Délmagyarország, 1999. január (89. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-02 / 1. szám

SZOMBAT, 1999. JAN. 2. STEFÁNIA-INTERJÚ 9 Madách dédunokája Szegeden Dr. Michael Madách mihamarabb szeretne ellátogatni szülővárosába is. (A szerző felvétele) Dr. Michael Madách, kanadai-amerikai állampolgárságú színész, rendező és angoltanár nyugdíjasként évek óta Szegeden él. Bár olykor még bosszantja, hogy amerikai szemmel nézve nálunk még ma is annyi minden ésszerűtlen, de a várost megszerette, sok jó barátja és tanítványa lakik itt. Michaelt csecsemőként az egykori Arad vármegyében fekvő Borosjenön még Mihályként anyakönyvezték. Dr. Michael Madách hetven esztendővel ezelőtt, kétéves korában szállt édesanyjával egy Kanadába tartó hajóra. Kalandos élete során bejárta az Egyesült Államokat, Hollywoodtól Washingtonig sokfelé dolgozott. Bár magyarul csak az utóbbi években tanult meg jól, mindig érdeklődött szülőföldje iránt. Amikor kisgyerekként egy bélyegkatalógusban először meglátta Madách Imre nevét, nem is sejtette, hogy a nagy magyar drámaíró valószínűleg a dédapja volt. Dr. Michael Madáchcsal szegedi otthonában beszélgettünk. • Hogyan került az amerikai kontinensre? - Családunk a romániai Borosjenőn élt, édesapám 1923-ban szökött ki Kanadába. Mennie kellett, mert bajba került amiatt, hogy részt vett a román kormányzat elleni szervezkedésekben. Alberta államban telepedett le, kezdetben lovakat tenyésztett. Minden évben visszaszökött Romániába édesanyámhoz és nővéremhez. Egyik ilyen látogatásának köszönhetően 1927ben születtem meg. Még kétéves sem voltam, amikor 1929ben egy kanadai ügyvéd segítségével édesanyámnak sikerült velünk együtt kivándorolnia, és így egyesülhetett a család. Apám addigra már a kanadai-amerikai határon fekvő Windsorban vásárolt egy házat. Amikor megérkeztünk, szüleim a pályaudvaron nem is ismerték meg egymást azonnal. A következő években született egy öcsém - Madách Imrének hívják, ma is az Egyesült Államokban él - és három húgom. Édesapám sokáig egy gyárban dolgozott, ahol fafeldolgozással foglalkoztak. Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Anyuka húga Chicagóban élt a családjával, s én hozzájuk kerültem. Náluk otthon is angolul beszéltünk. • Milyen szakmát választott? - Még nem voltam 15 éves, amikor otthagytam a gimnáziumot és egy szakiskolába mentem. Akkoriban Kanada és az Egyesült Államok már bekapcsolódott második világháborúba, én pedig 1944-ben eldöntöttem, hogy katona leszek. Apám először nem adta rá az áldását, mégis beléptem a kanadai hadseregbe. Először Angliába vittek bennünket, majd a hollandiai frontra. Ott egy napon a német csapatok bekerítették a csoportunkat, és lelőtték a parancsnokunkat. Ekkor rábeszéltem a tizedesünket, hogy a kézigránátok segítségével töijünk ki. Elpusztítottunk három ellenséges géppuskás alakulatot, így megmenekült a csoportunk. Az egyik kézigránát azonban súlyosan megsebesített. Amikor kijutottunk a németek gyűrűjéből, az egészségügyi csapatok átvittek egy Belgiumban működő amerikai hadikórházba. Ott megműtöttek, majd visszavittek Kanadába. Kilencvenhárom napig New Brunswickban, egy Saint John-hoz közeli katonai kórházban lábadoztam. • Mihez kezdett a háború után? - Amikor Európában befejeződött a háború, épp Montrealban voltunk kirándulni a csoportunkkal. Mindenki ölelte-csókolta egymást, és elmentünk á kocsmába sörözni. A nagy örömmámorban még azzal sem törődtem, hogy alkohol-allergiám van. Néhány korty után feldagadt a bőröm, ezért rögtön vissza kellett vinni a kórházba. Amikor hazaengedtek, apuka megkérdezte, mit fogok csinálni. Azt válaszoltam, elmegyek temetkezési vállalkozónak. Morbidul hangzott, de halálosan komolyan gondoltam. Akkoriban állandóan a halottakról álmodtam, nem tudtam elfelejteni azt a sok szörnyűséget, ami a fronton történt velem. Apám nem tudta nézni a vergődésemet, felhívta egy régi barátját, aki producer volt a hollywoodi filmstúdiókban. Megkérte, adjon nekem valami munkát, biztosan tudnának valamire használni. 1946-ban így kaptam állást segédmunkásként a Paramount Picturesben. • A napfényes Hollywood egészen más világ lehetett, mint Kanada... - Három évig dolgoztam ott. Nem ismertem senkit, egy kis garzonlakásban laktam. Kezdetben festéket törtem porrá és fát csiszoltam, egy dollárt kaptam érte óránként. Korábban rajzoltam és képeket is festettem, ezért hamarosan sikerült komolyabb munkát is kapnom: a filmek díszletéül szolgáló hatalmas vásznakra kék eget és fehér felhőket festettem. Néhány év múlva a Wilding Pictures-höz kerültem Chicagóba. 1952-ben megnősültem, született egy lányom és egy fiam. 1956-ban elváltam, 1958-ban újra megházasodtam. A hatvanas évek elején Kaliforniában, a Warner Bros Stúdióban kaptam munkát. Pat, a feleségem egy egyetemi program felelőseként a kormányzatnak dolgozott. 1963-ban még kitüntetést is kapott Kennedy elnöktől. 9 Azt mondják, az amerikaiak sohasem tudják elfelejteni azokat a napokat, amikor Kennedyt meggyilkolták... - Akkor már munka mellett egyetemre jártam. A „The Red Badge of Courage" című Greene-regényt elemeztük. A tanárunk felfigyelt rá, hogy nem veszek részt a beszélgetésben. A regény a háborúról szólt, nagyon megérintett, hiszen a főhőssel szinte ugyanaz történt, ami velem. Én is nagyon féltem a fronton, azért öltem német katonákat. A tanár megérezte, hogy én is részt vehettem a háborúban, azért nem tudok beszélni róla. Megkérdezte, hol harcoltam. Amikor megmondtam, megkért, hogy óra után menjek be a szobájába. Ott azt kérdezte, volt-e rajtam skót szoknya, amikor megsebesültem. Igennel feleltem, hiszen a kanadai egységünknek az volt a hivatalos egyenruhája. Erre azt mondta, emlékszik egy sebesült skót szoknyás kanadai katonára, akit abba a belgiumi hadikórházba vittek, ahol egészségügyi tisztként ő is dolgozott. Nem ismertük meg egymást, annyira megváltoztunk. Ez a találkozás döbbenetes élmény volt számomra, visszatértek a nyomasztó háborús álmaim is. Néhány nap múlva, november 22-én épp egy filozófiai előadást hallgattuk, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiatalember sietve bekiabált: lelőtték Kennedyt. A hangosbemondó is megismételte a hírt. Azonnal befejezték a tanítást. Hetekig semmi másról nem tudtunk beszélni. Kennedy halálakor egy időre meghalt az amerikai álom is. Éveken át küzdöttünk a trauma a feldolgozásával. • Hogyan tudta a tanulást a munkával összeegyeztetni? - Nem volt könnyű. 196465-ben már egyetemi ösztöndíjasként a University of Southern California drámaelmélet szakos hallgatója voltam, közben pedig doktorandusoknak tanítottam díszlettervezést és díszletkészítést. Több időm ment el a tanítással, mint a tanulással. 1966-ban a Ford Alapítvány megbízásából egy évig Washingtonban dolgoztam színházi rendezőként és színészként. A családommal a közeli Baltimoreba költöztünk, mert a feleségemet bízta meg a kongresszus az új egészségügyi törvényt kidolgozó csoport vezetésével. Végül 1967-ben szereztem meg a diplomám. Már Ronald Reagan volt Kalifornia kormányzója, így az ő aláírása is szerepel az oklevelemen. A feleségem és az University of Maryland dékánja ösztönzésére újból beültem az iskolapadba, hogy magasabb egyetemi fokozatot szerezhessek. A következő években Pennsylvaniában, IIlinois-ban és Baltimore-ban tanítottam. Később már csak fél évig oktattam, s az év másik felében színházakban rendeztem. 9 Milyen darabokban lépettfel? - Nehéz lenne mind felsorolni. Játszottam például Szophoklész Oedipus rexének címszerepét. Vagy Doc szerepét a „Come Back, Little Sheeba" című darabban, amiért a legjobb színész díját kaptam Baltimore-ban. Ugyanezt a díjat Kaliforniában is elnyertem Brandy szerepéért az „Inherit The Wind" című darabban. Sok kisebb-nagyobb szerepet eljátszottam tévésorozatokban és játékfilmekben is. A legnagyobb sikereket azonban musicalrendezőként arattam. Huszonhárom különböző musicalt állítottam színpadra San Franciscótól Washingtonig. Többek között a Godspellt, a West Side Storyt, a Funny Girl-t, de rendeztem drámákat is, például Az ügynök halálát. 9 Ismert sztárokkal is dolgozott együtt? - Sokkal. Tony Curtis-szel például többször is játszottam. A Spartacus című filmjében is szerepeltem. Curtis festészettel is foglalkozik, és Bemard Schwarz néven több sikeres regénye is megjelent. Amikor fiatalon Hollywoodban dolgoztam, a magyar színészek közül megismerkedtem Peter Lorréval, Béla Lugosival, a Drakula-film sztárjával és F. B. Szakállal. Többször együtt ebédeltem velük, mindig próbáltak magyarul tanítani. 9 Hogyan derült ki, hogy valószínűleg Madách Imre a dédapja? - Sokáig azt sem tudtam, hogy ki volt Madách Imre. Gyerekkoromban kaptam egy bélyegkatalógust apámtól, amiben szerepelt egy bélyeg fotója, amin egy arcképen Madách I. felirat volt. Megkérdeztem apukától, ki ez az ember, rokonunk-e. Apuka nem tudott a Madách családról semmit. Nem is ismerte az édesapját, egyéves korától mostohaapja volt. így aztán nem is foglalkoztam többet ezzel. 1968-ban, amikor az University of Maryland-en tanítottam, épp az én nevem előtt szerepelt az egyetemi telefonkönyvben egy irodalomtörténész, dr. Leidenfrost neve, aki megkeresett, és elmondta, hogy a disszertációjában Madách Imre leghíresebb darabjával is foglalkozott. Kérésére felkerestem vele dr. Bakó Elemért, a Kongresszusi Könyvtár finnugor szekciójának vezetőjét, aki Madách-kutató is volt. A szobája egyik polcán ott sorakozott Az ember tragédiája 38 különböző nyelven. Dr. Bakó levélben megírta budapesti barátjának, dr. Radó György irodalomtörténésznek, hogy apám 1895 szeptember 7-én Borosjenőn született. Dr. Radó az anyakönyveket elemezve kiderítette, hogy édesapám apját Madách Aladárnak hívták, és minden bizonnyal Madách Imre fia volt. Az is kiderült, hogy apuka házasságon kívüli kapcsolatból született. Radó Györggyel később személyesen is találkoztam. Megmutatta, hogy Madách Imre családfáját egészen 1238-ig vezette vissza. Sokat mesélt Madách-kutatásairól, szerinte egyértelmű, hogy édesapám Madách Imre unokája volt. Radó könyvet is készült ími, amiben a Madáchcsaládfa mellett ezek az információk is szerepeltek volna. Sajnos azonban váratlanul meghalt, és nem tudom, mi lett a számítógépén lévő munkáival. 9 Úgy tudom, ön is foglalkozik írással... - Több~színdarabot, színpadi jelenetet is írtam. 1979ben született meg a „Manchild" című musicalem, ami Az ember tragédiájához hasonlóan a teremtéstörténetre épül. Csodálatos zenét komponáltak hozzá, nagyon boldog lennék, ha egyszer lefordítanák és bemutatnák Magyarországon. Több száz verset is írtam angolul, némelyikkel rangos irodalmi pályázatokon díjat is nyertem. 9 Hogyan került Magyarországra? - 1968-ban a nyolcszáz személyes washingtoni Aréna Stage-ban Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjában a rendezőt játszottam, amikor egy nemzetközi színházi fesztivál résztvevőjeként megnézte az előadásunkat Karinthy Ferenc és a Madách Színház akkori igazgatója. Az előadás végén megkérték a színház vezetőjét, Zelda Pichandlert, mutasson be nekik engem. Karinthy ír is a találkozásunkról a néhány éve kiadott naplójában. A beszélgetés végén meghívtak a Madách Színházba, hogy rendezzek meg három amerikai darabot. Nagyon boldog voltam, a feleségem, a fiam és a lányom is arra számítottak, hogy hat hónapra velem jönnek Budapestre. Végül azt írták, csak egy hálószobát adhatnak, és az útiköltséget sem tudják kifizetni. Azt is megírták, hogy Magyarországon folyamatosan szükségem lesz egy kísérőre, aki mindig mellettem lesz. Nagyon furcsának találtam ezeket a dolgokat, a sorok között olvasva úgy éreztem, nem is olyan fontos, hogy menjek, ezért úgy döntöttem, inkább maradok. 9 Ma mégis itt él Szegeden... - Kilenc évvel ezelőtt Amerikában találkoztam a szegedi Sohár István biokémikus professzorral és feleségével, akik akkoriban amerikai egyetemeken dolgoztak. Miután hazajöttek, egyszer meglátogattam őket Szegeden. A nyugdíjas éveimet is aktívan szerettem volna eltölteni, ezért két évvel később, amikor felajánlottak egy Fulbright-ösztöndíjat, visszajöttem Magyarországra. Először Győrben dolgoztam, végül azonban Szeged mellett döntöttem. Kezdetben az Amerikai Nyelviskolában, majd a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán angolt tanítottam. Később néhány magántanítványt vállaltam. Amióta itt élek, csak fél évre mentem haza, amikor a legfiatalabb húgom megbetegedett, és a csontrák miatt várható volt, hogy rövidesen meghal. 9 Hogyan telnek Szegeden a napjai? - Azt hittem, itt többet járok majd színházba, de a prózai előadásokból sok mindent nem értettem. Túl sokat kiabálnak a színpadon. Ezért inkább szimfonikus hangversenyeket hallgatok, balett- és operaelőadásokat nézek. Furcsának tartom, hogy Szegeden mindig késve kezdik az előadásokat. Washingtonban mindig pontosan kezdtünk. Aki elkésett, annak várnia kellett. Minden előadáson az első negyedóra után tartottunk egy pillanatnyi szünetet, amikor a színészek szoborszerűen megálltak, s csak akkor jöhettek be a későn érkezők. így mindenki látta, ki az, aki nem ér oda időben. Az emberek így megszokták, hogy pontosak legyenek. Szegeden nem ritka, hogy 15-20 perces csúszással kezdik csak el az előadásokat. Ez egyre rosszabb lesz, mert ördögi kör alakul ki, a közönség nyugodtan késik, mert úgysem kezdenek időben. Amerikában a színházak nem engedhetik meg maguknak, hogy a pontosan érkező nézőiket feleslegesen várakoztassák. Hollós! Zsolt Együtt a Madách testvérek. Imre Madách és felesége (hátul), középen dr. Michael Madách, két oldalán Margit Madách és férje, elöl Helen Madách, fDM-fotó)