for­radalom forgatagának kellős közepébe csöppenve. Végigjár­ták a fontos események hely­színeit: ott voltak a Sztálin-szo­bor ledöntésénél, a Corvin-köz­ben, a Kilián-laktanyánál. A Parlamentnél aztán a lengyelek szétszóródtak, s férjem az el­tűntek keresésére indult. A diá­kok kisebb csoportokra szaka­dozva még föl-föltűntek a vá­rosban, aztán Budán ismét ta­lálkoztak. Férjem elbeszélése szerint valamennyien csupán szemta­maguknak. Megegyeztem ve­lük, hogy a városon kívül ma­radnak, ahol megvárják az események végét. A gépesített hadosztály - aminek a pa­rancsnokával többször tár­gyaltam - Békéscsaba határá­ban telepedett le. Én abban hittem, hogy a nyugati hatal­mak nem katonailag, hanem diplomáciai úton, politikailag gyakorolnak majd nyomást a Szovjetunióra. Hittem abban, nem engedik meg, hogy a szovjetek a helyi pártappará­tussal szövetkezve véghezvi­gyék azt a mészárlást, amit véghezvittek. Naiv voltam. November 3-án megbeszé­lést tartott a forradalmi bizott­ság, amikor jelentették, hogy Jamina felől egy szovjet pán­célozott harci jármű közele­dik, amiből néhány perc múl­va két tiszt és egy tolmács szállt ki. Elmondták, hogy se­gítsünk nekik, mivel elfogyott núi voltak az eseményeknek, s ő a hazatérése utáni napokban az egyetemen mondta el, mit látott. Utóbb kiderült: ez lett a veszte. Nem tudjuk, ki, s ho­gyan adta tovább „illetékes kö­röknek" a féijemtől hallottakat. A számonkérés 1957 tavaszán következett: Jóskát nyilvános fegyelmi tárgyalás elé állították az egyetemen. Azzal vádolták: nem igaz, hogy csak szemlélő­je volt az „ellenforradalom­nak", ahogy akkor mondták... Az elmarasztalás tényét termé­szetesen a káderlapjára is ráve­zették. Attól kezdve háttérbe szo­rult. Taníthatott ugyan, de észre kellett vennie, hogy fiatalabb, s még tudományos fokozattal sem rendelkező munkatársai megelőzik az előrelépésben. Hiába szerzett kandidátusi cí­met, évtizedekig csupán ad­junktusként dolgozhatott. Ke­veset beszélt róla, de tudtuk: nagyon fáj neki a mellőzés." • Ugyancsak az irodalomtör­ténész feleségétől tudjuk, hogy Nacsády József egész doku­mentumgyűjteményt állított össze a budapesti események helyszínein készült fényképek­ből, a forradalom idején megje­lent újságok kivágataiból. Erek­lyeként, borítékba rejtve őrizte azt a nemzetiszínű karszalagot, amelyet a forradalmároktól ka­pott. Az értékes örökség a tanár az ennivalójuk és a tüzelőjük. Tudtuk, azért jöttek, hogy te­repszemlét tartsanak, ennek ellenére mi segítséget ígér­tünk, ők pedig megfogadták, hogy továbbra is a városon kí­vül maradnak. A tolmács sze­méből azonban látszott, hogy valami nagyon nincs rendben. A munkácsi származású ma­gyar fiú meg is szökött aznap éjjel, hogy értesítsen bennün­ket a támadásról. Matvej Lu­kácsot, azaz Lukács Mátyást ­akit dezertőrként szibériai munkatáborba hurcoltak - az események után negyven év­vel öleltem a keblemre. Hajnalban megindultak Bár minden jel arra utalt, hogy az oroszok napokon, órákon belül támadni fognak, nem hittem, hogy meg merik tenni. Ma már tudom, hogy a Nyugat, csakúgy mint 1848­ban, 1956-ban is eladott ben­nünket. November 4-én haj­nalban megindultak az orosz tankok Jamina felől. Az első gránát oda csapódott be, ahol előtte fél órával fejeztük be a megbeszélést. Én a vasútállo­más előtt jártam, s ordítani kezdtem oroszul, hogy a város vezetője vagyok, üljünk le tár­gyalni, csak ne lőjenek, ne ontsanak vért. Bevittek a va­sútállomás forgalmi irodájába, ahol azok voltak, akikkel már korábban is tárgyaltam. Mondtam nekik, hogy nem ezt ígérték, miért csaptak be ben­nünket. A parancsnok magá­ból kikelve ordítva mutatta a térképen, hogy miket lövet szét a városban. Ebben a pilla­natban megjelent M. J. ávós őrnagyból lett megyei párttit­kár - aki kijelölte a térképen, hogy mit kell szétbombázni a saját városában, a rendőrség és a színház mellett iskolákat is -, s rám mutatott, mondván: én vagyok a főbűnös, akit itt úr fiára, dr. Nacsády Péterre szállt: ő jelenleg ügyész, s Bu­dapesten él. Dr. Nacsády Józsefné em­lékszik olyan fotóra is, amelyen férje lengyel diákok társaságá­ban, a „Csizmák terén", a le­rombolt Sztálin-szobor darabjai mellett látható - az összegyűlt tömegben többen nemzetiszínű zászlókat lobogtatnak. De föl­vétel készült férjéről az Okto­gonon, és a Rádió ostrománál is. Nacsády József utóbb me­sélte el feleségének, hogy ami­kor a lengyelek szétszéledtek, ő a lövöldözés közepette, a házfa­lakhoz simulva sietett szülei Reök Szilárd utcai lakására. Ott, az erkélyről látta, amint orosz páncélosok tűz alá veszik a közeli kórházat. Még az isko­lába is belőttek. Ismét a tanár úr feleségét idézzük: „A megdöbbentő, drámai eseményekről férjem csak meg­indultan tudott beszélni. Látta például, amint a diákok az ut­cán odafeküdtek a közeledő szovjet páncélosok elé - a harc­kocsik azonban nem álltak meg, hanem áthajtottak a fiata­lok testén..." • Rakonczai János nyugalma­zott főiskolai tanár (aki 1956­ban az idegen nyelvi lektorátus vezetője volt) úgy emlékszik Nacsády József és a lengyel di­és most agyon kell lőni. Kér­tem a parancsnokot, hogy győződjön meg a valóságról, ne lövesse szét a várost, ne kezdjen mészárlásba, hiszen itt ártatlan emberek alszanak, akik nem tanúsítanak ellenál­lást. A parancsnok közölte, hogy ennek elkerülésére egyetlen lehetőség lát: nekem kell menni a tankoszlop ele­jén, s ha csak egyetlenegy lö­vést is leadnak a szovjet me­netoszlopra, abban a pillanat­ban szitává lőnek. Elindultunk. • Fekete Pál, a Békés megyei forradalmi bizottság elnöke életfogytiglani börtönbünte­tést kapott. Tíz hónapig tartott a kihallgatása, amelynek so­rán az ávósok nemegyszer eszméletlenre verték. Meg­nyomorítói közül sokan még ma is élnek, itt, Szegeden is, neveket azonban nem akart mondani. Fekete Pál megjárta az összes hírhedt magyar bör­tönt. Egy évig ült a budapesti Kisfogházban a másodfokú ­a halálos - ítéletre várva, mi­közben a társait sorban akasz­tották fel mellette. Emlékszik, 1958. április 4-én hajnalban huszonegy embert akasztott fel a hóhér. Amikor hét év után, 1963-ban kiengedték. Szegedre költözött. Azóta is itt él. A tanár úr soha többé nem taníthatott gyermekeket. Huszonöt esztendő kényszer­munka után, 1988-ban fizikai munkásként ment nyugdíjba. 1980-ban, 52 évesen hazalá­togatott Békéscsabára. A visszaúton civil ruhás nyomo­zók figyelmeztették a vona­ton: ha még egyszer be meri tenni a lábát Békéscsabára, börtönben találja magát. Fe­kete Pált 1999. október 20-án forradalmi tevékenysége elis­meréseként Aranyéremmel jutalmazta a köztársaság elnö­ke. Szabé C. Szilárd ákok 1956-os történetére, hogy a krakkói egyetem magyar tago­zatos hallgatói szegedi részkép­zésen vettek részt, s a tanár úrra az „összekötő" feladatát bízták. Egyes elbeszélések szerint két lengyel lány el is tűnt a csoport­ból. Egyikük ápolónőnek jelent­kezett, s a harcban megsebesül­teket gondozta - a másik való­színűleg külföldre szökött (a korabeli szóhasználat szerint: „disszidált"). így Nacsády Jó­zsef nem számolhatott el hiány­talanul a lengyelekkel, akik ­fölhasználva hazulról hozott ta­pasztalataikat - „forradalmasí­tották" a szegedi diákságot. • Dr. Nacsády Józsefné szem­élyes hangú visszaemlékezésé­vel tette árnyaltabbá a fétje sze­mélyiségéről alkotott képet: „A forradalom bukása után férjem többször találkozott az írószövetségben a hozzá hason­lóan gondolkodókkal. Úgy tu­dom, létrehoztak egy különös „szövetséget", amelynek tagjai megfogadták, hogy a Kádár­uralom fönnmaradásáig szakállt viselnek. Férjem haláláig Lin­coln-szakállt hordott (a szabad­ság és függetlenség eszméjét megtestesítő amerikai elnök tiszteletére), s hozzá még cso­kornyakkendőt is kötött. Még valami: volt egy ked­venc lemeze: az, amelyen Koncz Zsuzsa a „Ha én rózsa volnék..." című dalt énekelte. Az utolsó előtti versszakot („és ha engem egyszer lánckerék ta­posna, alattam a föld is sírva beomolna") mindig meg­könnyezte..." Nyilas Péter A szemtanú kálváriája Lengyelekkel a „Csizmák terén" Dr. Nacsády József szemtanúja volt a forradalom budapesti eseményeinek. (DM-fotó)

Next

/
Oldalképek
Tartalom