Délmagyarország, 1999. május (89. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-07 / 105. szám

PÉNTEK, 1999. MÁJ. 7. KITEKINTŐ 7 öltjét a szín­jánlásai alap­íi kuratórium k lapunkban mmal megje­ot május 25­a közönség a a jegyirodá­ákba. Kedves „Prágaiak"! L ányomnak mondom, de a menyem értse, vagyis a prágaiakhoz szólva épp a kedves környékbéliek szólittassanak meg. Amiatt, hogy közülük többen lát­hatták már e remek várost és bizonyára lesznek sokan, akik majd ezután utaznak oda. A prágaiaknak köszön­jük, hogy kaput tártak nekünk s bepillanthattunk vá­raikba, templomaikba. Városuk csodálatos, olvashat­ták a múlt heti összeállításunkban és a korábban ott járt kollégák írásaiban. Megkockáztatom: tán még Budapestnél is szebb. Persze, kinek a pap, kinek a papné... Nehéz ma elmozdulni itthonról. Mint Önök is jól tudják: kell hozzá bátorság, szerencse és pénz! És még valami, ami a jövőben fontos lehet! Ha még egyszer tehetném, Prágában pár napot csak nézgelődnék, le­geltetném a szemem a sok gyönyörűségen, de úgy, hogy előtte azért valamelyest beletanulnék a beszédük­be. Olvasnék róluk többet, mi miért is épült, kicsodák is ők tulajdonképpen? Itt élünk szinte egymástól egy paraszthajszálnyira - és köztünk maradjon - se a szer­bekkel, se a románokkal, de még a szlovákokkal se értjük egymást. (Ukránnal aztán végképp nem). Pedig, gondoljanak csak bele, milyen öröm lett volna (nem­csak a prágaiaknak), ha ott jártunkkor, szépen megfo­galmazva a mondandót, mint jó vőfély a lánybúcsúzta­tót, meg tudtuk volna mondani nekik, hogy milyen gyönyörű a városuk. Hiszen tudják, ha magunk tud­juk is valamiről, hogy szép, ha más is mondja - még szebb lesz Ennek reményében ajánlom a mostani összeállítást, köszöntve hozzá a prágaiaknak címezve minden ked­ves környékbélit: flta-jQro&tcb • Fieszta Kisteleken Most már fújhatjuk? Amikor a rezesbanda rázendít... (Fotó: Nacsa Jánosné) Nemrégiben Kisteleken 01 egyik hét vége a fúvós­*?nészeké volt. Időben feddette plakát, szórólap, evél és meghívó, hogy a Kisteleki id. Vándor Ru­Fúvószenekar és a ^"vészeti Iskola tisztelet­. ' meghív mindenkit aki "9y. vagy úgy érinthet a °lt Fúvóművészek Talál­°*o. A szíves invitálásra Csoknem hatszázan jöttek és foglalták el helyüket 0 Közösségi Ház második életén. A vendégeket Szombathe­lyi Árpád a Kisteleki Művé­éi Iskola igazgatója kö­az°ntötte, közöttük a Vándor C*alád megjelent tagjait, a Jegyei közgyűlés alelnökét, "/ózsefet, a város képvi­^'ó-testületének tagjait és '\aSy Sándor polgármestert, jj*1 rövid beszéddel üdvözölte ^rendezvényen megjelente­j A szervezők, a művészeti n tanárai, a mostani ze­Jka.r 'agjai hetekig ké­gonH,tek a nagy napra-úgy gondoltak, jó lenne találkozni névadó Vándor Rudolf zen k 90) á,tal alaPított n,Jkarok tagjaival és együtt­íev alással múlatni az időt. ,^'s lett! A jelenlegi zene­vez ..°k z°ltán karnagy rész® KSéVel a Program első iRa eben adott hangverseny témte, esAztiválhangulatot te" sze , A műsor második ré­DohÜSUpa meglepetés volt. gyok ra léptek volt kama" sak ' tanítványok, pályatár­aha István, Kerekes­Pál, Törökgyörgy József kar­mesteri pálcával irányította az együttest, szólót fújt Kálmán János, Vastag István, Székó József, Dobcsányi László. Egy-egy zeneszám között le­vélrészleteket és régi hangfel­vételeket hallhatott a nagyér­demű. Az alkalomra rende­zett kiállításon a már régen nem használt kürtök, harso­nák, trombiták, klarinétok be­mutatója, a harmincas évektől datált fotók, kézzel írt kották. Vándor Rudolf életpályáját bemutató dokumentumok se­gítették felidézni a több, mint öt évtized emlékeit. A hatva­nas években készült hangfel­vételek mellett természetesen működött a zenekar új kor­szakának videofelvételeit be­mutató képmagnó is. Megha­tó pillanat volt amikor Belá­nyi Gyuláné Vándor Anikó­nak, Rudi bácsi lányának át­adták a Művészeti Iskola és fúvószenekar ajándékát - egy Vándor Rudolfról festett port­rét. A volt zenekari tagok a találkozó emblémájával díszí­tett kerámiatálat kaptak emlé­kül. A több, mint kétórás programot a klasszikusnak számító Fejérvári induló zár­ta, amikor a régi és mostani fúvósok együtt játszották azt, a közönség szűnni nem akaró tapsviharával kisérve. Ezzel a fieszta nem ért a végére, hi­szen hátra volt még a bográ­csossal, koccintással, muzsi­kával, tánccal fűszerezett ba­ráti beszélgetés. Rég volt em­lékek, történetek sora me­lyeknek a lényege: Kisteleken fúvószenekar volt, van, lesz... Cz. J. # Magyar percek Svejk kocsmájában Ha én ezt a klubban elmesélem f# n Bókáék - Irénke és Ignácz - a patinás prágai söntésben. (Fotó: Nagy László) Pár éve még ijesztge­tésnek és buta beszéd­nek hihették volna a mórahalmi Bókáék ­akik igazából zákány­székiek -, hogy egy csöndes szombat dé­lelőttön, a világhírűvé vált cseh hós, Svejk he­lyén ülnek majd a prá­gai kocsmájában, ott habzó sört kortyolgat­nak s igencsak derék dolgokról tartanak dis­kurzust. Pedig, ez a színtiszta igazság. Ig­nácz bácsi és Irénke né­ni - mint a múlt heti Ki­tekintőben azt már ol­vashatták - hajnalok­hajnalán nekivágott a világnak. Buszra száll­tak, utaztak több mint hatszáz kilométert s a többi szerencsés újságol­vasóval Prágában kötöt­tek ki. Séta közben, an­nak is a Kehely nevű kocsmájában, ahová ­mondassék ki az igaz­ság ebben is - nem saját akaratukból tértek be. - Ha már itt vagyunk, mi­ért ne? - fogadja Irénke az invitálást, amelyet e sorok írója előre megfontolt szán­dékkal tett. - Beszéltük is a párommal a szállodában, hogy ha valami jó éttermet találunk, még táncolunk is. Pedig nem valami jó már a lábunk. Operálva vagyunk. Meg, pihenni ráérünk otthon is - mondja Bóka Ignáczné mórahalmi nagymama. A Kehely-nek ismert Svejk-söföző abban az álla­potában fogadott bennünket, mintha még a jó, öreg kato­na is itt lenne. Mindent meghagytak régire. A falon a firkák már jóval a fej fölé érnek, a képek, a plakátok ósdiak. Az asztalok, a szé­kek szintén. Az óra és az el­híresült Ferencjóska kép az eredeti helyén. A vaskályha is a múltjától langyos. A kí­váncsiskodók hada folyama­tos. Ültünk után a csapos ér­ti csapatunk jelét, számolja az ujjakkal mutatott pívókat és habzó korsókkal érkezik. Ignácz bácsi inkább boros, Irénke néni se rajong igazán a keserű cseh sörökért, de az illem és a fénykép kedvéért poharat emel. Kapja a kér­dést: • Féltek nekivágni az útnak? - Én már voltam Velen­cében, de a párom most jár először külföldön. Bent la­kunk a faluban, nincs sok jószág. A hízót meg a ba­romfit ott lehetett hagyni. Útlevelünk volt, váltottunk ide való pénzt, és hoztunk magunkkal hazait. Gondol­tuk, az étteremben pár szót csak megértenek, se éhen, se szomjan nem halunk. Ke­zünkben a szállodai kártya, ha eltévednénk, úgyis addig mutatjuk, magyarázzuk, hogy csak megtaláljuk. • Csoportban egyik viszi a másikat... - Mentünk mi régebben, ahová csak lehetett. Zalaka­roson voltunk, ott is önellá­tóban. Én a mórahalmi taka­réktól, a párom meg a zá­kányszéki szövetkezettől. Aztán meg Hévíz... Ignácz bácsi bólogat, rá­érős a nyugdíjas, de meg­említi, hogy volt abban más fortély is: - Nem is a kirándulás, inkább az egészség szem­pontjából történt. A mostani tényleg csak a passzió miatt van. Kiderül a Kehelybéli idő múlatásakor, hogy Ignácz bácsi csak beugró, mert­hogy az onokát nem vehet­ték ki a munkájából, külön­ben ő lenne itt. S ha már megnyerték ezt az utat, semmiképp se akarták el­szalasztani. Mi több, annyi­ra megtetszett Bókáéknak az esti város, meg a szegedi utazók csapata, hogy Irénke ott kijelenti: hazajön és megpályázza a főnyere­ményt. A valamelyik sziget­re szóló utat. S fontolgatja, ha nyer, oda már szabadsá­got írat ki az onokának. Bár a Svejk kocsma füstös falai igazi nagyotmondásoktól sem repedeztek még meg, de ha én azt akkor biztosra ígérem, hogy megint a mó­rahalmi Bóka család lesz a nyerő, talán rés keletkezik a mennyezeten. Habár, a szerencse vak... Illik a témánál marad­nunk. Rákérdezek: • Emlékeznek még Svejkre, a derék katoná­ra? - Filmen láttuk, azt hi­szem. Abban volt, hogy azért csukták le, mert vagy ő vagy a kocsmáros levette a falról a császár képét és föltette a padlásra. Az okát is kimondjuk, úgy ahogy a könyv: leszar­ták a legyek! •Hazaérve megtudtuk, a főnyeremény másé lett, és emiatt már ne is búslakod­junk. Majd legközelebb. Irénke néni ígérte, hogy minden ilyen játékunkba benevez ezután. Járatják az újságot régóta. Miért is ne, hiszen a zákányszéki Lázár­iskola melletti birtok és Svejk történései nemcsak a messzi Prágában kapcso­lódhatnak össze. A móra­halmi nyugdíjasklub is kí­nálja ehhez az alkalmat. A pénteki összejöveteleken, ahová a Bóka házaspár is rendszeresen eljár, bizonyá­ra szóba kerül Jaroslav Ha­sek híres regénye, a cseh irodalom remeke, a mind­nyájunk által kedvelt öreg baka, aki egymagában is a legkiválóbb katonája volt az első világháborúnak. És, nyilván mindenki hinni fog Ignácz bácsiéknak, mikor Svejk után szabadon állít­hatják: „Óberlajtnant úmak alázatosan jelentem, amit én itt mondok, az mind színtiszta igazság." A prágai Kehelyben tör­téntek biztos alapot adnak ehhez. Még akkor is, ha a végén nem engedtük ma­gunkat megcsalatni, hiszen a csapos nagy buzgóságá­ban felével többet számolt a kihozott sörökért, mint kel­lett volna. Bármennyire is gavallér az újság, ezt mégse hagyhattuk. Jó Svejk mód­ján szóltunk: Jirsi, vissza a pénzt, mert ad neked a né­met! Majoros Tibor Járt-e már külföldön? Holcsik Irén, a kisteleki áfész-bolt eladója: - Nem is egyszer, mert nagyon szere­tek utazni. Sokfelé voltunk, főleg még Jugóban, Csehsz­lovákiában. Legtöbbször a családdal mentünk. Nem­csak mint a sofőr lánya já­rom az országot-világot, ha­nem a barátokkal is, mert kedvelem a jó társaságot. Akárhová megyünk, maga a táj mindig tetszik. Érdekel­nek az ott élő emberek, a lát­ványosság. A környezet ha­mar elárulja, hogy milyen emberek lakják a tájat. A ki­rándulásokhoz, az utazások­hoz és a legtöbb helyhez, ahol voltam: fűződik valami kellemes élmény. Vedrédi Mihályné, pusz­taszeri rokkantnyugdíjas: ­Voltunk kint Csíkszeredán, a barátunknál tartottuk a ke­resztelőt. Eltöltöttünk ott tíz napot. Láttuk a Békás-szo­rost, a hegyeket és azt, hogy nagy a szegénység. Fél Ma­gyarországot is bejártuk már. Voltunk Gyöngyösön, a Kékesen például. Tatáról ke­rültem Dorozsmára, onnét ide Pusztaszerre. A férjem a Málik-péknél árukihordó, van három gyerekünk, és most már meg kell, hogy gondoljuk, mikor és hová menjünk. Számolgattuk, ha a család haza szeretne vona­tozni a Dunántúlra, csak az út - tízezer forint. Kelemen Zoltánná, csen­gelei háziasszony: - Voltam már Olaszországban, Görög­országban és Németország­ban. Minden érdekel, ami ér­dekes. Külföldön mások a szokások, másak az embe­rek. A férjem maglódi, be­szél németül, kicsit angolul én meg franciául értem meg magam. De azt tapasztaltam, hogy mindent meg lehet ér­tetni a másikkal, akár kéz­zel-lábbal mutogatva is, ha nagyon szükséges. Két-há­rom éve már nem nagyon mozdulunk a tanyáról, ahová a Pest mellől, Pécelről köl­töztünk. A nagyobb gyerek iskolás, a kisebbet meg most várjuk. Szórakoztatóközpont a mozi helyén • Munkatársunktól Ha minden a tervek sze­rint alakul, jövő pénteken nyit a kisteleki diszkó. A kisvárosiak jól tudják, hogy a mozi helyiségét már korábban átalakították erre a célra s az sem titok, hogy a fiatalok szórakozóhelye a végén a botrányairól volt inkább hírhedt, mint híres. Most az új bérlő, teljesen tiszta lappal, új elképzelés­sel, indul. Az önkormány­zattól tíz évre szóló megbí­zatást kapott, hogy kultu­rált, a mai igényeknek megfelelő szórakoztató központot alakítson. Hi­szen a környéken sehol sincs ilyen hely. (Hogy mi­lyen lesz a kisteleki mozi helyén alakított szórakozó­hely, arról bővebbet a jövő heti Kitekintőben olvashat­nak.) Szépül a diszkó bejárata. (Fotó: Gyenes Kálmán)

Next

/
Oldalképek
Tartalom