Délmagyarország, 1999. március (89. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-13 / 61. szám

6 ÜNNEP SZOMBAT, 1999. MÁRC. 13. • Vass doktor főhadiszállása a Liliom utcában... Kossuth vigyázta Szeged rendjét • Hogyan látják a mai márciusi ifjak? Az ünnep: érzelem Ha szín, akkor piros és egy kis fekete, ha hang, akkor harangszó. Néhány mai tizenéves számára így jelenik meg a márciusi forradalom képe. Nem meglepő, hiszen tanáruk vallja: a történelem csak a váz, melyre mindenki maga építi rá saját érzelmeit, benyomásait, és így magának alkot ünnepet. „Számunkra semmit sem változott a világ, mert mi tantárgyakat tanítunk. Tanítunk történelmet, irodalmat, rajzot, éneket. Ezeken a tantárgyakon keresztül tanítjuk '48-at. Az irodalomórán az érzelmekre alapozva taníthatok, míg egy történelemtanár föladata, hogy a tényeket sorolja. Ez nagy szerencsém, mert az ünnepek igazán - érzelmek. Történelemórán a gyerek elmondja, mi is történt 1848-ban, az irodalomórán viszont megismerheti, a kor művészei hogyan éreztek, és az ő műveik segítségével maguk is érzelmeket formálhatnak meg. Színekkel, hangulatokkal ruházzák föl a történelmi tényeket, és így alakítják ki saját ünnepüket. És ez legalább olyan fontos, mint hogy betéve tudják, hogyan is zajlottak a történések 1848 márciusában." Nagy Lászlóné, a tápéi Bálint Sándor Altalános Iskola magyartanárának szavai' ezek, aki tanítványaival beszélgetett: vajon egy mai tizenéves számára mit is jelent a márciusi forradalom? Debreceni Szilvi harmadik osztályos, és az ő számára egészen különös jelentőséggel bír március 15. Most aratta ugyanis első sikerét, mint versmondó. Kategóriájában megyei első helyezést ért el az ünnep egyik előestéjén megrendezett Petőfi Sándor szavalóversenyen a forradalmi költő Pinty úrfi című versével. Nem is tagadja: az ő számára ez a legfontosabb a márciusban. „Nekem a szavalóversenyen elért helyezés jelenti március 15-ét." - vallja büszkén Szilvi. Bátyja, Gábor és kortársai, Vetró Éva, Horváth Andrea, Tóth Eszter és Szegedi Éva azért már több élményt őriznek az ünnepről, tavaly például Budapesten jártak, miután kiválóan szerepeltek egy negyvennyolcas vetélkedőn. A gyerekek nem tagadják, a forradalomról szerzett ismereteik jó részét — mint ahogyan bárki más tanóráikon gyűjtötték. Ám hiába a közel azonos elméleti tudás, mindegyikük más-más oldaláról látja '48-at. „Nekem azért tetszik a forradalom, mert fiatalok indították és vezették" - mondja Debreceni Gábor. „Üzenete is van számomra az akkori eseményeknek: a mai fiataloknak is érdeklődniük kellene a napi események iránt, hogy legyen véleményük." A kérdés, hogy vajon mi is volt a forradalom célja, egy picit elbizonytalanította a gyerekeket, de azután csak kibökték: a szabadság kivívása. A kérdések sztereotipek, a válaszok mindig egyéniek. Volt, aki a magyar függetlenség kivívásának napját az I. világháború utánra tette, más a Pilvax kávéházat hiányolta a mai magyar közéletből. „Ma már nincsenek ilyen helyek, ahol az emberek megbeszélhetnék maguk között a világ dolgait. Másfelé hajlanak az emberek. Nincs is idejük, de nem is fontos nekik a szabadság. Ma már nem jelent olyan sokat, hogy független Magyarország." Hogy min bukott el a forradalmi eszme, arról nem vitatkoztak: az osztrák erőfölény győzedelmeskedett, a népmesei fordulatok akkor nem segítették a magyarokat. Ha a szabadságharc nem bukik el, akkor Debreceni Gabi véleménye szerint az egész világtörténelem másként alakul. „Nem az osztrákok oldalán harcoltuk volna végig az L világháborút, és az ország is nagyobb lenne." Tóth Eszti egy gondolattal tovább is megy: „A családok együtt ünnepelhetnének, és nem kellene fájdalommal gondolniuk március 15-re." Horváth Andi szerint nem amolyan „igazi" ünnep március 15. „Anyukám mesélt a régi ünnepekről, amikor még mindenki együtt emlékezett. Mi még most is megünnepeljük, megnézzük a tévében a műsorokat. De sokakat már nem érdekel, mi volt akkor." A gyerekek az irodalomórán gyakran kötik össze érzéseiket, érzelmeiket színekkel. A forradalom színei között szinte mindegyikük megemlítette a feketét is. A harangszóról a világosi fegyverletétel, a kokárdáról pedig az összetartozás jutott eszükbe. A beszélgetés végére Nagy Lászlóné tett pontot. „Az igazi ünnepet a megélt nagy élmény jelenti. Március 15. ezeknek a gyerekeknek munkát jelent, komoly fölkészülést az ünnepi műsorra. De ha túl lesznek rajta, megérzik majd azt a hangulatot, amelyben a Himnusz és a Nemzeti dal még meglett emberek szemébe is könnyeket csal." Kéri Barnabás A Báünt Sándor iskola diákjai nemcsak versekkel, gondolataikkal is ünnepelnek. (Fotó: Nagy László) Dr. Vass László irodájának egyik legszebb disze az a hadizászló, ami mögé felsorakozva idén is csatákba indulnak a szegedi hagyományőrzők. (Fotó: Schmidt Andrea) „Van, aki hobbiként a gyűjtőszenvedélyét éli ki, más meg hegyeket mászik meg. En úgy döntöttem, hogy szabadidőmet a múlt század, azon belül is az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kutatásának szentelem. Ezért jártam a levéltárakat, olvastam el tengernyi memoárt és szakirodalmat, s ezért írtam meg könyvemet is" - fogadott szegedi otthonában dr. Vass László ügyvéd, aki arról is szól mai Írásunkban, milyen munka vár arra, aki minihadsereget szervez. Tudom, most sokakat meglepek a hírrel, de bizony akkor is le kell írnunk: Szeged utolsó, ma is honvédeket fogadó kaszárnyája a Belváros kellős közepén, mégpedig a Boldogasszony sugárútról nyíló Liliom utcában található. Azt kérdik, hogy fér el egy laktanya abban a kis utcácskában, amikor még a klinikákhoz érkező autók is lassan már egymás tetején parkolnak errefelé? Nem oly nehéz ám azt a gondot megoldani, ha eme kaszárnya parancsnoka a hadtörténet iránt elkötelezett ember, s olyan szervezőtehetséggel megáldott egyéniség, aki a szegedi helyőrség legújabb kori fölszámolása után rövid hónapok alatt hadrendbe tudta állítani az 1848/49-es szabadságharc szegedi III. honvédzászlóaljában vitézkedő harcosok kései utódait. Pisztolyok a polcokon Történt ez tavaly, amikor is a szegedi hagyományőrző katonákkal először találkozhattak szeged polgárai. S azóta már arról is beszámolhattunk lapunkban, hogy a dr. Vass László ügyvéd úr által vezényelt kis osztag (mert ha valaki még nem hallott volna róla, Vass doktor e hagyományőrző egyesület elnöke...) teljes harci díszben pompázva bejárta többek között az 1849-es tavaszi hadjárat csatatereit, s immáron kiöntette saját kis ágyúját is. Ami pedig szeged utolsó kaszárnyáját illeti - ennek pedig Vass László magánháza ad otthont, ahol ugyan bentlakásos kurzuson nem vehetnek részt a bakák, ám rendszeresen tartja itt gyűléseit a hagyományőrzők tiszti kara. S békésen megfér az épületben egymás mellett egy ügyvédi iroda, meg egy olyan fegyverraktár is, amelynek egyik szegletében a díszes, múlt századi hadidivatot idéző egyenruhák sorakoznak, a másikban pedig még véletlenül sem gyilkolászásra, hanem katonai parádékra rendszeresített szuronyos puskák állnak gúlában. Nemzeti ünnepünk előtt azonban nem csak azért kerestük meg Vass doktort, mert hát egy zászlóalj-szervezőnek mégiscsak kijár a tisztelet. Érdeklődésünk szólt annak a múltkutatónak is, akinek „Szeged - három hét a szabadságharc történetéből" című műve nem olyan régen került a könyvesboltokba. • Ügyvéd úr, belelapozva könyvébe, azonnal feltűnik: hatalmas gyűjtőmunka előzte meg a szerkesztést. Napi jogászi elfoglaltsága, s persze a minihadsereg felszerelése és gyakorlatoztatása mellett miként tudott időt szakítani a kutatásokra? - kérdeztük dr. Vass Lászlót Liliom utcai főhadiszállásán. Nem titkolt csodálkozással nézve a „díszleteket", az elmúlt évszázadban élt legjelentősebb magyar politikusok és hadvezérek portréival díszített falakat, a sarokban fölállított katonai zászlót, és a szekrényekben, polcokon sorakozó, letűnt harci korokat idéző fegyvereket. Épülhet-e két lépcső? - Az az érdeklődés, ami az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeihez köt, jóval korábbi, mintsem megkezdtem jogászi munkámat, vagy hogy eszembe jutott volna egy hagyományőrző egyesület megalakítása. Már diákkoromban nagy érdeklődéssel olvastam el minden olyan könyvet, amely ezt a dicsőséges korszakot idézte föl. Különösen Katona Tamás történész munkái voltak rám nagy hatással, mert ő nem magyarázgatta a történelmet, hanem dokumentumok felsorakoztatásával mutatta be a szabadságharc eseményeit. Megadva az olvasónak azt a lehetőséget, hogy maga döntse el, miként értékel egy-egy politikai döntést, vagy katonai hadmozdulatot. Aztán minél inkább elmerültem a múlt fölidézésében, úgy döntöttem, magam is kutatómunkába kezdek, hiszen hiába született annyi mű 1848-ról, az azt megelőző, illetve azt követő időszakról, úgy éreztem, még mindig van számos olyan terület, amelyik föltárásra vár. És sejtésem be is igazolódott - a levéltárakban rengeteg olyan anyagra bukkantam, amiket korábban még nem publikáltak. Hogy mást ne mondjak, a szegedi levéltárban kezembe került olyan iratokkal teli doboz, amit 1860 óta nem bontott fel senki, s megtaláltan négy darab olyan, Kossuth Lajos által írt levelet, amelyet eddig még nem ismerhetett meg a nagy nyilvánosság. Csak érdekességként említeném meg, hogy az egyikben a kormányzó úr arra szólította föl Vadász Manót, Szeged akkori polgármesterét, hogy söpörtesse és locsoltassa már végre a város utcáit, mert igencsak nagy a szemét és a por. Könyvemben egyébként azt' az időszakot összegzem, amikor is Szeged volt a szabadságharc fővárosa. Igyekeztem a kutatómunka során talált iratokat úgy közzétenni, hogy az olvasó egy olyan érdekes dokumentumgyűjteményt vehessen a kezébe, amiből a szabadságharc-kori Szeged hétköznapjaival ismerkedhet meg. Mert ne higgye ám senki, hogy ebben a forradalmi fővárosban csak és kizárólag nagy horderejű, az ország jövőjét alapvetően befolyásoló kérdésekről a vitáztak a képviselők és a városatyák. Egészen megdöbbentő például az, hogy miközben az ország élet-halál harcát vívta, órákat tudtak arról csevegni a szenátor urak, vajon építhet-e valaki két lépcsőfokot a háza elé, vagy sem. Szolnokon dördült el az ágyú • A könyv immár a boltok polcain, de mint a házában tapasztalható fegyveres készülődésből is láthatjuk, a mű írójának nem sok ideje marad pihenésre... - Valóban van dolog itt bőven, hiszen lelkes csapatunk nemcsak március 15-e megünneplésére készül, hanem arra is, hogy újfent sikeres hadmozdulatokat hajtson végre az 1849-es tavaszi hadjárat színterein. Április másodika és kilencedike között Hatvantól Vácig járjuk be a csatatereket, s a harci játékokban immár 45 fős olyan csapattal veszünk részt, amelyben 32 gyerek, közöttük három kislány is helyet kap. Kiöntettük az ágyúnkat, aminek hangjával már meg is ismerkedhettek azok, akik részt vettek a szolnoki csata évfordulóján rendezett ünnepségen. S folyamatosan készülnek azok a tartozékok is a fegyverzetünkhöz és az egyenruhákhoz, amelyek föltétlenül szükségesek ahhoz, hogy valóban minden szempontból korhű felszerelésben vonulhassunk föl a rendezvényeken. De hadd szóljak hagyományőrző egységünk legnagyobb szabású tervéről is az idén nyárra, a szőregi csata évfordulójára olyan látványos harci játékot szervezünk Szegedre, amelyen 150-200 fős gyalogos egységek vonulnak föl a Széchenyi térre, s miközben megszólalnak az ágyúk, közel száz lovas indul majd harcba a platánok alatt. Szeged város vezetésének támogatását már megkaptunk az ügyünkhöz, dr. Bartha László polgármester vállalta e színpompás harci találkozó fővédnöki tisztét, mi pedig igyekszünk majd olyan produkcióval szolgálni, ami a szegedi nyári fesztivál egyik csúcspontja lehet. Azt is elárulom már most, hogy nemcsak Szeged főterén hadakozunk majd, hanem a szőregi csata egykori helyszínén, a Kamara-töltésnél is csatarendbe állnak majd az ország legkülönbözőbb pontjairól városunkba érkező hagyományőrző egységek. S ha már a 150. évforduló méltó megünnepléséről beszélünk, megemlíteném még két nagy álmunkat is. Szeretnénk a szőregi csatában elhunyt vitézek emlékére egy emlékművet állítani a szőregi út mellett. Míg március 15-én pedig arra fogom felkérni Szeged polgárait, hogy támogassák a hagyományőrzők azon tervét, hogy szoborállítással tisztelegjünk a szegedi III. honvédzászlóalj elsó parancsnokának, Damjanich János tábornoknak dicső tettei előtt. Földváry ezredes picinyke utcája • Egészen lenyűgöző az a lelkesedés, amivel igyekszik XIX. századi múltunk mind sokrétűbb bemutatásával tanítani a XXI. századra készülő szegedieket. De vajon a számítógéphez szoktatott nemzedék mennyire hajlandó befogadni a történelmi ismereteket? - Nézze, az emberek igenis szeretnek büszkék lenni a hőstetteket véghezvivő elődeikre. Igaz ez a szegediekre is, csak éppen azt sem tudják sokan ebben a városban, hogy van mivel dicsekednünk. Annak a Földváry Károly ezredesnek például, aki a szegedi honvédeket vezette számtalan győztes csatába, akit katonái a hősök hőseként emlegettek, s akiről például Tápióbicskén iskolát neveztek el, Szegeden csupán egy picinyke utca őrzi a nevét. S az elmúlt évtizedek során arra sem gondolt sajnos senki, hogy a szegedi III. honvédzászlóaljról legalább egy emléktáblával megemlékezzen a város. Elég elszomorító dolgok ezek, de én úgy érzem, nem sajnálkozni kell, hanem változtatni a helyzeten. Ezért is ajánlottuk föl az iskoláknak, hogy hagyományőrző egyesületünk szívesen tart olyan történelem órákat náluk, ahova katonáink egyenruhákba, a kort sokkal szemléletesebben fölidézve vonulnak ki. Nagy örömünkre már egyre több helyről kapunk felkéréseket. S én az mondom, ha sikerül mind több diáknak, s persze felnőttnek örömet okozni azzal, hogy megismertetjük őket nemzeti múltunk egyik legdicsőségesebb korszakával, s harci játékaink során velünk együtt jól is szórakoznak a nézők, már nem dolgoztunk hiába. Bátyi Zoltán