Délmagyarország, 1999. február (89. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-15 / 38. szám

HÉTFŐ, 1999. FEBR. 15. IRODALOM 11 Háy János Töredékek Lopom az időt az időmből. Hányom hátra a haveroknak, ahol már nem vagyok. Igazi nő, nem figyeli, hol tart az idő, repülőn jön, ha lezuhan ő a túlélő. Nem kerül pénzbe, ingyen az áram, kávé a gázon, utazás nyáron: Opatiába. Levakarja rólam az időt. Unja már, hogy így pereg. Öt vagy tíz év: most öröklét vagy semmi lesz. Nem élni, csak benne lenni egy halálban, ahonnét senki nem akar visszahívni. Az utcát lesni. Várni egy istent, vagy hírt, hogy elfogyott, csak én vagyok, magam, benne egy hülye ügyben. Fogni és érinteni. 'Ne lássa más. Hát mögött. Saját kéz helyett. Éjjel jár ölni. Szerkezetet épít a rés köré. Zúg, zúg, messze zúg, mi van a résen messze túL Nedvesség lenni más szervezetben. Ahogy van. Úgy szűnik meg. Jobbra élet, balra halál, Se itt, se ott nem talál. Én akkor még csak félig voltam kész. A lány jött, hogy vele leszek egész. Éppencsak az volt, hogy eléltem idáig. Tegnap tegnapig, ma máig. Először tegnapig, aztán máig. Kéz volt és láb. Egy angyal darabokban vitte át. Az ott mi? Semmi vagy világ? Sötétben megölel, hidegben megcsókol, mindenért engem okol, a szobában zümmög a pokol. Ami volt, nem lesz újra, hiába mondja: majd máskor. Bátyi Zoltán Laurence Stephen Lowry: Virágok az ablakban — Ha van ideje, én mesélek magának egy szép történetet mosolygott rám az asszony, szemében téli napfény csillogott, arca kipirult a melegtől, és a szavak olyan kereken pottyantak ki a száján, mint vörös almák, púposra pakolt fonott kosárból. Történet? Az bizony szép dolog - lestem órámra, hány perces is lehet egy csillogó szemű asszony meséje, és távoli kis templom halkan csendülő harangszavára figyeltem. Dél van hát, gáztűzhelyeken forralják a levest, bisztrókonyhában bámul ki a kukta párás üveglap mögül, és csorgatják már a szaftot a tejfölös babfőzelékre - kondult a gyomrom. De az asszony ilyen hangokra nem figyelt. Öregemberről mesélt, bizonyos Péter bácsiról, akit egyébként nem is Péternek hívtak, de legyen a neve inkább titok - kacsintott ram az asszony, mint aki már legalább tíz tél óta a cimborám. És ez a Péter - szokott le hirtelen az asszony a kacsintgatásról talán el sem hiszi nekem, úgy élt negyven éves koráig, mint a tisztességes emberek. Munkába járt, gyereket nevelt, felesége elé rakta minden másodikán a fizetését, tévében nézte a táncos lányokat, és vasárnap csak egy sört ivott meg a paprikás csirke után. Aztán egy reggel fogta magát, lakásának kulcsait letette a konyhaasztalra, egy papírra meg csak annyit írt, „Elmentem, ne várjatok!", és kisétált a panelutcára, kis táskába pakolva minden vagyonát, gyűrt inget, százszor mosott munkástrikót, tört szappant, apjától örökölt borotvát. Úgy mesélik - vakarta meg orrát az asszony -, hogy utána már csak vasútállomásokon látták, meg a Tisza mellett futó töltéseken, ha meg ráborult az este, panelházak legfölső emeletén vackolt magának ágyat, és szakadozott újságokból olvasott. Tavasszal városok főterén leste, miként gyomlálják a virágokat borostás képű, borszagú munkások, nyáron kukában lelt szandáljában ballagott a vízpartra, kubikgödrök zavaros vizében mosta ki foszlott ingét, és ollóval vágta rövidre a vászonnadrágját. Azt mondták rá, megbolondult. Rendőrök kérdezték tőle: hát maga bátyám, meg miért csavarog? De ez a Péter csak mosolygott kifelé a fejéből, és ivócimboráknak mesélte - ő bizony megtalálta a boldogságot. Képzelje, ilyeneket mondott - nézett mélyen a szemembe az asszony, mint aki azt lesi, van-e már kedvem elszörnyülködni. Majd elárulta: ez a Péter éppen huszonöt esztendeig járta a világot, amikorra elfáradt minden izma, csontjába beköltözött a reuma, a bőre húsáig szakadozott, és a szíve se melegítette már annyira, hogy kibírja a december hidegét. Hajléktalanokat segítő szociális munkások találtak rá egy bokor tövében. Már majdnem kihűlt, lábának három ujja is lefagyott, melle meg zihált, mint haldokló tüdőbajosoknak. A szociálisok meg örültek, hogy még időben érkeztek, és lám, most meg tudnak menteni egy embert. Mentőautóba rakták Pétert, a kórházban lefurdették, frissen mosott takarót borítottak rá, aztán amikor megint olyan formája lett ennek a Péternek, mint tisztességes embereknek szokás, beutalták egy idősek otthonába. Meleg lesz ott az étel minden délben, meséket hallgathat, ápolónők mondják, és karácsonykor a szeretetszolgálattól maga is kap ám majd csomagot - mondták el Péternek, milyen szép is lehet a világ, És egy fiatal, szőkebajszú orvoska meg csak ámuldozott: ennek a Peti bácsinak még most is olyan erővel ver a szíve, hogy súlyt is emelhetne És képzelje: ez a Péter a meleg otthonban nem örült a jónak. Azt mesélik, csak ült egy széken, nézett maga elé, kettőt se kanalazott a levesből, egyet se szólt ágyszomszédjához, ha meg kinyitották az ablakot, hadd jöjjék már a friss levegő, a fal felé fordult. Péter bácsi, hát nevessen már, a jó Istenit magának, utcának mocskából szedték ki, paplanos az ágya - nevetgéltek rá az ápolónők, de a vén csavargó csak borostáját markolászta. Majd egyszer csak beült az öregemberek közé, ebéd utáni sziesztában, és azt kérdezte: aztán maguk látták-e már, hogy lélegzik a folyó, amikor október utolsó napján megérkezik a fagy? Beszélgettek-e madárral töltés melletti erdő sűrűjében? És figyelték-e azt, hogyan lopja be a kezét, városi park padján a fiú a lány szoknyája alá, szerelemről suttogva meleg szavakat? Azt mondják, az öregek csak nevettek - ejnye Péter, tán kórság támadta, hogy ilyen malacságokat mond nekünk? - és azt kérdezték: aztán mi lesz vacsorára? Péter meg tolókocsit kért, mert hogy a lába akkor már meg nem mozdult magától, és kiguríttatta magát az öregek otthonának nagy teraszára. - Elszívom az utolsó cigarettámat - szólt hátra egy gondozónak. Az meg csak vigyorgott, hogy ugyan már, Péter bátyám, egészségesebb maga, mint a vastag izmú atléták, és becsukta az öreg mögött az ajtót. Húsz percre talán. Aztán egyszer az ápoló úgy gondolta: elég volt már Péternek a levegőből, de leginkább elég a tüdőt meg szájat maró cigarettából, kiballagott érte. Kezét az öreg vállára tette, vékony húsát, madárcsontját lassan rázogatta, haját előrebukott homlokáról fejének búbjára simogatta. Amikor pedig a szőkebajszú orvoska kikiabált: mi baj ott, hé, mi baj van? - csak intett az ápoló legény: nyugalom, doki. Csönd van itten és vastag a békesség. És képzelje: Péter haláláról tíz perc múlva már mindenki tudott. Mégis azt mondták: csak pihen az öreg, ne zavaija senki. Vagy talán a madarakkal beszélget? - kérdezte ágyszomszédja, és befogta ráncos fülét, nehogy meghallja - már a halottas kocsit hívják. - így volt bizony, nekem legalábbis ezt mesélték mondta az asszony, és elköszönt. A kert végébe sietett, egy sárgára festett pavilon ajtajához. Mint minden nap, fél órával harangkongatás után, amikor ebédhez szólítják az öregek otthonának lassan csoszogó lakóit. Petrí Gábor Az aratás szemlélője Egy kortárs költőnek valamikor a hetvenes években feltették azt a kérdést, hogy vajon ki olvassa azokat a verseket, melyeket ő és költőtársai írnak? A válasz a következő volt: „Mi költők már régóta csak egymásnak írjuk a verseinket." Mondta mindezt akkoriban, amikor a statisztikák s a korra emlékezők szerint is jóval több verseskötet fogyott a könyvesboltokból, s az úgynevezett kulturális élet is sokkal elevenebb volt, mint manapság. A költő korkritikája tulajdonképpen jóslat, melynek beteljesülését a jelenben élhetjük át közvetlenül. Jelen korunk verseinek többsége tartalmát, de leginkább nyelvi megformálását tekintve valóban már csak a modern kor valóságát is maga mögött hagyó poszt-poézis beavatottaihoz szól. „Csúnyán kell írni. Szépen könnyebb. / Ezt szajkózzák a sanda bölcsek. / Kevés a romlást észrevenni. / A világ mocskát szét kell kenni." (Posztmodem). Szepesi Attila a posztmodem irodalom mocsokszétkenő és értékromboló válságtünetei közepette is vállalja, hogy szépen ír. Szépen, vagyis az ősi hagyomány felől megközelített, azt őrző tiszta művészet eszközeivel, az esztétikumot teremtő ihlet impulzusait megszólaltatva alkot. Mindig is így tett. Sárkányfogak c. legújabb kötetével azonban mintha ennél is többre vállalkozott volna. A kötet 99 négysorosa bármelyik szélesebb látókörű, korunk jellegét és természetrajzát látni kívánó, a világban értelmet kereső átlagembernek sokat mondhat és üzenhet világos egyszerűséggel és tömörséggel. A négysorosok meglepő és szokatlan szellemi gazdagságot sűrítenek formai egyszerűségükbe. A versek rövid teijedelméből hamar kibomlik korunk múló jelenségeinek s a mögöttük húzódó s azokat teremtő örökérvényű lényegnek az együttes tartalma. A 99 négysorosból teljesen egységes, kiforrott és messzire mutató ember- és világlátás bontakozik ki: egy olyan átfogó szellemi panoráma, melyben külső és belső valóságunk szédítő magasságaiba és tudattalan mélységeibe repítenek bennünket a rövid költemények. Olvashatunk négy sorba sűrített portrékat korszakalkotó művészekről, s ugyanott összefoglalt esszenciákat azok művészetéről. „E féleszű öreg szatír / bármely kocsmazugba húzódhat, / az ének ott is rátalál. / Orpheusz lantja neki szól csak." (Verlaine). „Fekete arc. Fekete menny. / Rontó álmok fekete éje. / Gazdátlan, nyálzó angyalarcok / korommal pingált feketéje." (Goya). Megelevenednek szemünk előtt letűnt korok egykor létet megalapozó mítoszai, s új értelmet nyernek XX. századi kontextusba helyezve. Az ősi kultúrák ránk hagyományozott szellemi kincsei, mára érvénytelenné vált tradíciók kapják meg az őket megillető méltó helyet egy új szintézis lehetőségét felmutató megújult világképben. Gaia csonttemetői, Szaturnusz fiai, Orpheusz játékai, Visnu kigyúlt tekintete, Buddha létkihunyása, az Upanishadok létértelmezése, János jelenései, Swedenborg misztikája, a mágusok szalamandrája és a sorsunkat rejtő csillagjegyek egymást kiegészítő összhangban egymás gondolatkincsét továbbépítve, egymás tartalmát gazdagítva, értelmüket és jelentőségüket elmélyítve élnek és hatnak Szepesi Attila szüntelenül táguló és kibontakozó szemléletében. Felcsendülnek megragadó nyelvi játékokkal és zeneiséggel megkomponált pillanatképek Óbudáról, évszakokról, egy vízimalomról, lovakról, jegenyékről, a pusztáról. Nemcsak a szellem messzi távlataiba tekintő verseket találunk, hanem egykor közvetlen életterünk, a természet mai szemmel már észrevétlen mikrovilágai is kibomlanak előttünk: egy gizgazok között megbúvó ördögharaptafű mágusok csodálta titkai, egy akácligetben rejtező páfrányfenyő a mennydörgő-gyíkok korából, egy kavicsok közt homokfövenyben elkanyarodó madárlábnyom. Megrázó drámaisággal vonulnak el tekintetünk előtt hanyatló ezredvégünk válságtünetei és elsivárosodó emberlétünk lélekpusztító jelenségei. Itt is megfigyelhetjük, hogy a képek hogyan távolodnak s állnak össze madártávlatból szemlélt korhű összképekké, és hogyan közelednek a mély szociológiai érzékkel megrajzolt, tönkrement emberi életsorsok elborzasztó részletei felé. Jelen korunk: „Vaskor: amit feledni tudnál." (Korszakok). A valahai elveszett Aranykor örökérvényű szellemi értékei, az ősi tradicionális tudás feltartóztathatatlanul felhígul és devalválódik: „Próféták elhamvadt igéit / pohos martalóc magyarázza." A globalizáció során „mindenki porszürke veréb lesz," olyan arctalan tömegember, aki minden értelmet és perspektívát elveszít: „Haladás-hit és technika / karöltve a reményt lebírták." (Karöltve). És a lélektelen falanszterházfalak dermesztő árnyékában rongyos utcazenészek ricsaja szűrődik fülünkbe, egykor lelkes, de mára megvénült hippik és rockerek tűnnek fel egy-egy pillanatra az embermasszában, egy sivár utcasarkon csitri-prostituált kínálja alig-bimbózó testét az éjszakában, üres arcú, fagyott szemű hajléktalan kukázók vágják arcunkba sorsuk elveszettségét, s magunkba nézve hullamosókkal szembesülünk tudattalanunk kamravilágában. Környező világunk és önmagunk lesújtó, néha végkatasztrófát sejtető képei mellett találunk néhány bölcs iróniával és lényeglátó humorral ábrázolt kortünetet: „Veres csőr. Zöld szem. Pávatoll. / A trágyadombon áll a bál. / Meddő jércike kotkodál, / csökött kakas kukorikol." (Divat). Szepesi Attila gazdag, s szüntelenül teljesedő költői világa mélyről fakadó s mélyre hatoló lírával vezet el bennünket a létezés gyökereit érintő felismeréshez: a külvilág és belső világunk egységéhez. Világunk pontosan olyan, amilyenné tettük. S mint József Attilától tudjuk, a líra: logika. Igaz, nem tudomány, de felismeréseit mégis bizonyítja. Emberlétünk alapvető s végső kérdéseire mélyebb, teljesebb és pontosabb válaszokat ad, mint bármelyik tudományág. József Attila szerint az emberfaj: sárkányfog-vetemény. S ha nem is kizárólag, de természetéhez tartozik a romlás, a pusztítás, a fájdalommal elmúlás átminősíthetetlennek tűnő ösztöne. Ezért nemcsak az ember maga, a vetése is sárkányfog természetű. Szepesi Attila regi korok s jelenünk vetését is ismerve, válságokban tobzódó ezredvégünk mocskait nem óhajtja a posztmodern krízisirodalom tehetetlen eszközeivel tovább szétkenni. A tiszta s bennünk tisztuló líra pontosságával dokumentálja egykori vetésünk mai gyümölcseit. Emelkedett, nyugodt és humánus tekintettel szemléli az emberfaj talán utolsó aratását. (Szepesi Attila: Sárkányfogak; Gerzson Pál rajzaival; Arthis Könyvkiadó, 1998)