Délmagyarország, 1999. január (89. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-13 / 10. szám

SZERDA, 1999. JAN. 13. HELYI TÜKÖR 7 • Lépcsőházi csiki-csuki Ajtóháború a Tisza-parton Súlyos pénzbüntetés fenyegeti azokat a Felső Tisza-parti lakókat, akik a tűzoltóság tilalma ellenére nagyobbították meg előszobáikat. A lépcsőházi előtérrel együtt ugyanis lezárták a ház szellőzését biztosító franciaablakot is. Az érintettek nem akarnak ajtót bontani: már perre is mentek az „előszoba" megtartásáért. „Inkább a börtön, de az ajtómtól nem válok meg!" mondja a finom modorú, választékosan fogalmazó, nyugdíjas pedagógus hölgy. Kijelentését valószínűleg maga sem gondolja egészen komolyan, de látszik: nagyon szívéhez nőtt a lépcsőházból leválasztott, kicsiny előtér. Talán hat négyzetméternyi lehet a kétszobás lakást megnagyobbító „előszoba", de ez a pici tér is sokat számít a tágas magánházat 67 négyzetméteres panelra cserélő család számára. A hölgy a szomszédos tízemeletesekben látott kihelyezett ajtókat, s férjével úgy gondolták, követik a példát. Háromféle ajtót figyelt meg: akadt, aki a lakás eredeti, tűzálló ajtaját tette ki. Más rácsot szerelt föl. Ismét más üvegajtót épített be. Panaszosunk is az utóbbi mellett döntött: az üvegajtó világos, barátságos, az alsó kis rácson még szellőzik is. Épületükben ők voltak az elsők, akik birtokba vették az előteret, utánuk még két lakás előterét kerítették el, ugyancsak üvegajtóval. • Bár emeletszomszédaik beleegyeztek az ajtóépítésbe, egy .jóakarójuk" mégis följelenthette őket a városházán. A hivatal szerint az előtérfoglalás tilos, mert tűzvédelmi szabályokba ütközik. Jöttek-mentek a fölszólító és kérelmező levelek. A pedagógus hölgy és családja állt legutoljára sorompóba az ajtóért. Ők három éve küzdenek, de tudnak olyanokról, akik már nyolc esztendeje harcolnak az előterükért. Többen lebontották már a második előszobaajtót, de nyolcan még kitartanak. Az öt Tisza-parti fehér panelház „előteresei" kisebbfajta dacszövetséggé kovácsolódtak össze. Ha hírt hallanak, gyorsan értesítik egymást. Kidolgozták a védelmi taktikát is: úgy gondolják, időt nyernek, ha nem veszik át a hivatalos, ajánlott leveleket. így tettek a most karácsonyra küldött, 40 ezer forintos büntetéssel fenyegető fölszólftással is. Egy szemfüles asszonyka kifigyelte a hozzájuk igyekvő végrehajtót, s nem engedte be - aztán úgy rendezte az ügyet, hogy az ajtó a helyén maradt. Az különösen fáj az nyolc érintettnek, hogy megtudták: egy szomszédjuk valahogyan mégiscsak megszerezte a tűzoltóság külön engedélyét: ő már jogosan birtokolhatja az előteret. „Ha neki lehet, nekünk miért nem?" - kérdezik a nyolcak. A legmakacsabbak megjárták a városi, megyei és országos tűzoltó-parancsnok' ságot is - hiába. Akadtak, akik a bíróságon keresték az igazukat. Veszítettek. A pedagógus hölgy pedig nem tudja elképzelni, hogy a hivatal kiszabja a büntetést. Bízik az önkormányzat jóindulatában, segítő szándékában. • A hivatal azonban nem tehet mást: hivatalként működik és intézkedik. Azt Nagypál Miklós műszaki irodavezető sem tudja, miképpen kaphatott valaki fölmentést a tűzvédelmi előírások alól. De ez - a föltehetően tíz évnél is régebbi - eset nem ad fölmentést a többieknek. A tűzoltók ezekben az épületekben tiltják az ajtókihelyezést, ezért a hivatal nem tehet mást: fölszólítja a lakókat „az eredeti állapot visszaállítására". • Dudás Miklós alezredes, a városi tűzoltóság parancsnoka szerint az első ajtókihelyező kérelmét föltehetően még régebbi tűzvédelmi szabályok szerint bírálták el, így kaphatott fölmentést az országos parancsnokságtól. A Felső Tisza-parti épületek már eleve „eltérési engedéllyel" épültek, mivel a folyó felől tizenegy, a túloldalról nézve viszont már tizenhárom szintesek. A házak Pille utcai frontja jóval magasabb 30 méternél: az ilyen épületekre pedig különösen szigorú tűzvédelmi szabályok érvényesek. A lakók legfőképpen a szellőzés miatt nem zárhatják el a folyosó végi franciaablakot: ha tűz ütne ki, a lépcsőház megtelne füsttel. (Ezekben a házakban nincs szellőző-berendezés.) Ezen felül az ablak enged fényt a folyosóra, s ez a mentés egyik lehetséges útvonala is. Megoldás természetesen van - csak éppen (sok) pénzbe kerül. Ha a Tisza parti épületekbe szellőző gépházat és vészvilágítást szerelnének föl, nem lenne akadálya az előterek beépítésének. Addig viszont a tűzoltók továbbra sem engedhetik a ház biztonságát veszélyeztető ajtók megtartását. Nyilas Péter „Minden négyzetméter számít!" - mondja az egyik lakó, aki három éve harcol a hivatallal. (Fotó: Gyenes Kálmán) Andrejcsik István a konzervatóriumban tanít Hűséges a hűtlen színházhoz Andrejcsik István: Mindenki megtanítható valamennyire énekelni. (Fotó: Schmidt Andrea) Andrejcsik István operaénekes az elmúlt időszakban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumában vállalt tanári munkát. A művész, miután a Szegedi Nemzeti Színház nem tartóztatta, az elmúlt idényeket a debreceni színház operatagozatánál töltötte. • Hogy érzi magát a katedra mellett? Örömet szerez a tanítás? - A legnagyobb öröm az, ha egy inspiráló növendék van a gondjaimra bízva. Emlékszem, a zeneakadémián, amikor mint gyakorló hallgató kezdtem tanítani, fohászkodtam, hogy ne jöjjön a növendékem. Végül dicséretes ötöst kaptam a vizsgán, de azt hiszem, inkább hályogkovács módján éreztem rá a tanításra. Hosszú évek szünete után, itt Szegeden, a színháznál kezdtem újra a tanítást. Merényi Nikolett volt az első, aki a színház énekkarából hozzám került; ő mostanra a színház szívesen foglalkoztatott előadója már. Ez a siker kedvet adott. • Azért, gondolom, azóta nehezebb esetekkel is találkozott már. - Eddigi praxisomban csak egyetlen ember volt, akit egy év után megkértem, hogy ne bántsuk tovább egymást. Általában nem adom fel, és mindenkivel dolgozom. Sokféle növendékem van, hiszen a konzervatórium és a színház mellett tanítok Sándorfalván, az alapfokú művészeti iskolában is. Igaz, hogy egy kevésbé jó adottságú növendék sok energiát kivesz a tanárból, míg egy tehetséges akkor is feldob, ha holtfáradt vagyok, de ebben a profi énekesek sem különböznek. Köztük is meg lehet találni az „energiavámpír" fajtáját, akinek ezerszer el lehet mondani ugyanazt - legközelebb megint elölről kell kezdeni. • A konzervatóriumban operaszerep-gyakorlatot oktat. Miben áll ez? - A szerepgyakorlat azt jelenti, hogy a növendékkel egy-egy teljes operai szerepet tanulunk meg. Ez nem pusztán a hangi kifejezésre szorítkozik, hanem a szerep átélésére és a karakter megformálására is. A pálya sajátossága, hogy a szép hang mellé alig támaszt más feltételt. Akinek kitűnő hangja van, abból énekes lesz. Hogy zeneileg, színészileg, egyéniségben mit tud hozzáadni, az később derül ki. És itt jön a gond, hiszen nagyon meghatározott az a képességi terület, amit e téren fejleszteni lehet. Sok munkával lehet ugyan előrelépni, de soha sem annyit, mint azoknak, akikben istenadta tűz van. A szép hang akkor érvényesül az operában, ha az ember felmegy a színpadra és süt belőle, hogy nem az operaénekes, hanem az általa formálandó szereplő jelent meg a közönség előtt. Kevés persze az olyan növendék, akiben minden összejön, s éppen ezért tartom úgy, hogy mindenkivel dolgozni érdemes. • Mit szól ahhoz a felfogáshoz, hogy aki a hangjával az operaszínpadon nem boldogul, az mehet dalénekesnek? - Talán van valami alapja a dolognak. A operaszínpad okvetlenül igényel bizonyos hangi intenzitást, hiszen ott olykor a partnereket, a kórust vagy a zenekart is túl kell énekelni. De aki hangmennyiségben szerényebb adottságú, az attól még megtanulhat szépen, árnyaltan énekelni. A zenélést illetően a véleményem közel áll Kodály Zoltánéhoz, aki szerint mindenki megtanítható egy bizonyos szinten. Nincs botfülű ember - mondta ő. Az énekléssel is így van: ha sok munka árán is, de mindenki megtanítható valamennyire énekelni. Persze, akinek pocsék hangja van, az akkor is azon fog megszólalni, ha megtanulja, hogyan bánjon vele. De egy gyönyörű csengő hangú énekes még nem biztos, hogy operaszlnpadra termett. Itt van például Zádori Mária, aki régi zenét énekel, s ezek a művek sokkal áttetszőbb, könnyedebb hangzást igényelnek, mint az opera. Az ő viszonylag kisebb volumenű, de bravúrosan képzett hangja tökéletesen megfelel a műfaj igényeinek. • Önt mi fordította a dalok felé? - A zeneakadémia jó ösztönzés volt e téren, hiszen a kötelező anyagban nagy teret kapott a dalirodalom. Aki kevesebb vonzódást érez iránta, az persze nem foglalkozott tovább vele. Én már korábban is vonzódtam a versekhez - s a dalok megzenésített versek. Minidrámák. Egy dalban gyakran lezajlik annyi, amennyiből egy jó szövegkönyvíró írhatna egy egyfelvonásost. • Hogyan érzi magát a debreceni színháznál? - Debrecenben tradicionális színház működik, s az én nemzedékem ehhez szokott hozzá. Az intézményben fontos a repertoár, vagyis ha az ember elpróbál egy darabot, akkor tudhatja, hogy azt az évad folyamán rendszeresen előveszi. Ennélfogva folyamatos játszás van és az előadók viszonylag folyamatosan vannak kihasználva, tehát van idő pihenni is. Ennek következménye a társulat stabilitása és jó a hangulat is. Kitűnően érzem magam a debreceni színházban, a hátránya számomra csak az, hogy messze van Szegedtől és a családtól. • Más szerepeket kap, mint Szegeden? - Voltak azonos szerepek is, bár az is megtörtént, hogy a kedvemben jártak, és megkérdezték, mit szeretnék énekelni. Az Anyegint például azért vették elő, mert szeretem a darabot. A Cosí fan tutte-ban viszont Szegeden Guglielmót énekeltem, míg ott a Don Alfonsót kaptam meg, aminek nagyon örültem, hiszen Mozart zenéje miatt és hangi adottságaimnál fogva is közel áll. Aztán új szerepem volt a Don Giovanni is, amit Szegeden nem sikerült elénekelnem, de ott megkaptam, s örülök, hogy nem úgy múlik el a pályám, hogy elkerül ez a szerep. • Ön azután fogadta el a debreceni meghívást, hogy világossá vált, Szegeden nem számít önre a színházi vezetés. Milyen a viszonya a szegedi színházzal? - Számomra a színházat nem a vezetés jelenti, vagyis nem csupán pár ember. A színház a miliő, a társulat és a közönség együtt. Ezért én nem tudnék úgy elválni a szegedi színháztól, mint sértődött művész, hogy be sem tegyem oda a lábam. Ma is napi kapcsolatban vagyok a színházzal, hiszen tanítok is ott. Csak pillanatnyilag mint énekes nem foglalkoztatnak. Ezt azonban pótolja Debrecen. Végső soron, bármi történik, a szegedi az én első és legkedvesebb színházam, amelyhez életem végéig hűséges maradok. Panek Sándor A januári Tiszatáj Juhász Ferenc: A fordított Piéta című költeményével indul a Tiszatáj 53. évfolyama. A szegedi irodalmi folyóirat januári száma versektől a novellákon és tanulmányokon át az interjúkig ezúttal is sokféle olvasnivalót kínál. A Tiszatáj legfrissebb számában Juhász Ferenc nyitó verse mellett Utassy József: Hazamegyek, Fekete ének, Kiss Anna: Kiáltások, Jász Attila: Századvégi változatok, Lászlóffy Csaba: Az „áldozat", Opus 2000-ben és Levél a másikra gondolva című költeménye képviseli a lírát. Grezsa Ferenc városa címmel Pintér Lajos a néhány éve elhunyt jeles irodalomtörténészre emlékezik. Két elbeszélés is helyet kapott a lapban: Papp Sándor Zsigmond „mert övék a mennyeknek országa" és Dobozy Hajnalka Emma című írása. „Nem meghalni, hanem élni nehéz a haza földjén" mondja az Erdélyben élő költő, Lászlóffy Csaba a vele készült interjúban. A „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?" sorozatban ezúttal Lászlóffy Aladár A magyar-magyar fejlemény-viszonyról (Egy ideiglenesen Magyarországon állomásozó határon túli olvasatai), Kántor Lajos Magyarságom és a madár-metaforák, Gáli Ernő Kisebbségi elit a hagyomány és a modernizáció feszültségében címmel közli esszéjét. A Tanulmány rovatban Lengyel András Nietzsche, Freud, Kosztolányi (Az én-integritás bomlásának gondolkodástörténetéhez) című értekezését publikálja. A Kritika rovatban Valami elmúlt címmel Olasz Sándor főszerkesztő Sándor Iván: A szefforiszi ösvény című regényéről, Büky László Fried István: „... egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba" (Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról) ctmű kötetéről ír. Bednanics Gábor Ami ugyanaz, és ami más... címmel Darvasi László legutóbbi kötetét, a Szerelmem, Dumumba elvtársnőt elemzi. Ugyancsak Darvasi Lászlóról készült portrévázlat „A Tisza-parton mit keresek?" mottóval indított interjúsorozatban „Az írás a teremtés illúziója" címmel. A diákmellékletben Milbacher Róbert A szelíd farkas és a bárányos róka című tanulmányában Petőfi Vörösmartyhoz című 1848-ban augusztusában írt versét elemzi. A lap januári számát Lévai Ádám grafikái illusztrálják. H. Zs. Egyszámjegyű infláció • Budapest (MTI) Szinte bizonyosra vehető, hogy januárban a tavaly januárihoz képest 10 százalék alá csökken az infláció, mint ahogyan az éves átlagos infláció is egyszámjegyű lesz 1999-ben - mondta Belyó Pál, a KSH Gazdaságelemző és Informatikai Intézet (Ecostat) igazgatója kedden. A Központi Statisztikai Hivatal keddi közlése szerint 1998 decemberében 10,3 százalék volt a 12 havi infláció. A szakember kifejtette: valószínűsíthető az is, hogy az idén az infláció havi növekedési üteme mindig 1 százalék alatt lesz, s többnyire 0,5-0,6 százalék körül alakul.